Amerikai Magyar Szó, 1989. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-23 / 8. szám
8. Thursday, Feb. 23. 1989. Haraszti Endre: Búcsuzás Nagymamától a Hunyadi-téren Azt hiszem, hogy még a legtősgyökeresebb pestiek sem mind tudják, hogy hol van a Hunyadi-tér, de az én legszűkebb hazam, a VI. kerület fiai mind tisztában vannak vele, hogy ez a kedves és állandóan forgalmas terecske azt a fás, füves, pados négyszöget jelenti, melyet a Vörösmarty utca es a Csengery utca fog közre,' egyik oldalán a ^ Szófia-utca jelenti a határvonalat, a másik oldalán pedig egy apró utcácska, melynek külön neve nincs is, - ott csak a tér neve jelentkezik az utcatáblán. A Hunyadi-téren eddig még nem sok "történelmi esemény" történt s igy histó- riás példával nem tudom az Olvasó közelébe hozni. Az en számomra azonban igenis történelmet jelent ez a tér, mert itt s e környéken bonyolódott le gyermekkorom és 1945 januárjában itt búcsúztam el - - örökre - a nagyanyámtól. Ha behunyom szemeimet, akkor máris előttem van ez a kis poros pesti terecske. Két üt keresztezi. Az egyik út a VÖrös- marty-utcai oldalon, nem messze az And- rássy-ut sarkától indul, átlós irányban és a Csengery-utca és Szófia-utca érintkezésénél ér a tér végére. A másik út ugyancsak a Vörösmarty-utcából indul és átlós irányban szeli át a teret. A két átlós út itt-ott magas városi lámpákkal van szegélyezve, de a világítás oly szegényes, hogy soha, senkinek nem ajánlottam volna, hogy este 10 után kereszt'úlbaktasson a térén: . f 1 »7-ugyan, ki tudja, kikkel, milyen szándékú emberekkel találkozik? Nappal mindig forgalmas volt a tér, mert a Csengery-utcai oldalon volt a Vásárcsarnok^ Ma is ott van s néha úgy tűnik nekem, ^hogy itt az utóbbi 60-70 esztendő során sémmi sem változott. Ha most ismét behunyom a szemeimet, hogy lelki szemeimmel "jobban lássak", akkor máris megvan a "pillanatfelvétel": a téren, a Vásárcsarnokkal szemben, ráccsal körülvett terület van, tele padokkal, (lócákkal, gyalulatlan faasztalokkal, azon árusok szamara, akik már nem fértek be a zsúfolt csarnokba. A Vásárcsarnok Csengery-utcai főbejárata igen széles és magas, boltíves. Fölötte ott a fennkölt felírás: "FŐbejárás". A térről nézve, két üzlet szegélyezi ezt a méltóság- teljes főkaput. Jobboldalt három, ugyancsak boltíves rész, melyek közül kettő kirakatnak, egy ajtónak szolgál. Fölötte a "Hus-Hentesárú" felirat. Baloldalt, jóval alacsonyabb, szerényebb felirat jelzi, hogy itt lóhust mérnek-árulnak. Maga az épület biedermeyer-stilú, kétemeletes, itt-ott erkélyes és tetején még afféle kupola is van. Az egesz környék ide járt bevásárolni, mert a csarnokban úgyszólván minden volt kapható; húsok, halak, fűszerek, gyümölcsök, igen bőséges választékban és aránylag olcsón, a környező utcák félig-kispolgári, félig proletár vásárlóközönsége számára. Néha még ma is érzem a hordókból árult savanyúkáposzta ínycsiklandozó illatat. Eszembejutnak azok a vidám adomák, melyeket a csarnokban, annak környékén s e városrész családi asztalainál meséltek a csarnok erdekessegeiről. Volt itt egy igen kövér halárus, akinek népszerűén csak "a kövér Fenyő" volt a neve. Ez a Fenyő úgy elhízott, hogy állítólag minden évben, vagy masodévben operáltatnia