Amerikai Magyar Szó, 1994. július-december (48. évfolyam, 27-47. szám)
1994-10-20 / 39. szám
AMERICAN HUNGARIAN WORD 5 Thursday Oct. 20, 1994 Bölcsek hada ballag nyugovóra... Búcsúbeszéd Élő legendák lépdelnek közöttünk, csöndesen, csosszantásokkal. Búcsúzva, botokkal mennek el, oda, ahonnan már nincs visszaút. , Az utolsök Ök, akiket nem nyelt el egyik háború sem, egyik forradalom sem, bármilyen is volt a színe annak, túlélték. Túléltek vörösterrort, fehérterrort, keresztény kurzust, mindenféle kemény meg puha diktatúrát. Kitelepítést, betelepítést, nagy Magyarországot,, meg a csonkát. Túlélték az átlagéletkort, éltek a hivatalosan megállapított létminimum alatt.... De most már elég volt, elmennek. Kérges a kezük, kérges a szavuk. Nem zavarnak senkit, semmit. Kívülről csukják be az ajtót. ( Aki a század elején született, annak századvégen illik elmenni, ök, a nyolcvan fölöttiek, a véletlen Beregi-Makuch Mihály ittmaradottak, akik nem is sok idÖ múlva hivatkozási alappá lényegülnek. Sok mindent visznek magukkal. A falu, ahol születtem, ballag a temető felé. Csöndben sorolnak, csak a harang hangja sűrűsödik. Konok menet ez és megállíthatatlan. Az egyik asszony tegnap még kapált, ma meg már viszik. Elmúlt nyolcvan, elmúlt hát az élet is. Az ura is készülődik. A Puszták népe mélységéből jött, irgalmatlanul dolgozott, kezével-eszével. S mire észbe kapott, ott állt a kuláklista legelején. Mindenét elvették, kitelepítették. De hazajött, ahol iszákos sógora fogadta rokoni jó tanáccsal: kocsmába kell járni, abból még senkinek sem lett bántódása. Meg méhészkedett egy ideig, de ijedten abbahagyta: az is kezdett jól menni, s a bajt megelőzendő túladott a méheken. Mindenesetre nem lett kocsmás ember, csak hallgatag. A szomszédja meg kútba ugrott. Most ez a divat. Valamikor a téeszszervezés elvadult hőskorában még a kötél járta. Úgy lógtak a padláson a nekikeseredett parasztok, mint oldal szalonnák. Aki túlélte, kiokosodott: nem kell inaszakadtáig dolgozni senkinek. Az utána jövő nemzedék meg már rá se szokott a munkára, a gondolkodásra: a kocsmák meg egyre szaporodtak. így esett, hogy nem kevés helyen a gyermek, megelőzve a szülőt, hamar halt. Kiitta magát az életből. Maradtak az apák, de inkább a nagyapák. Akik, ha most elmennek, üres lesz a falu. Már ki sem Írják: "Ez a ház eladó". Minek? Kinek? Lassan az egész falut meg lehet hirdetni: ez a falu üres. Vagy kiadó? A piaci törvények majd döntenek. „ De az emberek, a még élő legendák.... Okét más törvények mozgatják a megsemmisülés megfordíthatatlan ösvényén. Az élet vagy van, vagy nincs, és amit magukkal visznek, nem termelődik újjá semmilyen okos vagy ostoba teória hatására. A ' munka mint természetes létforma becsülete, a vállalt élet becsülete: a holnap tiszteletének becsülete - az unokákra felnéző vének becsülete, a szikár tisztaság nem tanítható, százados becsülete... A. piac ezt nem igényli. Mást igényel. Mennek hát, a még élő legendák, viszik magukkal az atombomba meg a holdralépés emlékét is. Mindent, amit kikapartak maguknak, és mindent, ami adatott. A tanulatlan bölcsek hada tér lassan nyugovóra. Bartos Gabor A műfordító Radnóti HALÁLÁNAK ÖTVENEDIK EVFORDÚLÓjÁRA A magyarságnak mindig nagy szolgálatot tettek azok az irők, költők, akik elvezették hozza a nagyvilág áramait. Ez a közvetítő szerep, amelynek az "extra Hungáriám" elvével szemben kellett lét jogát bizonyítani, nem volt mindig azonos a műfordítással. Bessenyei György nem volt műfordító, a középkori latin krónikákat, vallásos iratokat magyarító deákok még kevésbé, és Kazinczy Ferenc is csak a szó tágabb értelmében. Csak a mült században történt meg a két szerep teljes kettéválása, ekkor lett a műfordítás pontosan körülhatárolható munkakör. Ám ezután is mindmáig a magyar szellemi fejlődés sajátos jelenségeként, irodalmunk jelességeinek jó része vállalta az alkotó szerepe mellett a közvetítőkét is. A dunántúli Őszben (1944) eldördülő lövés