Amerikai Magyar Szó, 1992. július-december (46. évfolyam, 27-49. szám)
1992-12-10 / 47. szám
Thursday, Dec. 10. 1992, AMERIKAI MAGYAR SZO 13. JÓKAI MOR SARGA ROZSA REGENYRESZLET A csikosbojtar bement a karamba s azt monda a számadó gazdanak:- Valami dolgom van, apámuram, kórek szépén egy félnapi szabadságot ma délutánra. Estére visszakerülök.- Megadom a szabadságot, szogam, de csak azzal a megkötéssel, hogy nem megy a hortobágyi csárdába. Tudod már?- Becsületemet hagyom itt, hogy be nem teszem a lábamat a hortobágyi csárdába.- Akkor meg is tartod. (Azt elhallgatta a bojtár, hogy "hacsak úgy nem visznek oda lepedőbe") Fülledt, meleg délután volt, mikor nekiindult: az égnek olyan színe volt, mint az irós savónak; párával volt teli az egész lég. A délibábnak különös játszó kedve volt ma. A kis madárkák mind elültek a fűben: egy sem énekelt odafenn. Ellenben a bögöly, dongó meg a sok muszlica annál veszettebb kedvében volt. E miatt nagyon lassan bandukolt a paripa, mert egyre kapálóznia kellett a hátulsó lábával meg a fejevei, hogy a maró szörnyeket elverje magáról. Azért nem tévesztette el az utat. Pedig a kantár is lazán lógott a csikós kezében. Az ember maga is érzi, hogy valami zivatar közelit. Egyszer csak elérték a Hortobágy hidjat, azt a monumentális remekét az igaz szity- tya építészetnek.- Oho! - rezzent fel a csikós. - Erre nem megyünk rá, edes lovam. Tudod, megfogadtam a csillagos egre, hogy a hortobágyi hídon át nem megyek többet. De azt nem fogadta meg, hogy a Hortobágy vizén át nem fog kelni. Lekerült hát a malom alá, s ahol a viz sekélyesen elterült, ott gázolt át rajta. Egy kicsit úsztatott is, de az nem vet számot: odáig megszárad rajta a forró naptol a rojtos gatya. A hortobágyi csárda felé ügetett. Itt már sebesebben igyekezett a paripa, vígan nyiharászva. A csárda udvarából is hasonló vig nyerítés fogadta; ott volt már kikötve egy akácfához a pajtás: a hóka. Tulajdonképpen udvarról nem lehet szó a hortobágyi csárdánál, mert annak a nagy széki füves térnek, ami a vendéglő, meg az istálló, félszert előzi, nincs semmi kerítése; hanem azért mégis udvar az, mert asztal van rá kitéve s amellett két hosszú lóca: ott iddogálnak a vendégek a fák alatt. A csikós leugrott a lováról, s megkötötte azt a kötöféknél fogva a másik akácfához, nem ahhoz, amelyikhez már a hóka volt kötve. Egy pár hosszufülű paripa is elmélkedett ott a kertpalánk árnyékában, a kihajló lícium után nyújtogatva a nyakát, amit nem birt elérni. A lovagjaik ott ültek az akácfa alatt az asztalnál; ebben a rekkendő melegben is nyakukban a kifordított bunda. Ilyenkor az árnyékot tart. Iddogáltak olcsó, karcos, zöld klazliból, s danoltak hozzá valami végeszakadatlan pásztornótát, egyhangú unalmas danára. Juhász volt mind a kettő, annak a lova a csacsi. A (Decsi Sándor leült a lóca végére, a furkosbotját végignyújtva az asztalon, s nézte, ( hogy duzzadnak a látóhatáron azok a fenyes fellegek, a föld szele pedig egesz sötétkék lesz. Egy helyen sárga oszlop emelkedik fel, az a szélanya. A két juhász egyre fájja: Mikor a juhász bort iszik, Szóiké szamár szomorkodik, Ne szomorkodj, szölke szamár, Majd elmegyünk a nyáj után. A csikós megsokallta már a sok gajdolástT] odamordult:- JÓ (lesz mar, Pesta. abbahagyni ezt a jeruzsalem-betlehem nótát, aztán felülni arra a szölke szamárra, ellötyögni a nyáj után, mert megázik a bunda.- Ejnye, de kifordított kedvében van ma a Decsi Sándor.- De majd még a bőrödet is ki találom fordítani, ha sokat akáciuskodol velem !- szólt oda a csikós, ingujját könyökig feltörve. ("JÓ" annak most minden ember, aki előtte lábatlankodik.) A két juhász összesúgott. Tudják ők már a pusztai regulát, ho^y amely asztalhoz a csikós leül, oda juhasznak csak engede- lem kérés mellett szabad lekuporodni, ha azt mondják "elmehetsz", hát takarodni kell. Az egyik kopogtatott az asztalon a palack fenekével.