Amerikai Magyar Szó, 1989. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)

1989-03-02 / 9. szám

Thursday, March 2. 1989. AMERIKAI MAGYAR SZ(S 7. Haraszti Endre: Búcsuzás Nagymamától a Hunyadi-téren n. Nem volt könnyű a romvároson keresztül­hatolni. Nemcsak arra kellett vigyáznom, hogy hova lepek, hanem arra is, hogy ne kerüljek valamelyik orosz "igazoltató" járőr útjába. Könnyű volt észrevenni, hogy e járőrök valamiféle "hadifogoly-létszámot" akarnak feltölteni. Teherautóik itt-ott felbukkantak az utcasarkokon, rajtuk fagyos- kodó, kétségbeesett-arcu férfiakkal. Nem számított ekkor már, hogy ki keresztény, ki zsidó, ki az üldöző és ki az üldözött; napnál világosabbá vált, hogy mi ekkor mar valamennyien csak "létszámnak" számí­tottunk, - egyt'ól-egyig "ellenségnek", "gya­nús" elemeknek. Feledhetetlen emlek szamomra nagyszü­leire anyám megtalálása egy sötét, nyirkos pinceben, ahol csak egy utolsó gyertyacsonk adott már kísérteties fényt. Anyámnak, nagyapámnak alig volt erejük feltápász- kodni. Nagymama csak nézett rám gyönyö­rű, világoskék szemeivel. Feküdt es nem mozdult. Hamarosan megtudtam, hogjy nincs jártányi ereje. Egy targoncát szereztem, és együtt húztuk szegényt végig az utcán, kerülgetve a belövések omladékáit. Emlékszem, még buzgón lőtték Pestet Budáról az odaszorult "hÓs védők"... Egy alkalommal csak a szerencse mentett meg minket attól, hogy egy lezuhanó faldarab szegény, fekvő nagyanyám fejére ne essen. Egy ideiglenes Király-utcai szálláson kötöttünk ki, - ott, ahol a nagyszülők köz­vetlenül gettóba hurcolásuk előtt laktak. Itt mindenkit ágyba fektettem, - ha ugyan ágynak (lehetett nevezni meg a nyikorgó, dűledezó fekvÓalkalmatosságokat, a szakadt matracokat és a még található piszkos lepedőket. Csikorgó hideg volt a szobában;- fűtésről szó sem lehetett. Anyám segíteni akart, de öt is pihenésre parancsoltam. Nagypapa, akit azelőtt mindig pedánsan, gondosan borotválva, apró, nyírott francia bajuszkával láttam csak, - úgy nezett ki, mint egy fehérszakállu, viharvert hajótö­rött. Csont és bőr volt az egész ember. Nagymama a hátán feküdt, nem szólt, csak kék szemeivel a pókhálós mennyezetet nézte. Éppen azon törtem a fejem, hogy ugyan hogy is tudnék keríteni valami élel­met, mikor nagymama váratlanul megszó­lalt, - anélkül hogy megmozdult volna: "Egy kis vörösbort kérek." Megdöbbenve néztünk össze anyámmal. ' Nem emlékeztem, hogy nálunk, azelőtt, otthon valaha is lett volna szeszesital az asztalon, - nagymamámat pedig még nagy­marosi nyaralásaink alkalmával sem láttám bort inni. Váratlan bejelentése tehát olyan megdöbbenést okozott, mintha orosz kavi­árt kért volna francia pezsgővel. En min­denesetre felpattantam, intettem a rám szinte rémült arccal néző anyámnak, vettem rojtokban lógó télikabátomat és egy perc múlva már lenn bolyongtam a késő esti, sötét, romos Király utcában. Nem tudtam, mit fogok csinálni, hova menjek. A dolog reménytelennek látszott. A Lövölde-tér felé vettem utamat s mar- már azon a ponton voltam, hogy - Önmagamat is keserűen kinevetve - visszaforduljak, mikor részeg emberek szinte artikulátlan nótája ütŐdö'tt fülembe. Oroszul énekel­tek. Akkor