Amerikai Magyar Szó, 1992. július-december (46. évfolyam, 27-49. szám)
1992-11-05 / 42. szám
6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Nov.5. 1992. Dr. Bard Jend "TÖRTÉNELMI LECKE FIÚKNAK” Amikor Leonidas megérkezett Athénbe, Marathon ja vé^en, hogy elmondja a nagy csata történetet Thermopulenél a perzsákkal, valószinüleg pihegett-páhogott,jó darabig szuszogott, amig végre sikerűit elmondania a mondókáját. Amint én itt megpróbálom elbeszélni fiaim, számotokra, amit itt elmondani szándékozom, átvitt értelemben egy olyan elkésett Leonidasnak érzem magam, aki majdnem két emberöltő után érkezik ide hozzátok. Hogyan is történt, amikor a románok megszállták Szatmárnémetit 1919- tavaszán és tovább mentek, feltartóztathatatlanul es nem álltak meg, amig elfoglalták magát a fővárost, a tündéri Budapestet. Húsvéti vakáció ideje volt es engem beinvitált a barátom a Laci, hogy töltsem ott az időt náluk Szamosborhidon. A szülei nem lesznek otthon, csak a cseledek, szakácsnőjük, szobalányuk, a kocsis,a béres, azok családtagjai, akik ott laktak az udvarban ó'si szokás szerint, a Bikfalvyak udvarában, tálán századok óta, amikor az elődök elődje először vándorolt valahonnan, a távoli Arméniából Erdélybe. Laciék, már legalábbis apai agon, Örmények voltak. A jó Isten tudja mi lehetett az eredeti nevük, mielőtt Bikfalvyak és erdélyi magyar nemesek lettek Mindezt csak bevezetésnek irom, hogy miként kerültem én Borhidra, ezen a húsvéti vakáción. Az idő szép volt, gyengén sütött a nap, béke és csendesseg uralkodott a tájon. Az igaz, hogy a román csapatok már vagy ót hónap óta ott tanyáztak az erdélyi dombok végefele, olyan nyolc kilométerre Borhid- tól, de ott megállították őket a székelyek, Kratochwill alezredes székely hadosztálya melynek a főhadiszállása Szatmáron volt. Voltak ott "kereksipkások" is, úgy hívták a városi katonákat, mert azok már az oroszos kereksipkákat viselték, vörös kokárdákkal. Szóval ezek már Kun Béla csapatai voltak. A székelyek a hagyományos huszár-sipkát viselték, persze most már csukaszürkében. Tanultak valamit Limanovánál, ahol a huszárok, a "vörös Ördögök" gyönyörű, operettbe illő vörös égyenruhában a három rézgolyóval sapkájukon, melyek gyönyörűen csillogtak a napsütésben és nagyszerű célpontok lettek a lövészárkokban, bujdosó oroszoknak és gépfegyvereiknek, melyek úgyszólván az utolsó szálig lekaszabolták a lóháton rájuk törő magyar huszárokat, akik mint szittya őseik, kivont karddal rohanták meg az ellenséget. Csak ekkor jutott eszebe a K.u.K. és honvéd hadvezetŐknek, hogy talán jó lenne felcserélni a vörös mundért és a magas sipkákat csukaszürkére. Sok ezer magyar huszár halála után tehát egy kicsit későn, de ugyebár "ami késik, nem múlik." Ott voltunk Borhidon, kint a kis lugasban a kúria előtt, amikor egy menet ökrösszekér tűnt fel a láthatáron és felénk közeledett, megrakva katonákkal. Jöttek méltóságos csendben, egy tavaszi délutánon, amikor az egyik szekérről leugrott egy kereksip- kés katona, kurta szuronyos fegyverrel a kezében, mintha rohamra indulna. Lacira és rám tartotta a karabélyt. "Hol vannak a lovak?" ordította ránk. A lovak? Azok kint vannak a réten, a legelőn, vitéz űr... Marsoljatok előttem kölykök, az istállóba és ha hazudtatok, lelövöm a fejeteket., eine, cvaj, draj.... Mi nem hazudtunk, azaz Laci nem hazudott, mert én a vendég nem is tudtam, hol lehettek a lovak. De mindketten engedelmeskedtünk az erőszaknak és mentünk az istállóba a karabély előtt. Persze erre már Összegyűltek az asszonyok, gyerekek, meg néhány férfi is, akik nem voltak kint a mezön, hogy mi megy itt végbe. A