kellett magát. Egy-egy ilyen műtét alkalmával kilószámra vágták ki a felgyülemlett zsírt a hasából. Utána általában egy kissé "karcsúbb" lett, ami körülbelül azt jelentette, hogy 250 kiló helyett csak 200 kilót nyomott. Utána a szegény beteg ember, - hiszen nyilván valamilyen súlyos szervi rendellenességnek köszönhette problémáját, hamarosan visszahizta a kivágott kilókat. Mindenki ismerte azt a gőgös uriasszonyt, - nem tudom mar, hogy vajon arisztokrata-származék volt-e, vagy csak plutokrata újgazdag, - aki előkelő léptekkel pásztázott az árusok kozott s aki mögött mindig egy alacsony asszonyság cammogott, öblös kosárral a karján. Az úrhölgy csak rámutatott egyik-másik élelmiszerre és megállt. Ilyenkor a mögötte haladó szolgáló alku nélkül, igen sebesen megvásárolta a kijelölt árút. Száz irányból kétszáz szem meredt az adásvételre, no nem azért, mert nem alkudoztak olyan helyen, ahol ez szinte az íratlan alaptörvények kozó tartozott, hanem azért, mert érdemes volt megfigyelni, hogy mi következik ezután. Az urhölgy ugyanis súlyos kleptomániás volt s valahányszor, ha úgy látta, hogy a kofa nem figyel oda, - villámgyorsan elemeit egy-egy karfiolt, vagy sárgadinnyét. Családja már jól fel volt készülve erre és a "családi becsület" védelmében lett alkalmazva a társául szerződtetett szolgáló, aki - mihelyt a hölgy továbblépett, - maris sebesen odanyomta a kofának a körülbelüli ellenértéket, - vagy annak a sokszorosát. Ezért aztán az élelmes árusok, - ha a hölgy mellettük pipiskédéit el, néha szándékosan "másfelé nézték", mert jól tudták, hogy a kiprovokált, előidézett lopás fényes üzletet fog jelenteni számukra. Télidében mocskos, lucskos volt a csarnok belseje, mert a vevöközönsé^ minden sarat, havat behordott a csizmájával, cipőjével. Óránként azonban megjelentek a tisztogatók, hatalmas söprűkkel és lapátokkal és gondoskodás történt arról, hogy hamarosan olyan tisztává váljanak az árusító bódék körüli utacskák, hogy - mint mondani szoktak:- "enni lehessen" rajtuk. Gyermekkoromban rettenetesen élveztem a Mikulás és Karácsony előtti bevásárló napokat. Miklós-nap előtt már hetekkel megpirosodott a Vásárcsarnok belseje, sőt külseje is. Rengeteg állandó, - sőt alkalmi - árus kinálgatta a pirosruhás papír- s csokoládé Mikulásokat, minden méretben, az Ötcentistól kezdve a félméteresig. Ott voltak a félelmetes kinézésű, piros-fekete szinü papirkrampuszok és a pirosszalagos virgácsok is. Minden gyerek tudta, hogy a jo magaviseletért Mikulás jár, de aki rossz volt, annak a krampusz az ajandeka. Füzéreken lógtak a piros papírba öltöztetett csokoládécsizmák s sokminden egyéb, aminek a fogalma a Mikulást jelentette, jelképezte. December közepetájan a piros szin tobzódása már enyhült és helyét a zöld váltotta fel. Már a főbejárat két oldalát es a szemközti teret is ellepték a különböző méretű fenyőfák. Óriási alkudozás folyt mindeme ékességekre s mire eljött az este és minden elcsendesült, addigra mindenki megtalálta a maga-maga boldogságát. Cipelték haza a kincseket, - télen igen sokszor (a gyermekszánkókat is használva,- a vidám árusok pedig csörgethették f zsebükben a pengőcskéket, zacskonyi rézpenze- íkejt. < > ■ < ■ Ó, boldog és felelőtlen gyermekkor! Olyannyira