Amerikai Magyar Szó, 1988. július-december (42. évfolyam, 27-48. szám)
1988-07-14 / 28. szám
6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, July 14. 1988. zettségben felnőtt, sérült ósztÖnü társadalomban ővatosság van a meglévővel és a lehetségessel szemben egyaránt. Nem kell túl nagy bölcsesség annak a fölismeréséhez, hogy a mindenben eligazított, gyámság alá került nép igazában nem is mer egyelőre versenyző nemzetté válni. Ösztönös félelemből, nehogy újra bűnösnek találtassák amiatt, hogy más népekétől elüt a gondolkodása... Csak az ógörög sorstragédiákhoz mérhető állapot, amikor egy közösség önmaga boldogulásától is fél, amikor már-már jobban érz^ magát a harmadrangúság szerepében, mint olyan közösség tagjaként, amelyre föl is lehet nézni. Ennek az önpocsékolo, magunkat nyomorító magatartásnak egyik legtragikusabb megnyilvánulása volt, hogy miközben a határainkon túl élŐ magyarok beolvasztására nem is titkolt programok születtek ujja, itthon mind halasztódott egy nemzeti stratégia kimunkálása. Olyan átfogó, elméleti-gyakorlati teendők rendszere, amely időben kinyilvánította volna a magyarság egybetartozásának eszméjét és megfogalmazta volna a teendőket. AZ UTOLSÓ ELŐTTI ÓRÁBAN VAGYUNK A hivatalos álláspontnak tekinthető Szűrös Mátyás elvi számvetése. Az irányváltás az utolsó előtti órában történt. A magyarság egybetartozását megfogalmazó, annak minden problémati- kájat mérlegelő, s a teendőket alternatívákban kimunkáló nemzeti stratégia hiánya ugyanis olyan károkat okozott, hogy minden további késedelemnek tragikus lehet a következménye. Ha továbbra sem teremtődik meg legalább e kérdésben a társadalmi közmegegyezés, akkor egy nagy történelmi esely eltékozlásának ódiumát kell magunkra vennünk. Az évtizedes mulasztásokat csak úgy tudjuk közösen helyrehozni, a határon túli magyar közösségeket létében fenyegető tendenciákat megfordítani, ha a magyar politika es a magyar társadalom megteremti a saját stratégiáját és e stratégia végrehajtásában következetességet és határozottságot tanúsít. Egy nemzet életképességét éppenséggel azzal bizonyíthatja leginkább, hogy mindig kész az erkölcsi, politikai, szellemi megújulásra. Az elmúlt évek súlyos mulasztásait azzal hozhatjuk helyre leggyorsabban, ha a térségben nemcsak a szocialista társadalom általános megújulásához kínáljuk a magunk - kudarcokban bővelkedő - tapasztalatát, de egyetemesebb kérdésekben is kezdeményezőkké válunk... JOGI ÉS POLITIKAI RENDEZÉST! A magyar nemzetnek, de a térség valamennyi népének érdeke fűződik ahhoz, hogy ne nyilatkozatok szintjén maradjunk meg a kényes kérdések tárgyalásakor. Minden ésszerű politikai-jogi lehetőséget használjunk föl annak érdekében, hogy jogipolitikai rendezéssel kiiktassuk a térség életéből a destabilizáció veszélyét, s hogy a népek között olyan természetes kapcsolat teremtődjék, amely megszünteti az egymással szembeni gyanakvást és bizalmatlanságot... Addig is azonban, amíg "megszületik" egy ilyen stratégia, s hatni kezd, a mi feladatunk aligha lehet kevesebb, mint hathatós politikai, szellemi, erkölcsi támaszt nyújtani a határainkon tül élő magyaroknak, hogy szorongás nélkül Őrizhessék magyarságukat, hogy gyermekeiknek is továbbadhassak őseik nyelvét, hagyományát. Kötelességünk úgy gondoskodnunk