szekérkaraván megállt, ami valószinüleg tetszett az ökröknek. Valóban nem volt egyetlen ló az istállóban és a tamadó fél elkáromkodta magat, visszafordult és felszaladt a szekérre, ahonnan jött. A karaván megindult Szatmár felé, mi visszamentünk a lugasba, ahol már várt ránk a kávé és a vajaskenyér, melyet Mari, a szakácsnő helyezett egy kis kerek asztalra nekünk, az "urfiak"-nak, mintha semmi sem történt volna. Ez volt a borhidi epizód és mert akkor éjjel a falut elózönlotték a katonák, Laci és en jónak láttuk másnap reggel visszamenni a városba, mert a vakációnak úgyis vege közeledett. Ez pontosan április 19-én volt egy szombat reggel. Amikorra beérkeztünk a kis kocsin, a városban Őrült sürgés forgás volt. Csendőrök az utcán, a regi kakastollas kalapokkal. Az a hir járta, hogy Szatmár már "elszakadt" a pesti kommunista hatalomtól. Jelinek elvtársat és a Direktorium többi tagját az összeszedett ékszerekkel elfogták a vasútállomáson, amikor szökni akartak Pestre. Szatmár ismét "szabad" lett, felszabadult a komm’űn alól, hála Isten. ( Nos hát, ez a fene na^y szabadság csupán két napig tartott, mert úgy dél felé, amikor mi már ott voltunk a Deák-téren a város közepén, egyszerre csak láttunk egy kétlovas hintót rohanni a Szamos-hid irányába. A hátsó ülésen, valaki egy fehér zászlót lobogtatott, vagy csak tartott a kezében. Mindenki, én is, Laci is, rohantunk a hintő után a hid irányába és elég korán érkeztünk oda. JÓfoj'mán a fontos pillanatban, amikor Ferencz Ágoston, a polgármester úr kiszállt a kocsiból és odaadta i a fehér lobogot valakinek, aki rögtön felkuszott a hid középső acélivének tetejére és odaerősítette a fehér lobogót. Alig telt el egy negyed óra, amint a magyar csapatok százai rohantak át a hídon. Ezek között megismertem egy osztálytársamat, aki önként jelentkezett a székelyhadosztályba és be is vették, bár mint legtöbbünk csak 15 éves volt. Az álián egy véres feher kötés volt; iskolai zenekarunk prímása, Béla volt. Ahogy ott futott a többiekkel, elfogtam egy pillanatra és megkérdeztem: Béla, mi van veled, hogy olyan véres az állad? Megszúrt egy büdös alak.... volt a hirtelen válasz.... és Béla rohant tovább. Sohasem láttam többé. Alig, hogy a visszavonuló magyarok, azaz a pánikban menekülő székelyek és vörös katonák utolsó hátvédei átvonultak, tehát? amikor a hid a fehér zászlóval a tetejen már teljesen üres volt, történelmi pillanat, gyerekek, egy hármas, lovas Őrjárat, az első román katonák jelentek meg a hid túlsó oldalán.. Azután középre vágtattak egy pillanatra leállították a lovaikat, pontosan a fehér lobogó alatt és vágtattak vissza, mint a szélvész,. Mi meg csak ott álltunk a Szamos jobb partján, várva a fejleményeket. A lovasok eltűnése után jöttek a kerékpárosok rozoga bicikliken, utánuk egy sokkal nagyobb lovas osztag, dárdások, középkori dárdákkal, mint Toldi Miklós, a dárdák vagy merőlegesen felfele, vagy rohamra készülten 45 fokos szögben voltak láthatók. Aztán jöttek a gyalogosok, ezek voltak a legtöbben , jöttek fáradtan, talán békésen is, nagyrészük meg sem állt a városban, hanem mentek tovább a Tisza felé, a Duna irányába. A Szamos-hidtól valamikor junius végén elérkeztek a gyönyörű budapesti Lánchidhoz, közben ettek, ittak, raboltak, ahogy hóditokhoz illik. Már délután volt, amikor fogságba esett civileket hoztak át a hídon. Több száz embert, fiatalokat, idősebbeket, őrjárat alatt. Ezek között már ismerőseink is voltak, akik némán, szótlanul haladtak - és mi követtük őket ( a Várdomb utcán a piac, a Deak-tér fele. A tér már egy kicsit poros volt és odaparancsolták az embereket, hogy