Amerikai Magyar Szó, 1991. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-30 / 22. szám
Thursday, May 30. 1991. 5. AMERIKAI MAGYAR SZO WIKTOR WOROSZYLSKI: Európai neveltetés En egy olyan kisvárosban születtem, amely annak idején, az első és második világháború között Lengyelország területen feküdt, azon a részen, amit a lengyelek "keleti területnek" hívtak. Ez a város nyolcszáz esztendős múltra tekint vissza. A neve Grodno. Vajon ez a hely ott a Memelem túl - azon a folyón, amelyet minden télen vastag, kemény jégpáncél borított - Európa volt? Európában születtem én? Hogyan lehet ebben biztos az ember, amikor egyre nehezebb azt megállapítani, hol is helyezkedett el valójában ez a város, és hogyan hangzott helyesen a neve. Tizenkét éves voltam, mikor megtudtam, hogy szülővárosom Nyugat-Belorussziában fekszik és a neve Hrodna. Aztán bekebelezte a Harmadik Birodalom, Délkelet-Poroszország részeként emlegettek, és egy röpke pillanatig Garten lett a neve; az olyan kisebb közjátékoktól, mint amikor éppen Litvániának ítélték oda es átmenetileg a Gardinas névre hallgatott, most el is tekintek. Mindez az én gyermekkorom és kora ifjúságom idejére esett. 1944-ben, amikor a szovjet hadsereg újból bemasirozott a felégetett és félig elnéptelenedett Grodnoba, azt hallottam a rádióban, hogy az "ősi orosz város" (sztarinnuj russzkij gorod) felszabadult a német megszállás alól. Ekkor már tizenhét éves voltam, és egyszeresek arra ocsúdtam, hogy ama vidék és más országok sok-sok lakójához hasonlóan engem is elsodor az az áradat, amit legújabb-kori népvándorlásnak hívnak - örökre elhagytam szülőföldemet. Senkire sem haragszom már emiatt: az engem ért sorscsapás igazán nem a legszörnyiibb volt azok közül, amelyet kortársaimra mért a háború és az azt követő időszak. De ahogy visszaemlékszem erre a világra, amelyet elhagytam - mondhatnám úgy is, amely elhagyott engem -, még ma, annyi év után is találok benne egyet- mást, amit elgondolkodtatónak érzek. Chagall: A város fölött. lenne. Minden társadalmi rend, minden népcsoport egyformán érdekelte. Fogalmam sincs, hányán olvashatták Orzeszkowa regényeit a kortársak közül, mindenesetre bámulatra méltó szeretet és tisztelet övezte személyét. Halálakor, 1910-ben, a grod- nóiak szalmával szórták fel az utcát, ahol lakott, nehogy a kocsik zörgése megzavarja az írónő végső nyugalmát. Negyedszázaddal később, amikor iskolás lettem, az emberek még emlékeztek érre és büszkék voltak rá, az utca pedig, ahol az irónŐ élt és meghalt, akkorra már az 6 nevét viselte: Eliza Orzeszkowa utca letj. Azt hiszem, az a pozitivista-demokrata ethosz,: amit Orzeszkowa próbált elterjeszteni, akkoriban még elevenen élt az ottani emberek szivében, még ha nem is vált uralkodóvá. - ez meglepő is lett volna, hiszen akkor már. a totalitárius rendszerek korát éltük. Szülővárosom egy másik szegényebb, sötétebb, "rosszabb" negyedében - én még emlékszem rá - volt a Najdus utca. Lejb Najdus modernista stílusban verselő zsidó költő volt, fiatalon hunyt el, 1918-ban. Verseit Grodnóban, és Varsóban nyomtattak ki. Azt, hogy a város ilyen formában állítson emléket a költőnek, minden bizonnyal a magisztrátus zsidó tagjai kezdeményezték, de miután ez megtörtént, a Najdus név szintén a város közös történelmi örökségének részét képezi, valamiképpen beletartozik abba a sorba, amelyben a kultúra elismert helyi nagyságai foglalnak helyet, azok az alkotók, akikkel a Memel partján szívesen büszkélkedtek az emberek. Az én gyermekkoromban még éltek Grod- noban olyan emberek, akik jól emlékeztek Eliza Orzeszkowára, az un. pozitivisták nemzedékéből való lengyel Írónőre. Orzeszkowa, aki évtizedeken át lakott Grodnóban, a kor uralkodó eszméinek lelkes híveként a regényt "a társadalom tükrének" tekintette, és ebben a szellemben irt az elszegényedő nemesi udvarházak, a belorusz falvak és a zsidó kisvárosok lakóinak életéről; bármennyire eltérő világok voltak is ezek, bármennyire is különböztek gondjaik, Ő mindegyiknek egyformán megértő figyelmet szentelt, egyazon szivmeleggel és érzelmi gazdagsággal ajándékozta meg mindőjúket, a nemzeti elfogultság legkisebb látható jele nélkül, mint hogyha ez egy felvilágosult demokrata számára, aki nemcsak az