- Fizessünk hát! Jón az idŐ! A kopogtatásra kijött a csárdából a korcs- márosleány. Úgy tett, mintha meg sem látna egyszerre a csikósbojtárt, csak a két juhásszal végzett: Összeszámította a boraikat, visz- szaadott nekik rézpénzben a kutyanyelveikből s letörölte utánuk az asztalt, ahol döntötték a bort. Azok felkaptak a szamaraikra s csak azután, hogy egész biztonságba helyezték magukat, folytatták a nótát, truccosan, nagy kutyafuttában: Hót jő kutyám farkas nyomán, Két bojtárom két oldalán. Magam megyek a derekán: Szölke szamár a hátulján. Csak azután, hogy ezek elkotródtak, szó- lita meg a leány a bojtárt:- Nahát, azt sem mondod, hogy "befellegzett"! kincsem, galambom?- Decsi Sándor az én nevem - dórmÖgé mogorván a bojtár.- Jól van, méltóságos ür. Pardon, grácia, ha megbántottam! Hát nem tetszik besétálni az ivószobába?- Köszönöm. Jó nekem idekinn is.- Odabenn volna ma rangjához illő társaság.- Tudom, látom a lováról. Majd kijön az ide, enhozzám.- Hát mit tetszik parancsolni? Hozzak bort? Vereset? Fehéret?- Nem iszom bort. Adjon nekem palackos sert. A palackba fojtott sert nem lehet megmérgezni, mert az kifut, ha egyszer a dugóját kihúzzak. A leány elértette a szemrehányást s csak elfojtotta magába a keserűséget. Nem sokára visszatért egy palack sörrel: odatette a legény elé. A bojtár hetykén förmedt rá:- Hát szabulegény vagyok én? Hogy nekem egyesével adják a palackot?- JÓI van, jól, no! csak ne haragudjék a méltóságos ür. Egybe itt leszek vele. Hozta aztán egész nyalábbal a palackokat: odarakta a legény elé sorba mind a hatot.- Most mar jól van!- Kihúzzam a dugóját?- Köszönöm, magam is értek hozzá. Azzal fogta az első palackot, odaütötte a nyakát az asztal széléhez, az öveg fele letört, akkor aztán kitölté belőle a habos sert a nagy pohárba. így aztán drágább a ser, mert az eltört palacknak az árát is meg kell fizetni; dehát "az úr pokolban is úr!" A Zádor-híd, a valaha volt vízfolyás felett a Hortobágyon A leány negédesen ment tovább, durcás kacérsággal riszálva a csípőit. Az a két aranyfüggő csak úgy csilingelt a fülében. A haja megint le volt már eresztve: nem volt fésűre tűzve; az is csak úgy lebegett a pántlikás végeivel utána. "Ha te úgy, én is úgy!" A csikós ivott csendesen egymagában. A leány végigdudolta a folyosón: "Ha te tudnád, amit én: ki babája vagyok én, te is sírnál, nemcsak én..." - a negyedik sort elvágta a becsapott ajtó. Mikor a leány újból kijött, már akkor három letörtnyaku üres palack volt az asztalon. Azokat az üvegcserepekkel együtt a kötényébe szedte. A három palack sor után a legénynek is más kedve volt. Amint a leány ott sertepertélt körülötte, csak átölelte egyszer a derekát: A leány nem is be^yeskedett érte.- No? Hát lehet mar pertú beszélni veled?- kérdi a legénytől.- Mindig is lehetett. Nohát, mit akartál mondani?- Kérdeztél valamit?- Mért van a szemed kisírva?- Azért, mert nagy Örömöm van. Kérőm akadt.- Kicsoda?- A vérvólcsi vén korcsmáros. Ozvegyem- ber, sok pénze van.- Hozzámégy?- Hogyne mennék, mikor visznek? Eressz el!- "Hazudsz: hazafutsz; anyad mellé kuporodsz: annak is nagyot hazudsz." S azzal levette a kezét a leány derekáról.- Iszol még több sert?- Hogyne innám.- De majd ellustulsz a sok sertől.- Arra van most nekem szükségem. Hogy csillapítsam a szivemet. Annak a másiknak odabent csak adj erős bort; hadd melegedjen fel. Legyünk egyformák. Annak a másiknak odabent bizonyosan nem mondta a leány, hogy itt van az egyik. A csikós segített a dolgon. Elkezdett dalolni: azt a gúnynótát, amivel a gulyást szokták bosszantani. Szép erős hangja volt: ismerte azt az egész Hortobágy. I | En vagyok a petri gulyás! En őrzöm a petri gulyát, A bojtárom Vizen, sáron, Magam a paplanos agyon. Jól gondolta! Alig volt vége a nótának, már jött őkelme kifelé az ivószobából, mintha hívták volna. A gulyás hozta az egyik kezében a vörösboros palackot, meg a poharat a palackra borítva, a másikban a furkosbotját. A palackot letette a csikóssal szemben az asztal túlsó oldalára, a botját végigfektette annak a botja mellé és aztán leült az asztalhoz, szemben a másik legénnyel. Se nem paroláztak, se nem üdvözölték egymást, csak úgy fejjel bólintottak, mint akik értik a többit.- Hát már viszatértél az utadból, pajtas? kérdé a csikósbojtár.