róluk, hogy ne érezzék magukat se elhagyatottnak, se kiszolgáltatottnak, még kevésbé cser- benhagyottnak. Köteles Pál Nemzet.nemzetiség, haladás 1984 vegén leírtam, ho^y "érvényes, megtartó nemzeti stratégiát csak úgy teremthetünk, ha abban érvényesülnek a nemzetiségi és szórványmagyarságnak a realitásokkal számoló sajátos vágyai, álmai, elképzelései is. Ha a politika elmulasztja az együttgondolkodást, akkor ezzel - meglehet akaratlanul - továbbra is kikereszti a nemzetből annak egyharmadat, holott ehhez senkinek nincs joga. Az állam csak állampolgárságuktól foszthat meg embereket, ám ahhoz nincs hatalma, hogy a nemzetből bárkit is kirekesszen. Onnan csak önmagát szakíthatja ki az ember azzal, hogy magatartása nemzetellenes. Nekünk, akiket foglalkoztat a nemzet jö'vője, kötelességünk fölhivni a figyelmet a fölgyülemlett bajokra...-Nem egy iró, köziró, történész, irodalomtudós, szociológus fejtette ki véleményét itthon és külföldön a magyar nemzettudat megromlott állapotáról. Ezzel összefüggésben az államalkotó magyarság es a határainkon kívül élő magyarok közötti viszonyról, azokról a teendőkről, amelyeknek a megoldását büntetlenül nem lehet a végletekig elodázni. Sűrűn esett szó a nemzetiségi sorban élő magyarok, indokolt nyoma- tékkal - becslések szerint - a két es fel milliónyi romániai magyar jogfosztásáról, a magyar iskolahálózat módszeres szétzilálásáról, az anyanyelv és a magyar hagyományok ápolásának lehetetlenségéről: vagyis arról a végveszélyről, amelyben a nemzetiségi magyarság vergődik. A magyar politikának vállalni kell a történelmi felelősséget a mindinkább elviselhetetlen állapotokért. Mindenekelőtt azért, mert képtelen volt elkerülni a megváltoz- hatatlannak hitt körülmények, állapotok csapdáját. Holott annyi történelmi tapasztalat jó ideje mar fölgyülemlett, hogy a lármafa tetején felgyújtott csóvának a füstje-lángja mindig vigasztalást és legalább lelki támaszt jelentett az Önmegőrzés gyötrelmeit szenvedő nemzetiségi magyarok számára. A határainkon kívül élő magyarok sorsának alakulása szempontjából ugyanis aligha van veszélyesebb magatartás, mint az, amely azt hirdette évtizedeken át, hogy minden magyarországi pisz- szenet árt a nemzetiségi sorban élő magyaroknak. Valójában a pisszenetektől való tartózkodás közepette fordult a sorsuk drámaiból tragikussá. A ( magyarországi társadalom erdélyi szemlélődései közepette állapíthatta meg, hogy ez a politikai tartózkodás teljes csődöt jelent. Különösen a fiatalok útra kelése közben szerzett tapasztalatok ébresztették rá az itthoniakat, hogy egymásért is kell gondolkodnunk, hogy az elmúlt évtizedekben a nemzettudaton esett csorbát nemcsak szükséges, de halaszthatatlan kiköszörülnünk. Világossá vált, hogy a további halogatás nem pusztán azzal a veszéllyel jár, hogy a msfgukra maradottság érzése és az önmegtartás képessége tovább fogyatkozik a nemzetiségi magyarokban, de ugyanakkor számolni kell azzal is, hogy a fölismert helyzet kezeletlensége miatt belpolitikai feszültség keletkezik a magyar- országi társadalomban. Az államnak áthárithatatlan föladatai vannak a nemzetiségi magyarsággal kapcsolatban... Egy társadalmi méretű eszmecsere mindenképpen hozzájárulhatna ahhoz is, hogy a témával összefüggésben újragondoljuk a magyarság európai