orosz birodalom északnyugati tartományát tekinti hazájának, a világ legtermészetesebb dolga * Ilyen történetek jutnak eszembe, ha gyermekkorom világára gondolok, és ma már valamivel többet tudok erről a világról, mint amennyit akkor tudhattam, amikor benne éltem. Hadd fűzzem tovább egy-két szál erejéig az elbeszélés fonalát. A grod- nóiak szorosan kötődtek városuk történelméhez. A Memel magas partján emelkedett a királyi vár: itt hunyta le szemét Stefan Báthory, az az uralkodó, akit a lengyelek legjobb királyaik kozott tartanak számon, holott nem is beszelt lengyelül, mivel magyar volt, raadasul erdélyi magyar; eredetileg Báthory Istvánnak hívták. A szerencsétlen Stanislaw August Poniatowski emlékét, aki Katalin cárnŐ kényszerítésére itt erősítette meg aláírásával 1795-ben, hogy lemond a lengyel (trónról, már nem ilyen szívesen idézgették a grodnóiak. Hiába: a megaláztatásainkra nem szeretünk emlékezni . . . Akadt azonban olyan is, aki nem felejtette el egykönnyen, hogy egy nép történelmének nemcsak fény-, hanem árnyoldalai is vannak, hogy a szerencse bizony forgandó. A - természetesen Eliza Orzesz- kowaról elnevezett - grodnoi leánygimnáziumban tanított történelmet az a vilnai egyetemet végzett ifjú tanár, akiből évekkel később, miután a háborúban partizánként harcolt, majd megjárta Sztálin börtönét, Pawel Jasienica néven kiváló tollú iró lett, a legnépszerűbb történelmi eszmek szerzője Lengyelországban. Ám, ho^y a történelem kerekét mennyi alattomossag és utólagos tórlesztésvágy forgatja, azt Jesienica nem a könyvekből tudta meg, hanem sajat bőrén volt kénytelen tapasztalni. 1968-ban, a varsói irók egyik gyűlésén - pontosan azt az ethoszt képviselve, amit Orzeszkowa asszony hagyott örökül - azok védelmére kelt, akiket ekkoriban üldöztek. Mennyi gonosz rágalmat kellett ezért elszenvednie! Elszigetelték, könyveit kivonták a forgalomból, es zúzdába küldték. Nem sokkal ezután meg is halt. Jasienica müvei csak jóval a halála után jelentek meg újra a könyvesboltokban, de ma is változatlan népszerűségnek örvendenek. * Úgy tűnik, időközben jócskán eltávolodtam az eredetileg feltett kérdéstől. Vagy talán mégsem? Végig Európáról lett volna szó? Az a hely, ahol születtem, ahol Eliza- Orzeszkowa pozitivista regényeit irta, lengyelül, ahol Lejb Najdus modernista verseket irt, jiddisül, ahol Braniszlaw Ta- raszkiewicz a börtönben belorusz tizenótö- sökre fordította le a Pan Tadeuszt, ahol Pawel Jasienica a várfal töven sétálgatva a lengyel történelem dicsőséges és nyomorúságos fejezetein elmélkedett, alkalmasint már akkor eltökélte magában, hogy egyszer még megírja ezt, ám aligha sejtve, hogy majdan ő is e történelem cselekvő részese és szenvedő áldozata lesz; az a hely, ahol annyiféle nyelv, vallási felekezet, hagyomány és szokás élt együtt, ha nem is mindig idilli harmóniában, hiszen előfordultak súrlódások, de azért valahogy csak szót értettek egymással a népek, mert ahogy elvetteK, úgy adtak is, s ezenközben a sorsuk összefonódott; az a hely, ahol fákat ültettek az emberek, kereskedelmet űztek, katolikus és ortodox templomokban és zsinagógákban imádkoztak, ahol az élet oly dús, oly változatos^ annyifele színben és árnyalatban bővelkedő, gazdag mintázatú szőttest alkotott; ez a világ, amit nem egyedül én hagytam el és ami nem egyedül engem hagyott el - Európa volt? Attól függ, mit értünk Európán. Ha ez a fogalbm: "európai" kirekesztést jelent, korlátozást, beszükitést, elszigetelést - akkor én nem Európában születtem, akkor nekem nem európai neveltetésben volt részem, akkor én valami más vagyok - hogy mi, azt meg nem tudnám mondani.De ha "európain" azt a világot értjük, amelyikre éppen a hallatlan sokrétűség Jellemző, az, hogy egyszerre több forrásból is merit -, nyitott, Összeköti a kultúrákat, nem a taszítás, hanem a vonzás a lételeme - akkor az, amire gyermekkoromból emlékszem, ami után vágyódom, amihez eddig is tartoztam és tartozni óhajtok ezután is, bármilyen nehéz is egyértelműen megállapítani helyet és összefüggően megvonni határait - Európa; az én Európám, és én csakis egy ilyen Európáért tudok síkra szállni. * Három és fél évvel később - ez már nem Grodnoban történt, hanem Lodzban -, ami(folytatás a 6. oldalon)