boldog és felelőtlen, hogy akkoriban egy magamforma, elemista-korú gyermek nemcsak végtelenül naiv és felhŐtlen-lelkű volt, de f úgy kepzelte, hogy körülötte minden felnőtt ugyancsak boldog és gondtalan. Utólag visszagondolva, bizony eszembeöt- lik, hogy a Hunyadi-tér és kornyéke a város igen sok, igen szegény emberét is szürke csokorba gyűjtötte. Szerény fixfizetésíi tisztviselők, napi-gondu kispolgárok, csaknem nyomorgó kisnyugdíjasok és bizonyára sok-sok munkanélküli is lebzselt körülöttem, mikor nagymamámmal, - kit imádtam elkísérni vásárlásai alkalmával- ott jartam a Hunyadi-téren, vagy a csarnokban. Néha - néha nem kerülte el figyelmemet, ha egy-egy ember felszedte a káposztáshordóbol kipotyogott káposztadarabkákat, vagy ha óvatos asszonykezek szedegettek a t földön szétgurult, ütődött, rothadt almacskákat, de ilyenkor csak azt kérdeztem nagymamától, hogy - ugyan miért teszik ezt, - miért nem vásárolnak szebbet a kofa nénitől?... Nagymama ilyenkor csak jóságos szemekkel nézett rám és felszólított, hogy ne hajladozzam annyit, mert az almak^ kukoricacsövek kipotyognak a kiskosaramból, rin ugyanis igen segítőkész voltam és ragaszkodtam ahhoz, hogy én is kivegyem- a magam gyenge, ügyefogyott módján- a reszemet a vásárlásból, cipekedésból. Ezért fityegett nekem is kosárka a karomon. A Hunyadi-tér szoros összefüggésben volt mindig nagyanyámmal. "A nagymama es a Hunyadi-tér": ez a kfet szó úgyszólván összetartozott, holott gyermekkoromban meg csak nem is sejthettem, hogy az én édes nagymamám útja igen rettenetes körülmények közt fog vezetni a Hunyadi-térre. * 1945. januárjában már közel két ev munkaszolgálat volt mögöttem. A legendás Wallenberg jóvoltából 1944 karácsonya óta egy Pozsonyi-úti un. "védett ház" legfelső emeletén próbáltam kivárni, mig az en számomra a borzalmas háború véget nem fog érni. Januárban ugyan már semmi ennivalóm nem volt és gyomromat- éppúgy, mint e ház többi rettegő, ehes és halalfáradt lakója - azzal tölthettem meg, amit naponta egyszer a svéd követség, vagy a vöröskereszt apró kondérok- ban hozott, de a puskalövések közeledte mégis ígért valami változást. Eljött az idő, mikor a Szent István körút volt az oroszok-németek közti "front" és január 18-an arra ébredtem, hogy a szemközti sarokház apró erkélyén egy mongol-arcú katona kuporog és "davaj-gitárjával" szorgalmasan lövöldöz a Margit-hidfő irányába, a régi Lipótváros felé. Csak 19-én, mikor a lövöldözés már csak Buda felöl hallatszott, döbbentem rá, hogy "fölszabadultam". Tudtam, hogy nekem sürgős teendőm van. Fel kellett keresnem a magas deszka- palánkokkal körülhatárolt "gettót", mely a Kiraly-Kertesz-Dohany utcák és a Karoly korút kö’zti területen volt. Tudtam róla, hogy kb. 65 ember, - nagyrészt Öreg és beteg, valamint apró gyermekek, - él, haldoklik a szörnyű területen, de számomra a leglényegesebb az volt, hogy ott, valamelyik ház pincéjében ott sínylődik anyám es ott vannak Öreg nagyszüleim is. . , ■' Folytatjuk Ismét lesz Szent Imre-szobor Pécsett- adja hírül a Dunántúli Napló. Az eredetit az ötvenes években távolítottak el a volt megyeháza homlokzatáról*, az új szobor- Fürtös György keramikusművész alkotása - a hires WÉflHffí -tÉT*1 AMERIKAI MAGYAR SZÓ