helyzetét, ujradiag- nosztizáljuk a nemzet és a hazai társadalom közérzetet, cselekvökepessegúnk állapotát. A vita kiváló alkalmat kínált volna arra, hogy elemezzük mostani és távolabbi esélyeinket is a térség népéi közötti együttműködésben. Nem lett volna haszontalan erőfeszítés a visszapillantás akár századokra is, hogy milyen is volt hozzájárulásunk az európai kultúrához és civilizációhoz, abban a nagy történelmi folyamatban, amelyben nem pusztán fogyasztók voltunk... Vissza kell adnunk a magyar közösségnek az önmagába vetett hitet, Önbizalmat, mert csak igy válhatunk minden értelemben követő nemzetből versenyző nemzetté. Alighanem a nemzeti karaktert is meg kell próbálni némileg ujracsiszolni. Rá kell ébresztenünk magunkat, hogy vesztett csatákat nem büsulassal lehet feledtetni, hanem bölcs fölkészüléssel, Örökös gyakorlással, a szellemi, anyagi, erkölcsi tőke minduntalan ujratermelésevel. Végre arra van szükségünk, hogy ne csak bukásainkra emlékezzünk, és emlékeztessünk egyfolytában, hogy a nemzeti emlékezet helyei ne mindenekelőtt Muhi, Mohács, Majtény, Világos legyenek, de nagy történelmi tetteinkből merjünk erkölcsi-politikai energiát kölcsönözni. 48-49-ről szólva ne a bukás sajduljon belénk, hanem március 15. és a csatanyerések... A magyar nemzetet oly mély traumák érték, s a magyarországi társadalmat olyan megpróbáltatások, a nemzeti szellem annyira megkopott, hogy napjainkban legfontosabb teendőink egyike a nemzetnevelés: a történelem- és nemzettudat demokratikus elveinek hatékony érvényesítése. Azzal a hittel is, hogy elkerülhetünk egy olyan társadalmi katasztrófát, amely nemcsak nemzeti fejlődésünket vetné vissza évtizedekre, de egy esetleges uj bukás miatt végzetesen, s tálán helyrehozhatatlanul szétzilálódnának az államalkotó magyarság és az országhatárokon kívül élő testvéreik közötti kapcsolatok is. A társadalmi-politikai reformok következetes véghezvitelére sok egyéb mellett azért is szükségünk van, hogy egy velünk rokonszenvező európai politikai légkörben az igazságra nem túlságosan érzékeny nemzetközi szervezetek, intézmények támogatását is hasznunkra fordíthassuk. Igaz, nem mondhatjuk meg, hogy van egy mindent átfogó, nemzeti stratégiánk, de azt már igen, hogy létezik egy remélhetőleg tartósnak tekinthető alapelv, amelyre stratégia épithetö. Ez pedig a Szűrős Mátyás által deklarált politikai állásfoglalás, hogy minden magyar tagja a magyar nemzetnek— A reform örökös megtántorodasában - túl az ideologikus béklyókon és a nemzetközi környezet politikai jellegű bizalmatlanságán - akár beismerjük, akar nem - a végeredmény szempontjából meghatározónak bizonyult, hogy az "istenadta nép" csak fél szívvel vállalta föl a reformot. Ösztöneiben ott volt a védekezés: a "jaj istenem, mi lesz, ha nem sikerül, s megint bűnbaknak kiáltanak ki bennünket". Megint csak egyetemlegesen bűnösöknek, mint 18-19-ben a két forradalom miatt, mint Horthy ellenforradalma miatt, mint a deportálások miatt, az "utolsó csatlósság" miatt, ötvenhat miatt. A sok kudarc mellett az igazsagtalan megitéltetesek garmadáját okozza, hogy a nemzet sérült lélekke^l, csak óvatosan áll bármilyen ügy möge: óvatosan a hatalom mellé es óvatosan azok mögé is, akik más politikai struktúrában gondolkodnak. Tragikus módon a megbélyeg-