nemcsak egyik kiváló költőjétől fosztotta meg az országot, hanem egyik fontos szellemi transzformátor - állomásától is. Beleillett az akkori parancsuralom szándékaiba: elvágni a szálakat, amelyek az országot később, a háború után, a nagyvilággal Összeköthették volna. Radnóti Miklós, a költő érdeméről a félévszázados évforduló kegyeletsugalló hangulatában sem tudnék lényegesen újat mondani, annyi szó esett, annyi méltatás hangzott el róla az elmúlt évtizedek során. Úgy látom azonban, hogy mint műfordítót, nem ismerik eléggé. Az akadémiai irodalomtörténetben elismerő, de fél lapnyinál alig hosszabb szöveget olvashatunk róla. Madácsy László 1954- ben megjelent Radnótitanulmánya néhány érdektelen mondattal utal a költő műfordítói érdemeire. Ezek évtizedekkel ezelőtt megjelent Írások, de a műfordító Radnótit érdeme szerint méltató írást azóta sem olvastam. Arról meg éppenséggel semmit, hogy mit teljesített volna, ha életben marad, ha nem kell meghalnia a könyvektől távol, harmincöt éves korában. Látszólag bő a termés. Orpheus nyomában címmel önálló forditáskötete jelent meg, az ApolliRadnóti Miklós naire-válogatást Vas Istvánnal közösen adta ki. Mégis kevesebb, mint amennyit hivatása kiszabott, és amennyit tehetsége megengedett volna. Hiszen az érett férfikornak csak a kezdetét érhette meg. Igen széles a fordított költők skálája. A görög ókortól a kortársakig minden időkör megtalálható a kiadásokban. Rendkívüli tehetséggel tudott hangulatot teremteni. A szavak boncolgatása nélkül is felismerjük fordításaiban a Radnóti- versek jellemző hangulatait, különösen, ha a természet képeit vetíti rá a verssorokra. De ugyanennyire, ugyanilyen félreismerhetetlenül megvan a fordításokban az eredeti mü hangulata is. Terméketlen kérdés lenne, hogy melyik a legsikerültebb fordítása. Francis Jammes A munka nagy csupán... című versét nem mint a legjobbat, hanem mint az egyik legjellemzőbbet említem. Nagyobb dinamizmussal csendíti az életet megtartó munka dicséretét, mint az eredeti, több igét használ, s nagyobb helyzeti energiával helyezi őket a mondatokba. Ha megérte volna a mát, nyolcvanót esztendős aggkorát, ha most távozna az élők sorából, bizonyára századunk három-négy legkiválóbb műfordítójának egyikeként méltatnák a búcsúztatók. Dr. Bán Ervin Fred Lebow 62 éves korában agyrákban, október 9-én meghalt Fred Lebow, a New York City Marathon megalapítója s egészen az elmúlt évig főszervezője. Nevének hallatán gondolom sokunkban felmerül a kép, amint felvezeti | a versenyt nyitott sport-1 autóban, még utolsó ^ pillantást vetve a versenyzők megérkezése előtt, | hogy valóban minden S rendben van-e. Fred Lebow Azt kevesen tudják róla, hogy Erdélyből származott. 1932 junius 3-án született Aradon. A II. világháborús német megszállást túlélve a család Csehszlovákián, Hollandián és Írországon keresztül érkezett az Egyesült Államokba az 1960-as évek elején. New Yorkban elvégezte a Fashion Institute of Technology-t, a divatszakmában dolgozott. Hobby- ból teniszezett s állóképességének növelésére elkezdett hosszabb távokat futni. 1970-ig 13 marathont tudhatott a háta mögött. Ebben az évben határozta el, hogy New Yorkban is szervez egy Marathont. Megrendezésére a Central Parkban került sor, 127-en indultak el, s ebből 55-en fejezték be a versenyt, azaz az első hivatásos New York City Marathont. Ma 25 év után a város egyik legrangosabb eseményévé» a világ legnagyobb nemzetközi marathonjává nőtte ki magát, körülbelül harmincezer résztvevővel. S mindezek mögött Fred Lebow fáradhatatlan energiájú szervezése állt. 1973-ban választották meg a New York-i Road Runners Klub elnökének, mely vezetése alatt a világ legnagyobb futóklubjává lett. > Agyrákját 1990-ben diagnosztizálták, s szinte megszállottként küzdött ellene. Soha sem adta fel, 1992-ben még végigfutotta a New York-i Marathont. Ebben a reménytelen harcban végül is alulmaradt, elvesztésével New York kevesebb lett. Garai József
