Amerikai Magyar Szó, 1990. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-18 / 3. szám
Thursday, Jan. 18. 1990. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 5. Tudnivalók a népszámlálásról A népszámlálás hivatalos adatok gyűjtése minden személyről és lakásról az Egyesült Államokban. A népszámlálás része az alkotmánynak, 1790 óta minden 10. évben megismétlik. Mindenki, polgár vagy nem-polgár törvényesen köteles részt venni a népszámlálásban. A szövetségi kormány végzi a népszámlálást. Dátuma 1990. április 1. Ezen a napon kell beküldeni a kitöltött blankettákat, amelyeket egy héttel előbb küldenek ki. A kormány személyenként 7.20-at költ erre a célra. A szövetségi kormány 1980-ban New York város lakosságának 6 százalékát, több, mint 450.000 személyt nem számított be a népszámlálásba. Ennek következtében a múlt évtizedben New York város 1500 dollár segélyt vesztett el minden be nem számított személy után. Ez azt jelenti, hogy az egész város sok százmillió dollárt veszített el, ami segíthetett volna megjavítani olyan közszolgáltatásokat, mint az egészségügy, a közlekedés és a közoktatás. Minden népszámlálás után a kongresszusi üléseket a népszámlálás adatai szerint igazítják ki az államok között. A népszámlálás hiányos adatai miatt 1980-ban New York város nem kapott egy országos képviselővel, egy állami képviselővel és három és fél városi képviselővel többet, mint amire jogosult lett volna, ügy a népszámlálási hivatal, mint a polgármester felvilágosító kampányban igyekszik meggyőzni mindenkit, hogy vegyen reszt a népszámlálásban. AZ ADATOK TITOKBAN MARADNAK. A blankettán megadott információ teljes titokban marad. Habár mindenki megadja a nevét és címét a blankettán, amit végül mikrofilmen raktároznak el, a népszámlálási hivatal komputerje nem veszi át a nevet és cimet a mikrofilmről. A blankettát fölapritják vagy elégetik és a mikrofilmet páncélteremben zárják el a kansasi Pittsburgban. Hetvenkét év után az Országos Okmánytárban helyezik el. Azért kívánja meg a népszámlálási hivatal minden név és cim feltüntetését, hogy bizonyos legyen, minden háztartásban kitöltöttek és duplikáció se legyen. A törvény megtiltja, hogy a népszámlálási hivatal kiadjon a kitöltött ivekről információt egyéneknek vagy szervezeteknek, így sem a bevándorlási-állampolgársági, sem az ^ adóhivatal, sem a rendőrség va^y bárki más nem kaphat meg, se nem hasznaihat népszámlálási információt. MIT FOG VÁRHATÓAN MUTATNI AZ IDEI NÉPSZÁMLÁLÁS? Az ország Összlakossága növekedésének több, mint a fele az 1980-as években Cali- forniában, Texasban es Floridában történt. Ennek a három államnak a lakossága együttesen 1990-ben közel 60 milliót fog kitenni, majdnem annyit, mint ahanyan az országban éltek csak 100 evvel ezelőtt. Az 1980-as évek első‘felében az ország lakosságának növekedése több, mint 28 százalékban bevándoroltakból állt. Ez arra mutat, hogy az 1990-es években New York városban a külföldi születésűek szama túlhaladja az 1910-ik évi rekord 40 százalékot. Egy évvel ezelőtt Rizskov miniszterelnök megbízásából nemzetközi munkacsoportot szerveztem, amely azt vizsgálta, hogy milyen lehetőségek vannak a szovjet gazdaságon belül egy "nyitott szektor" kialakítására. Az alapgondolat az volt, hogy egy központi tervutasításos gazdaság belsejében létrehozzuk egy piacgazdaság embrióját. A vizsgálat 1989 májusáig tartott és különböző szakaszaiban összesen mintegy 70 ember vett benne részt, de semmi konkret eredményt nem hozott. Néhány hónap után én személy szerint arra a következtetésre jutottam, hogy az elgondolás a gyakorlatban megvalósíthatatlan: az anyai test túlságosan beteg ahhoz, hogy benne egy embrió gyarapodhasson. Legkönnyebben úgy érthetjük meg a Szovjetunióban mára kialakult helyzetet, ha olyan központilag tervezett gazdaságot képzelünk el, amelynek a központja felmondta a szolgálatot: a reszek Összevissza kapkodva próbálják megtalálni a túlélés legjobb módját, de valójában önmagukban életképtelenek. Annak, hogy a központ megbénulása nem okoz azonnali halait, egyetlen oka van, éspedig az, hogy a központi tervezésű gazdaság felszíne alatt ott van egy igen fejlett informális gazdasag. Ez az informális gazdaság azonban sokféleképpen feji is a központi tervgazdaságot, úgyhogy nem tudja életben tartani, ha a szétesés folyamata nem all meg. A központ megbénulásának legalább három oka van. Az egyik az, hogy a vezetés a legelemibb szintet sem ért a gazdaságtanhoz, az apparátus pedig sem nem akar, sem nem tud demokratikusan működni. A második ok, hogy súlyos koncepcionális hiba volt a vállalatoknak nagyobb önállóságot adni, mielőtt önálló egységekké szervezték volna át őket. így továbbra is bürokratikus egységekként működnek, de anélkül az ellenőrzés nélkül, ami pedig szükséges ahhoz, hogy egy bürokrácia valamilyen teljesítményt