láttam ám, hogy - valahol a Király-utca és a Rózsa-utca sarka-fele lehetett ez, - feltörték a pincét es onnan, a lépcsők aljáról szól az ének. Durva alko­holszag hatolt orromba. Félve, reszketve bár, de lebotorkáltam a lépcsőn és láttam, hogy lenn hordók állnak. A hordókba külön­böző helyeken beleló'hettek, mert szabalytalan lyukakból folyt, - egyre csak folyt - a sötét vörösbor. A pince padlóján is magasan állt már a folyadék és három pufajkás katona ült merev tekintettel a sűrűsödő lében. Az egyik még tétován meregetett a földről a csajkájával és iszogatott, méghozzá úgy, hogy több folyt le a szája két szögletén, az álián, a szakállán, mint amennyit felszívhatott. A másik kettő a falhoz támaszkodva ült és aludt. Körülöttük lassan emelkedni látszott a bor áradata. Nem tétováztam és az egyik földön heverő csajkát, melyet lélekvesztő gyanánt sodort tova a fodrozódó bortenger, megragadtam, Kérdő tekintetet vetettem a még ébren lévő pufajkásra, de az kegyesen intett. A csajkát az egyik lyukhoz tartottam, melyből még élénk ívben zúdult ki a drága nedv. Ot perccel később - rohanva - már otthon voltam. Anyám úgy nézett rám, mintha valami csodatevő szent lennék, aki éppen az imént fakasztott nedűt a sziklából. Sietve megtörölgettünk egy poharat, folyóvíz már hetek óta nem volt ebben a városrészben, - és reszkető kezekkel, sietve megtöltöttük a szép, piros borral. _ Anyám kissé feltámasztotta nagymama fejét, aki mohon ivott pár kortyot. - Köszö­nöm, - sóhajtotta, - nagyon jó volt... Mikor visszafektett'úk, megint csak a mennyezetre szegeződtek áldott kék szemei. , Kissé magára hagytuk, - hadd pihenjen. Éppen elég gondunk volt nagypapával is, hiszen szegény öregúr az úgynevezett "uk­rán betegségben" szenvedett, mely akkoriban a gettó öregjeinek krónikus hasmenése volt. Kinos dolog volt és a betegápolás is, hiszen a WC nem működött, s azt csupán a fürdőkádban tárolt viztartalékkal lehetett ugy-ahogy leöblíteni. Lábujjhegyen visszaosontam a hálószobába, hogy megnézzem nagymamát. Megdöbbenve észleltem, hogy a szeme be van hunyva es valahogy a szemgödreit süppedékes barnaság borítja. A gyertya lobogása sárga arcot világított meg, élesen kiálló arccson­tokkal. Közelebb húztam a gyertyatartót s elővettem kis zsebtükrömet, munkaszol­gálatos idom hűséges társát. A szája elé tartottam. A tükör nem mutatta lehelete nyomat. A keze hideg és merev volt. Csuk­lóján nem éreztem a pulzus ütemét. Anyu előregörnyedve szunyókált odakint a széken. - Te Anyu, - suttogtam, - én azt hiszem, hogy szegény nagymama meg­halt... Anyám szájszélei lefelé görbültek, mint egy siró kislányé. Visszarohanva a Dr. SZABÓ SÍIDRE BELGYÓGYÁSZ SZAKORVOS ENDOKRINOLÓGUS V. new yorki orvostudományi egyetemi tanár Cukorbetegség, pajzs mirigy problémák és egyéb hormonzavarok diagnózisa és kezelése 220 East 69 th Street NEW YORK, NY. 10021 Telefon: (212) 628 5626 Appointment csak előzetes bejelentéssel haloszobaba, meggyőződhettünk a megvaltoz- hatatlanról. Anyám nagymama keblére hajtotta a fejét, aztán felegyenesedett es némán bólintott. Nagymama már nem lélegzett, szive néma volt s feje is oldalt esett. Lelke elszállt, - most már csak a