Amerikai Magyar Szó, 1995. január-június (49. évfolyam, 1-26. szám)
1995-05-04 / 18. szám
4. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, May 4, 1995 RIVALDA Tisztelt Garai József úr! Utóbbi időben gyakrabban olvasom "újságját” az Amerikai Magyar Szót. Nem is habozom kijelenteni, sokkal jobb lapot csinálnak most, mint ezelőtt. És ezt is igazán örömmel közlöm! Hogy mennyire nem üres szó ez részemről, e sorokkal egyidőben egy csekket küldök a lapnak. Ne tekintsék adománynak, mert én is egy - számomra előnyös - üzlet egyik felének tekintem magam. Ugyanis, hogy folyamatosan tárgyilagos hírszerzést biztosítsak magamnak: tíz évre, dehogyis!: húsz évre előfizetek a lapjukra. Továbbá kérem, ezzel ne tekintsék lezártnak a "tranzakciót". Ugyanis 2015-ben számíthatnak e szerződés meghosszabbítására. Ebből is kitűnik, hogy igen optimista lélek vagyok. Hál’ Istennek... Addig is jó egészséget, hasonló színvonalat és olvasótáborának növekedését kívánom szívből Maguknak Speter Erzsébet Édes anyanyelvűnk! Ezt a műsort évek hosszú során sugározta a Magyar Rádió, a Kossuth adón lehetett hallani. Lőrincze Lajos volt a műsor szerkesztője (Nem tudom él-e még?) Ha lehetett mindig meghallgattam a műsort. Magyar embernek milyen érdekes is az anyanyelve. Ő beszélt egy műsorában a finn-ugor nyelvcsaládról. Aztán beszélt a sokféle tájszólásról. Még vetélkedőt is rendezett. S azt mondta, ha valaki beszél egy másik nyelvet, akkor tudja értékelni igazán a magyar szót. Rengeteg jelzőt sorolt fel, amit a magyar nyelv használ Pl., ahogy egy anya a kicsinyét szólítja: gyere, te édes pici csöppségem, drága kincsem, bogaram, gyöngyöm, gyöngyvirágom, aranyos édes mákvirágom! S ő sorolta, s egyesek olyan érdekesek voltak, hogy mosolygott az ember rajta. Én erdélyi vagyok, s otthon sokfelé jártam, emlékszem a sziki emberekre Valamikor régen a csütörtök volt a cselédek napja, s ha valakinek éppen csütörtökön volt dolga a városban, hát volt részük a látványosságban. A főtéren a templom körül volt a korzó, ott szórakoztak, táncoltak, ha éppen kedvük támadt. A nők piros és kék árnyalatú ruhákat viseltek, kevés zöld és fekete szint használtak. A férfiak kék mellényt, szűrke szűrnadrágot viseltek, télen nyáron szalmakalapot a fejük tetején. A ruhájukat maguk varrták, szabták. Amikor a faluba jártamkor azt kérdezték tőlem, tudom-e miért sziki a sziki nép, s mondom, hogy nem, h t tudjam meg a föld miatt. Mert arrafelé olyan szikes a föld, hogy nem terem meg benne akármi. Nézem a földet s látom, igazuk van, mert olyan ragacsos, agyagos voltam, hogy alig vártam, húzzam le a csizmát a lábamról. Néha úgy beszéltek, alig értettem valamit. A nők legtöbbje Sári és Pendzsi, s még ki tudja mennyi féle tájszólás van ezeken a vidékeken. Édesapám márai születésű. Mikor nagymamát mentem látogatni, olyan jól esett olyan szépen szólítottak. Ott a faluban mindenki KISO, ez a népi szokás. Egyik nő a másikat nem a nevén szólítja, tegezi, hanem Kiso-za. így adják meg egymásnak a tiszteletet. Pl. azt mondta a Kiso-nénéd. Ezek a szokások aztán szájhagyományként fennmaradnak, szállnak egyik nemzedékről a másikra. Ok maguk készítik a tulipános ládát s a kanáltartót, az emeletes ágyat, ahol 10-12 párna sorakozik. A gyöngyös párta sok-sok színes hosszú szalaggal a lányok dísze. Az én nevem ősi név (Kurucz) A faluba vannak egypáran, mind ezen a néven, s hogy ne tévesszék össze őket mindegyik kapott egy jelzőt is: pipós Kurucz, öreg Kurucz, alsó Kurucz stb. Meg is kérdeztem a nagymamát afelől, hogy biztos a Rákóczi idejéből maradt fenn ez a név, s ő mondta, hogy a templomban meg van, hogy ez a név onnan maradt fenn. A faluban este kalakába összeülnek az emberek, énekelnek, s itt varrják azt a sok kelengyét, a staférungot, a szép piros tulipános ládába. Ezek jutottak eszembe, s jó volt a régi hazai dolgokra emlékezni. Lőrincze Lajos az 50-60-as években sokat beszélt ezekről. Tisztelet mindezekért neki. T. Kurucz Ibolya New Brunswick, NJ. ÚJÍTSA MEG ELŐFIZETÉSÉT Dr. Bán Ervin Apor Vilmos emlékére Az ötven évvel ezelőtti eseménysorozatnak volt egy tragikus epizódja. A tragédia akkor történt, amikor a háború az utolsó, kivilágosodó fejezetéhez érkezett: a németeket az ország nyugati határainál kergették, Európa