Amerikai Magyar Szó, 1992. július-december (46. évfolyam, 27-49. szám)
1992-12-10 / 47. szám
14. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Hiursday, Dec. 10. 1992.- De majd megint folytatom: ha kedvem szottyan.- Elmégy Morvaországba? ' Ha mást nem -gondolok, elmegyek. Erre ittak egyet. Kis idÖ múlva megint kérdezi a csikós:- Hat ezúttal asszonyt is viszel magaddal?- Nem tudnám, hol venném az asszonyt?- Mondok: az édesanyádat.- Dejsz, az ott nem hagyja a debreceni kofa-állását egész Morvaországért! Erre megint ittak egyet. ( f f- Hat aztán elbúcsúztál már az édesanyádtól?- Elbúcsúztam.- Beszámoltál mindennel a számadó gazdának?- Beszámoltam.- Nincs már senkinél semmi tartozásod?- Be fucsákat kérdezgetsz tőlem! Nem tartozom én a papnak sem! Mi bajod vele? A csikós megcsóválta a fejét, aztán meg egy sóröspalacknak törte el a nyakát. A pajtásnak is akart tölteni belőle. Az letakarta a tenyere’vel a poharát.- Hát nem iszol az én soromból?- Tartom a regulát: "Serre bort - mindenkor: borra sert: sohasem." A csikós kiürité maga az egész palackot és akkor elkezdett bölcselkedni (ami megszállja az embert a sörital után.)- Látod, pajtás, nincs utálatosabb hiba a világon a hazudásnál. Egyszer hazudtam életemben, azt sem a magam mentségére tettem. Most is megfekszi a lelkemet. ülik a hazudós a juhászokhoz, de nem a lovon járó legényekhez. Annak a juhásznak már az ősapja is hazugsággal élt. A Jakob pátriárka megcsalta a saját apósát tarka bárányokkal: annak is hazudott: kicsalta a saját apjának a szemét az Ezsau kesztyűivel, annak is hazudott; nem csoda hát, ha valamennyi pereputtya, aki csak birkát őriz, mind hazugsággal él. Juhásznak illik az, de nem gulyásnak. A gulyásbojtár elnevette magát nagy hahotával.- Ejnye pajtás! De jé prédikátor lett volna beföled! ügy tudsz prédikálni, mint a pünkösdi legátus Balmazújvároson.- Hm,pajtas! Az még nem volna neked baj, hogy pre'dikátor lett volna belőlem, hanem nagyobb baj az neked, hogy jó fiskális is lett volna belőlem. Azt mondod, hogy nem tartozol senki fiának egy görbe krajcárral sem.- Sem a fiának, sem az apjának!- Nincs hazugság nélkül?- El le hét nála nélkül.- Hat ez itt micsoda? Nézd csak: ez a hosszú levél? Nem ismersz rá? Azzal kihúzta a zsebéből azt a bizonyos váltót s odatárta a cimbora orra elé. A gulyás arca egyszerre elvörösödött a haragtól és szégyentől. (- Hogy került ez a kezedbe? - dörmöge haragosan. S felugrott helyéről.- Igen egyenes utón. Csak te maradj ülve, pajtás. Ne ugrálj még. Hiszen nem vallatok én, csak prédikálok. Hát az a becsületes ember, akinél ezt a váltét hagytad fizetség fejében, nemrégiben lovakat vásárolt a ménesünktől, váltóval fizetett; en azt kérdeztem, hogy mi az a váltó? Megmutatta írásodat s panaszkodott, hogy valami mulasztás van benne: nincs kiírva, hogy mely helyen kell fizetni, csak az, hogy Hortobágyon, az ivedig nagy puszta. Hát mar most csak azért teszem elibéd ezt az Írást, hogy hozd helyre a mulasztást: ne mondja a kupec, hogy megcsalta a Hortobágyon egy lovaslegény! írd ide a sorba: "Fizetendő a Hortobágyon, a csárda udvarán." Olyan szelíden beszélt a cimbora, hogy egészen elámítottá vele a pajtását. Az elhitte neki, hogy itt igazán nincs egyébről szó, mint a csikósok, gulyások jó hiteléről.- Jól van, megteszem a kedvedért, ha kívánod. Kopogtattak az asztalon, a Klárika kijött. Ott leskelődÖtt közel az ajtóhoz. Nagy volt a meglepetése, mikor a két legényt A Hortobágy talán legtöbbeket vonzó látványossága a ménes halálos verekedés helyett egész nyugalmasan értekezni látta. "Hozzon nekünk tollat, kalamárist, Klárika lelkem." Kihozta nekik a városi biztos hivatalszobájából az irószerszámokat. Aztán nézte, hogy mit miveinek vele. A csikós mutatta a gulyásnak a papiroson, az ujjával odabokve és diktálta, hogy mit írjon.- "Fizetendő Hortobágyon." - Eddig megvan. "A csárda udvarán." Ez kell még hozza.- Mért az udvaron?- Hát csak azért, mert másképp nem lehet. A zivatar rohanva közelgett ezalatt. A forgószél megelőzte a fergeteget, fakó porfelhővel takarva el eget, földet. A halászmadarak vijjogva repkedtek a Hortobágy fölött; fecske, verébsereg sietett eresz alá. Hangzott a nagy zúgás a pusztában. Nem jönnek be a csárdába? - sürgeté a leány a bojtárokat.