üljenek le a földre, a porba. Adtak nekik aszalt szilvát - ebédre. Szegények viz után kiáltoztak és viz az nem volt. Az aszalt szilva még szomjasabbá tette őket. Ezt később tudtuk meg ismerősöktől, akik megszöktek vagy egy kis "baksis"-sal kiváltották magukat az őrző román katonák fogságából. A baksis a vesztegetés, mint tudjuk nemzeti szokás volt vagy lett, szerte az új román birodalomban. A királytól lefelé az utcaseprőig mindenkinek és mindennek meg volt az ára. Ezért lett közmondásos, hogy Románia nem egy ország, hanem foglalkozás. Hiszen olyan kósza hírek is jártak, hogy Erdélyt úgy kapták meg a románok az antant hatalmaktól, hogy Mária királynő egy éjszakáját ajándékozta az aggastyán Clemenceaunak... A részletek hiányoznak, de nem kizárt, hogy a feltevés tényeken alapult. így kezdődött a román megszállás, fennhatóság, vagy örökkévalóság Szatmáron, amaz esztendő nagyszombatján csaknem pontosan délben. E városban, amely még a torok hódoltság idejen is megmaradt magyar kézen. Most úgy két óra tajban megjelentek az első falragaszok a megszálló csapatok főhadiszállásáról. Erre vén fejjel csaknem szószerint emlékezem. így szolt: A ( Román Királyi Haderőknek Szatmarnemetiben (Satu Maré) való bevonulása vegetvetett a bolsevizmusnak, a kommunizmusnak, az anarchizmusnak- A személyek biztonsága, a birtoklás biztonsaga minden polgárnak biztosittatik. Satu Mare a mai naptól kezdve a Román Királyi Birodalomhoz tartozik. Kellemes Húsvéti ünnepet kiván a város lakosságának ( ( Davidoglu tábornok a Roman Királyi Haderő főparancsnoka Volt ugyanakkor egy második falraigasz is, amely figyelmeztette a lakosságot, hogy mindennemű fegyvert, vadászpuskát, revolvert, sorétpuskát, szuronyt, sót disz- kardot, vagy disznóölő kést is be kell szolgáltatni a városházán, három napon belül, szigorú büntetés terhe alatt. Ugyancsak szigorú büntetés vár mindazokra, akik tettben, szóban, vagy Írásban (cenzúra?) vétenek a . Román Királyi Haderők és a Román Királyi Fennnhatóság ellen. A helyi újságok, folyóiratok megjelenhetnek, de csak a Román Királyi Haderő ellenőrzése alatt. Estefelé már jöttek is az engedelmes polgárok a vadászpuskákkal, diszkardokkal, vadászfegyverekkel, disznóölo késekkel, nehogy bajba kerüljenek. Többnyire érdemekben meggörbült öreg bácsik voltak, akik akár egy légynek sem ártottak volna, nemhogy a mindenható Román Királyi Haderőknek. Persze válogatott rémhírek terjedtek el a városban,hogy a fekete leves csak ezután jön, hogy szabadrablás, meg mi lesz, miüt volt Zilahon, ahol kirabolták a protestáns templomokat, a zsinagógát, űri házakat stb. De állítólag a rablók nem annyira a katonák voltak, mint a környék falusi román népe, akik ilyen módon kívánták ünnepelni Erdély "felszabadulását", a magyar uralom alól. A következő héten mar visszajött a vajaskifli, az utcai árusok kosaraiba. Mindenki tudta, hitte, vagy legalábbis remélte, hogy ez csak ideiglenes megszállás lesz, akármit is irkáit Davidoglu tábornok azokon a falragaszokon, mint a Román Királyi Haderő főparancsnoka, aki kellemes húsvéti ünnepeket kívánt a város lakosságának. MOSZKVA. 44 evvel ezelőtt Whittaker Chambers, amerikai újságíró megvádolta Alger Hiss kúlűgyminiszte'riumi hivatalnokot, hogy kémkedett a Szovjetunió számara. Ez a vád alapozta meg Richard Nixon karrierjét és tette lehetővé szamara az elnöki tisztség elnyerését. Az orosz kormány katonai irattaranak igazgatója, Volkogonov tábornok most kijelentette, hogy az irattar tüzetes _ átnézése után semmilyen bizonyítékot nem találtak arra nézve, hogy Hissnek kapcsolatai lettek volna az akkori szovjet korma'nnyal.