törékeny test volt velünk. Valamit sürgősen tennünk kellett. Ugyan mit? Ez volt a bök­kenő. Halottkémre, orvosra, temetői szolgálatra a VI. kerületben, 1945. január 19-én nem számíthattunk. Magunknak kellett megten­nünk, - ha ideiglenes jelleggel is, - mindent. Anyám bezorgetett egypár szomszédos lakásba. Semmi válasz. E lakások tulajdonosai nagyreszt mar nem is eltek, vagy meg a gettó pincéiben kucorogtak, aki pedig otthon volt, az süketnek-vaknak tetette magat. Lentről a vidám megszállók ittas danája morajlott fel; - semmiféle zörge- tesre nem volt ajánlatos ajtót nyitni. Végre sikerült találni a földszinten egy tétova embert, aki igazolta szomorú diagnózisunkat. Nagymama jéghidegtapintású bokájára névvel ellátott jelzést erősítettem; az elmúlt hetekben tanultam ezt, mikor fara- kásszerüen, négyzetes glédába rakodtuk a holtakat. Lemutattam az udvarra. Meg ott volt az a targonca, mellyel nagymamát kiszál­lítottuk a gettó falai közül. Nagymama szegényke, sovány testét begöngyöltük lepedőkbe és egy vastagabb frotir törülközőbe. Anyám sirt, lesimitotta a szemeket és segített a testet levinni. Ráhelyeztük a targoncára. Ott álltam és fáztam, de türelmesen meg­vártam, mig anyám elbúcsúzik az édesany­jától, zokogva csókolva a pergamentszinü arcot. Aztán intett, hogy menjek. Neki nagypapával kellett maradnia, mert az Öregúr kezdett nagyon furcsán össze-vissza gagyogni. Nem lehetett egyedül hagyni.- Hová mész vele? - kérdezte anyám, nagyon halkan és tétován.-Csak ide le, a Hunyadi-térre, - mond­tam, és mindez oly természetesnek hangzott. A tér valóban csak pár percre volt és meg ebben a borzalmas percben is szinte jóle­ső, melengető érzéssel gondoltam arra, hogy nagymamától a kedvenc térén, a Hu­nyadi-téren fogok végső búcsút venni. A "gyászmenet" belőlem, a targoncából, az azon hosszában fekvő nagymamából és a mellé fektetett ásóból állott. Rettene­tes hideg volt. Az arcomba csapódott a hullámokban érkező jeges szél. A magasan álló telihold világosságot vetített minden­felé. Láttam, hogy tán arra sem lesz szük­ségem, hogy a zsebemben lapuló gyertya­csonkot használjam, mely e szomorú, egye­düli "temetés" fontos eszközéül Ígért szol­gálatot, bár sejthettem azt is, hogy lobo- gását a fel-felújúló szél amugyis el fogja fojtani. Mig a targoncát a kocsiuton húz­tam, próbáltam kikerülni a romtörmeléke­ket, szanaszét heverő tégladarabokat, faágakat, de az nem mindig sikerült és fájó szívvel láttam, hogy a szegény test minden zökkenőnél hatalmasan rándul. Még mindig reménykedtem abban, hogy összetalálkozom tán valamilyen jótét lé­lekkel, ki ugyancsak a saját halottját hurcol­ja. Szépen Össze dolgozhatnánk, s majd együtt imádkozunk a síroknál, a torkotszo- rongató közös munka végeztével. De sehol egy lélek se'... A Hunyadi-tér kihalt volt. A Csengery-utcai oldalon kísértetiesen feketéllett a bezárt Vásárcsarnok; - a főkapu elé i méjjj téglasorokat is( emeltek. A te'r kopár fai csontvázként látszottak reszket­ni a jeges szélben. A szomszéd utcából megint hallatszott a reszeg danázás s valahonnan messziről, - tán Buda felöl,- gepfegyversorozat hangját hozta a szel. Folytatjuk

Next

/
Thumbnails
Contents