Amerikai Magyar Szó, 1996. július-december (50. évfolyam, 27-48. szám)
1996-12-19 / 48. szám
Thursday, Dec. 19, 1996 AMERIKAI MAGYAR SZO 9. Járom a Hargitát, csodálom minden talpalatnyi zöldjét. Nehéz az út gyalogosan a Madarastetőre. Megy az ember Zetelaka felől a csúcsra járó hegyi útra. Ballag tempósan, hallgatja a mellette hömpölygő, köveket nyaldosó kristálytiszta hegyi patak csobogását; s úgy véli, az ősök lelke hívja, csalogatja erre a vidékre. Jakocs Pista bácsi többször is határozottan állította életében: ezen az úton Réka is járt egykoron, sírja hollétének titkát időtlen idők óta homály fedi, élő legenda őrzi a kies tájon, Fenyéd környékén. Vajon taposom-e sírhantját? No, itt a kaptató. Irány a fennsík! Hogy is mondta a zetelaki juhász? Nyugodtan, egyenletesen, körültekintően. Lépten-nyomon megbizonyosodom: valóban így is lehet, így kell ezt az utat járni, mert pár száz méter után zihál a kebel, zakatol a szív, pihenni kívánkozik a láb. Csak a szem nem fárad. Az élénkül, pásztáz, ide-oda tekint, szalad a fenyők csúcsa után fel az égbe, a végtelenbe. Fenyők, fenyők, árva székely fenyők. Nini, milyen jó hatása van rám a fenyők gyanta-illatának: már dudo- rászni is van kedvem, pedig hol van még a fennsík? S ha felérek, vár-e még idős jó barátom, Csorna Pista, a Körösiek egyenes ági leszármazottja, a különc, különös székely. Vár-e? Él-e? Mutat-e újabb titkot a gyöngyharmatos fűvel borított fennsík birodalmából? Micsoda ember! Micsoda jellem! Addig járt fel a Madarastetőre, mígnem arra az elhatározásra jutott: a fennsík nélkül egyetlen napot sem élhet. Hívta élete párját, gyermekeit, hogy kövessék a puha felhőkkel ta- karódzó fennsíkra, a medvék, farkasok honába, a szabadságot lehelő, rackajuhot, ridegmarhát tápláló havasi legelő bársonyára. Csorna Pista felment a tetőre, kétezer méternyivel közelebb a székelyek Istenéhez. A családja meg maradt Székelyudvarhelyen. Mikor a falatnyi, maga építette menedékházban először beszéltünk erről, s a miértet firtattam, csak ennyit mondott:- Hívott a Hargita...- Na és a család? - próbáltam érvelni.- Akkor a Hargita győzött - nézett át felettem a piciny ablakra s azon át a szemközti kilátóra.- Talán már megbántad?- Soha! - tiltakozott. Napokig jártam akkor a Székelyföldet, de bármerre jutottam, akármit bámultam, Csorna Pista életvitele nem / „En es, én es úgy elmennék messzi tájra...” Farkastörvény „Megmaradásunkat a farkasnak köszönhetjük’” Hamm Zoltán felvétele hagyott nyugodni. Lehet-e így élni? Tud-e az ember a heggyel, a tájjal, szülőföldjével így azonosulni? Mi táplálja, élteti ezt a már-már beteges érzést? Miért ilyen konok a székely, s ha igaz, hogy őseik ezredévekkel előbb érkeztek a gyönyörű hegyekkel koszorúzott tájra, mint a magyarok a Duna- Tisza közére - mi élteti azóta is nyelvük, kultúrájuk, viseletűk, építkezésük tisztaságát? Egyáltalán, mi a titka, hiszen évezredévek óta csak bántják, sanyargatják, eltaposni igyekeznek örökké sarjadó ellenségeik. A nagy kérdés válaszát Farkaslakán, Tamási Áron falujában, a Fehér Nyikó csobogását hallgató kis kocsmában kaptam meg öreg székely ismerősömtől, akivel a "helyszűke" hozott közös asztalhoz egy vasárnap délután.- Adnám én rá a választ - így az őszülő halántékú, ábeli módra mosolygó asztaltárs -, csakhogy annak kibeszélésé- hez idő kell... Az időhöz türelem... A türelemhez újabb pohár bor, ehhez meg pénzre lenne szükség. Tőlem ez utóbbit kivéve mindenre telne, ha ugyan megértett... Szerencse, hogy nagyon is odafigyeltem s megértettem a székely módra cirkalmazott okfejtést, s már kértem is a csaplárnétól Menyhért bátyám újabb pohár borát, mire ő nyomban kezdett is rászolgálni a fizetségre.