pedig tudta, hogy pár hét múlva megszabadul a háborútól, Hitlertől, történelmének legnagyobb borzalmától. Győrben részeg szovjet katonák meggyilkolták Apor Vilmos püspököt. Bárói családhoz tartozott. Nagyon művelt, tisztán látó ember volt. A német megszállás után az üldözöttek védelmére kelt. Szorgalmazta, hogy a prímás lépjen fel nyíltan és erélyesen. Pontosan azt követelte tőle, amit az egyháznak leginkább meg kellett volna tennie: hozzák a hívek tudomására, hogy a megszállók és zsoldosaik szörnyű bűncselekményt hajtanak végre, s abban keresztény embernek nem szabad részt vállalnia. A püspök tudta, hogy sürgetésével nem csak emberi kötelességet teljesít, hanem védeni próbálja az egyházat és a magyar társadalmat is, amelynek az üldözések miatt esetleg súlys árat kell fizetnie a fasizmus bukása után. Különös ellentét alakult ki: a póri származású prímás nem mert erélyesnek mutatkozni, a főúrból lett püspök pedig elitélte azt a hatalmat, amelynak bukása az ő rendjének, osztályos társainak végzetes lehetett. Tavaly vagy tavaly előtt olvastam a történetről megbízhatónak vélhető számadást. Egy csapat géppisztolyos, az alkoholtól megvadult szovjet katona (köztük állítólag tiszt vagy tisztek is) behatolt abba az épületbe, amelyben asszonyok, lányok kerestek menedéket. (Feltételezhetően egyszerű nők.) A behatolók szándékát kimondás nélkül is tudhatja az olvasó. A főpap a fenyegetettek védelmére kelt. Ám, ha a krónikásnak hihetünk, nem szerencsés taktikát választott. Oroszul nem tudott, s úgy gondolta, a hívatlan látogatók nem értenek magyarul, ezért németül kiáltott rájuk: " Hinaus!" Fölösleges igyekezet volt, hogy verbálisán érintkezzék velük, a hangból és mozdulatból akkor is megértették volna, ha magyar szót használ. Képzeljük el a lélektani helyzetet. Az oroszok, ha nem is tudtak németül, felfogták, hogy németül szólnak hozzájuk. Évek óta a németek ellen harcoltak, olyan mindennapi borzalmak között, amelyek félállati szintre durvították őket. Az országukat pusztító-égető náció szava... Ne vegyék cinizmusnak, hogy személyes kijelentést szúrok közbe: én is dühbe gurultam volna, ha németül kiáltanak rám. Vegyük ehhez hozzá a püspök részéről - az elbeszélés szerint - parancsoló, kemény hangot (nem lehetett volna eredményesebb a higgadt, kijelentő intonáció?), a katonák részéről a tudatroncsoló alkoholt - ha nem tudnánk a folytatást, könnyen kiszámíthatnánk. A püspök nem halt meg a helyszínen. Kórházba vitték, műtötték, de nem tudták megmenteni. Óriási kárára az országnak. A prímás akkor halt meg váratlanul; némelyek bizonyára azt hitték egy pillanatig, hogy Apor Vilmos lesz az utóda. Ő lett volna a legalkalmasabb. Sajnos, a pillanat tragikusan elmúlt. Apor Vilmos mint az ország legfőbb papja meg tudta volna védeni az egyházat a későbbi szenvedések egy részétől. Morálisan is, politikailag is tiszta ember volt. Vértanúként tisztelhetjük (ellentétben másokkal, akik nem adták a vérüket...) Boldoggá avatását helyesli és támoga- tóan figyeli mindenki, nem csak a konzervatívok. Adna az Isten ilyen főpapokat az országnak - mert napjainkban nincsenek, pedig milyen nagy szükség lenne rájuk! Végükhöz közelednek a Holocaust-megemlékezések Rafael Eliaz: Könyörgés ébredéskor A szűz homályból Felhők márványából A pokol hangtalan ragyogásából Rakták fel a bástyáid, hajnal. Hová mennek - Hová mennek Kicsi elkínzott testvéreim? Hajuk fehér lett - egy pillanat alatt! Hangjuk tompa-üres lett - egy pillanat alatt! Agyuk öreg lett - egy pillanat alatt! Éveik százra szaporodtak - egy pillanat alatt! E szemek halott kékjén nincs immár álom, nincs többé álom! Az árnyat el nem űzhetik e szemekrül soha! A Rém képét róluk le nem törlik soha!... A szűz homályból Felhők márványából A pokol hangtalan ragyogásából Rakták fel a bástyáid, hajnal. Kicsi testvéreimnek, Kiknek szeme tágra-tárva merest meg, Kik úttalan utakon bolyonganak, Adj nyugalmat, Tedd tiszta kezed Pírral ékes áttetsző kezed Sápadt homlokukra, Hogy elszánjon róla a rémlátomás! Fordította: Bán Ervin Rafael Eliaz Bulgáriában született 1905-ben; szülei már kicsiny korában Palesztinába vitték. Ott nőtt fel; munkás, majd hivatalnok lett, azután folyóiratszerkesztő. Apor Vilmos erőteljesen tiltakozott minden brutalitás ellen