mutasson fel. Ennek eredményeképpen az árak emelkednek, a termelés pedig csökken. A harmadik ok, hogy számos köztársaság zúgolódik: nagyobb függetlenséget követelnek, és egyszerűen nem engedelmeskednek a központból érkező parancsoknak. Ez a három tényező kölcs'önösen erősiti egymást, másfelől pedig erősíti őket az, hogy semmiféle pozitív eredmény nem mutatkozik a jelenlegi döntésképtelenség leküzdése terén. Ebben a környezetben egy piacorientált nyitott szektor megvalósíthatatlan. Először is: mi szolgálna pénzként? A rubel nem felel meg a pénz kritériumainak, mert gyakorlatilag korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre. Ha azonban bevezetnének egy különleges kémény valutát, egy "valuta rubelt", akkor az összes rubelt átváltanák erre, és ezzel a rejtett infláció manifesztálódna. Ez történt Lengyelországban, ahol megengedték a dollár szabad kereskedelmét, és ez hiperinflációt váltott ki. Mielőtt egy piacorientált nyitott szektor létrejöhetne, a szovjet gazdaság egészében mélyreható változtatásokat kell eszközölni. Ezek a változtatások egyetlen mondatban összegezhetők: a rubelt valódi pénzzé kell tenni. Ebben az egyetlen mondatban azonban sokfele követelmény rejlik. Az allamház- tartast egyensúlyba kell hozni; szabályozni kell az unió és a köztársasagok közötti kapcsolatot; el kell érni, hogy az állami vállalatok engedelmeskedjenek a piaci fegyelemnek: továbbá meg kell szüntetni a pénztöbbletet, vagyis a lakosság kezeben levő mintegy 250-300 milliárdnyi elkoltet- len rubelt. Ezen követelmények közül az állami vállalatok piaci fegyelemre szorítása messze a legnehezebben megvalósítható. Ez még sehol sem sikerült, beleértve a mai Magyarországot is. Egy alapos adminisztratív árreformra lenne szükség, majd a bérek növekedését a nyereség növekedéséhez kellene kötni. A tőkét meg kell fizetni, és valóságos, reális kamatlábat kell megállapítani. Az, hogy a piaci erőket hatni engedik a vállalatokra, nem elégséges; adminisztratív intézkedéseket is kell tenni, különösen a veszteséget termelő vállalatok esetében. Temérdek a tennivaló, és a különböző intézkedéseket megfelelően össze kell hangolni. Bevallom, én nem hiszem, hogy a Szovjetunió képes ezt egyedül megtenni, különösképpen azért nem, mert még abban sincs általános egyetértés, hogy mit is kellene csinálni. Vannak olyanok, akik a régi mechanizmust akarják feléleszteni (ez a Szovjetunióban a politikai jobboldal), és olyanok, akik szerint semmiféle központi döntésre nincs szükség (ez a politikai baloldal). Csak kevesen ismerik fel, hogy egy demokratikus rendszerű irányításnak hatékony végrehajtó testületre is szüksége van, es meg Ők sem értenek egyet ennek formájában. Ennek oka az, hogy a Szovjetunió létalapja vált kérdésessé. A Szovjetuniót egyesítő egyetemes alapelv a kommunista állam volt (amelyről magáról azt állították, hogy idővel elsorvad). Most, amikor a régi dogma elveszítette meggyőző erejét, es az elnyomó gépezet sem működik, a különböző nemzetiségek ismét hallatják szavukat. Minthogy követeléseik átfedik egymást, a konfliktus elkerülhetetlen. E kérdés megoldása nélkül a demokrácia nem verhet gyökeret. Az egyetlen demokratikus megoldás valamifajta konföderáció, amelyben a tag- köztársaságok nagy autonómiát élveznek. A Brit Nemzetk'ózösség nyilvánvaló példaként szolgál, mert az egységek függetlensége az idő előrehaladtával növekedett, bár az analógia félrevezető: a Szovjetuniót valószínűleg erősebb szálak fogják összetartani, mint a Brit Nemzetközösséget, mert területe egybefüggő es a tagköztársaságok gazdaságilag függenek egymástól. Hogy konkrét legyek: a Szovjetunió éves költségvetési deficitje becslések szerint 100 milliárd rubel fölött van, ezenfelül van egy körülbelül 250-300 milliárd rubeles pénztöbblet. A feketepiaci árfolyamon azonban mar 15 rubel korül van a dollar. Tehat mindössze 25 milliárd dollár nagyságrendű keményvaluta-hitel elegendő lenne a rubel stabilizálásához, ez a szám pedig csupán töredéke a NATO lehetséges megtakarításának. Egy valutastabilizációs programhoz természetesen nemcsak kémény valutára lenne szükség, hanem gazdálkodási segítségre is. Mindezt legjobb lenne egy kifejezetten erre a célra létrehozott, de a Világbankkal és a Nemzetközi Valutaalappal kapcsolatban álló nemzetközi pénzintézeten keresztül beáramoltatni. Az idő sürget. Ha Bush elnök nem all elő egy lényegileg új politikai irányzattal, akkor a Szovjetunión belül a nagyobb autonómiára, és ezzel együtt külön pénznem bevezetésére irányuló nyomás különösen a balti államokban valószínűleg annyira felerősödik, hogy Gorbacsov kénytelen lesz repressziós politikához folyamodni, vagy távozni. Bármelyik történjék is, a nagy szövetség pillanata tovaszállna. Soros György a szovjet válságról E cikk eredetije néhanv hettel ezelőtt ielent metr a Wall Street Journalban.