- Nahát, jegyezze meg jól, öcsém - emelte fel kissé hangját és jobb kezét Menyhárt bá’ -, a kigyelmed kérdésére röviden annyi lenne az én válaszom: a megmaradásunkat a farkasnak köszönhetjük. E mondat után jókora szünetet tartott öreg okítom. Fogta a poharat, s egészségemre kívánva a gyöngyöző nedűt, jókat kortyolgatott belőle. S mert látta, hogy válasza nem hozott osztatlan sikert, teljes értelmezést, hát lassan folytatta:- Tudja, mű itt legtöbben erdőllők, favágók vagyunk, s életünk nagy részét a hegyekben, Hargitánk ölében éljük. Ott tanyázik a farkas is. Bizony, gyakran várja, hogy valaki egyedül vágjon a rengetegnek, s akkor... a farkas győzne. De a mi népünket ezredéven át tanította is a farkas. Tanította furfangra, óvatosságra, s hogy legyen esze, tartson össze, mert önmagán, nemzetségén kívüi ebben a hegy-völgy birodalomban senki jóságára nem számíthat az egy Istenét leszámítva... Újabb szünet, újabb élvezetes kortyolgatás következett, s Menyhért bátyám borának apadása szavai, mondandói gyarapodásában mutatkozott meg. Szava fűzésében jártuk a Hargita meredélyeit, ismerkedtünk a királyfenyővel, a szomját oltó, sziklából fakadó tiszta forrással, az erdei gombák fenséges zamatával, s egyszer csak újra a farkashoz értünk.- Hatalmas, félelmetes az ordas - folytatta asztaltársam -, de eleddig legtöbbet mi győzedelmeskedtünk, mert egyedül nem indulunk a havasokba... Ha megyünk, fejszénk, szekercénk folyton kezünk ügyében áll. Ha jő az ordas vagy annak csordája, egymásnak vetjük a hátunkat... Az ember jobbra-balra tudja forgatni, kapkodni a fejét. A farkas meg testével együtt fordul, ez a nagy hátránya. A favágónak van éles, nyeles szerszáma, keze-karja idomul a favágás nehézségéhez, s mint a villám csap le az erdők rémére... Könyvekből olvastam, a Hargita környékén, Gyergyó- ban, Csíkországban, Háromszék falvaiban, Sóvidéken is többször lejegyeztem: a székely egyik fő jellemvonása a szűkszavúság. Bizony, Menyhért bátyám azon a vasárnapon alaposan rácáfolt erre. Nagyon, de nagyon erősítette a szabályt. Olyannyira, hogy már negyedszerre ürítette ki egészségemre poharát, mikor kimondta:- Farkastörvény ez, kérem, igazi farkastörvény. S mi egyre nagyobb tiszteletben tartjuk eme íratlan törvény szakaszait. Ha sokasodni látjuk az ordasokat, többen, jobban tömörülünk. A félöket, bizonytalankodókat nem fogadjuk be a védőfalba, mert az ordasok közt sincs helye a hitványnak, a gyengélkedőnek. Favágó szerszámainkat szorgos munkával fényesítjük, csorbulatát köszörüljük. Mindig résen vagyunk, mert a korgó gyomrú ordasok is egyre jobban kat- togtatják ronda pofájukat... Erre a bölcseletre, a farkastörvény megfogalmazására, a székelység fennmaradá- sának folytonosságára illenék ismét poharat emelni, de az üres pohár emelgetése Farkaslakán is illetlen dolog. Jó, hogy csak egyetlen pohárban egyeztünk meg, de Menyhért bátyám sem tudhatta pontosan, milyen értelmes a hallgatóságot képviselő atyafi, s mennyit szeretne elsajátítani a farkastörvényből. Kértem hát az ötödik kétdécentes adagot.- No látja - nézett rám kedélyesen a magyarázó -, most már hiszem, hogy kegyelmed nem fukarkodik a tandíjjal. A farkastörvénynek még a záró rendelkezéséért is fizet. Ez a pont pedig így hangzik: azért nem csak hátát támasztva áll közös ügyért, fennmaradásáért a székely... S hogy szavainak nyomaté - kát is szolgáltassa, lassan kissé reszkető hangon kezdte a gyönyörű székely nótát: "Hargitai fecskemadár hosszú útra készül, Nem hagyná el piciny fészkét könnyhullatás nélkül. En es, én es, úgy elmennék messzi tájra, Ha a szívem a Hargitáért oly nagyon nem fájna." Alig jutott Menyhért ’bá a nóta második soráig, a kocsma valamennyi vendége ott állt asztalunk körül. Nem háttal, szemben egymással. "Én es, én es úgy elmennék..." - teljes torokból zengett a szép szöveg. Öreg, fiatal fújta a dalt, és ölelte egymást. A farkastörvény magyarázója meg csak nézte, figyelte ábrázatomat, hogy vajon értettem-e valamit a jól megfizetett leckéből? Avagy ismételhetem majd alkalomadtán a fizetséget törvénymagyarázásért a Hargita tövében? Kiss József Budapest Tanítóm emlékére Nézem a tengert, ahogy mossa a partot csak nézek magam elé, s csendben vagyok. Tűnődöm.... létezik ez? Nincs többé Ö már nekem. Születünk és halunk, ez az élet útja nehéz elfogadni, de hát Istenem Megváltoztatni senki sem tudja Szívemben oly nagy az űr mint ez az öreg Föld egymaga, sorai úgy hiányoznak, mint koldusnak a vacsora. Magam is koldus lettem egy összetört élet, az életben kidobottan egymagámban élek. Nincs már többé... nincs már Ő nekem, nincs a Tanítóm, ki talpra állít engem. Verseit olvasom, ujjam húzom végig a lapon keresem Öt minden éjjelen, s nappalon. Könyvét szívemhez szorítom, Lapra vetett gondolatait magammal hordozom. Távozása magával vitt egy kicsit belőlem, Meghalt a biztonságérzetem. o o n m m •• Baclija Marga