- Nem mehetünk, idekint van dolgunk,- mondta a csikós. Mikor aztán a gulyásbojtár készen volt a maga Írásával, akkor a csikós kivette a kezéből a tollat és megfordítva a váltót, annak a hátulsó lapjára a saját nevét pingálta oda szép, gömbölyű betűkkel.- Hát ez mire való, hogy a magad nevet irod oda?- kérdi a gulyásbojtár kíváncsian.- Hát az arra való, hogy majd mikor ennek az írásnak a fizetsége eljön, akkor azt a tiz forintot én fogom megadni, nem te.- S miért fizetnéd azt meg te énhelyettem?- Azért, mert az én tartozásom!- mondta a csikós felállva a helyéről es felcsapva a kalapját. A két szeme szikrát hányt. Erre a szóra a gulyásbojtár csak elsápadt. Most már tudta, hogy mi vár rá. A lány nem értett az egész irka-firkából semmit. Sem ebből a szóváltásból. Megrázta a fejét. Be bolondok! csak ágy csilingelt a fülében az a két arany futtatott függő. "Arról" van szó "sárga rózsa!" Rólad van szó! A csikésbojtár szépen Összehajtogatta a váltét és egészen szelíden mondta a leánynak, odanyujtva feléje az írást:- Kérem szépen, édes Klárika, legyen olyan jó, tegye el ezt a váltót a fiókjába. Aztán majd ha visszatért Pelikán ár, a iókupec, az ónódi vásárról, s betér ide ebédelni, adja át neki eztet. Mondja meg neki,hogy mi küldjük ketten. Régi kenyerespajtások: a Latza Ferké meg a Decsi Sanyi. Köszönjük szépen. Az egyikünk majd beváltja. Hogy melyikünk, az majd elválik. A leány vállat vont. Fura népek ezek! Még hajba se kapnak. Egy írásra írják a nevüket! Összeszedte az Írószereket, visszavitte a városi biztos szobájába, ami ott van az oszlopos ambitusnak a végén. A két legény csak egyedül maradt. * A csikósbojtár szép nyugodtan kitöltötte magának az utolsó pohár sört. A gulyásbojtár is fenékig kitöltötte a vörösborát a pohárba. Osszekoccintottak. "Egészségedre!" Kiitták egy hujjába. Aztán elkezdi a csikósbojtár két könyökére tehénkedve:- Bizony csak szép nagy puszta ez a Hortobágy, cimbora.- Igazán nagy puszta- Nem hiszem, hogy nagyobb lett volna az a puszta, amelyen Mózes járkáitatta a zsidó népet 40 esztendeig.- Te tudod jobban. Te bújod a bibliai történeteket.- Hanem azért, akármilyen nagy ez a hortobágyi puszta mégsem elég arra, hogy mi ketten elférjünk benne!- Magam is amondó vagyok.- Nahát, tágítsunk rajta egyet! Azzal felkapták az asztalról a furkosbot- jaikat. - Jó két fiatal Csáti tölgy, ólommal beöntve a bunkós vége. Mindkettő ment a maga lovához. Lovaslegény nem verekszik gyalog. Mire visszajött a leány a házból, már akkor nyeregben ült mind a két legény. Akkor aztán neki nem szóltak semmit, szó nélkül hátat fordítottak egymásnak, s egyik csára, másik hajszra nekiindult ellenkező irányban, mintha közelgő vihar elől menekülnének. Hanem amint valami kétszáz lépésnyire eltávoztak egymástól, akkor mind a kettő egyszerre hátranézett s aztán megfordította a lovát. Akkor aztán, a furkösbotot a boldog végével lefelé fordítva, mind a két legény egyszerre sarkantyúba kapta a lovát, vágtatva rohant egymás felé.- Ez a pusztai párbaj. _ M Nem olyan könnyű az, mint amilyennek latszik! Lóháton verekedni, karddal is nagy mesterség; ámde a kard, akárhol talál, olyan sebet oszt, amit méltó megköszönni; de a bunkósbottal verekedőnek ugyan olyan jól kell kiszámítani az ütést, mikor a vágtató paripán szemberohan az ellenfelével - ott nem hárítanak, ott nem kapkodja felre az ember a fejét a csapás elől. Egyet ide, egyet oda! Amelyik jobb, az a több. A két bojtárlegény, amint bothosszára összetalálkozék, egyszerre csapott le az olmosbottal egymásnak a fejére, és azzal tovább futott velük a rohanó paripa. Decsi Sándor megingott a nyergében a kapott ütéstől: a feje meglódult utána; hanem azért csak felvágta a fejet, megigazitá a begyürt süvegét; bizonyosan csak a bot nyele, nem a bunkója sújtá a tarkóját. Hanem az ő csapása annál jobban volt odaszánva. Az ólmosbot bunkója oldalt találta az ellenfel koponyáját s az, oldalt (folytatás a 18. oldalon)
