Amerikai Magyar Szó, 1988. július-december (42. évfolyam, 27-48. szám)

1988-07-14 / 28. szám

Thursday, July 14. 1988. AMERIKAI MAGYAR SZO 7. Haraszti Endre TÓT PARISZTGYEREKBGL- . FELVIDÉKI MAGYAR IRO (EMLEKFOSZLANYOK APAMROL) E napokban volt éppen negyven eszten­deje, hogy akkori főnököm az irodaszobá­jába hivott, meglepetésemre leültetett az egyik bőrhuzatű karosszékbe és annak mélyébe süppedve hallgattam végig kínos dadogását, álpátosszal telített hangját arról, hogy édesapám meghalt. Forró kora­nyár volt, - Pesten is és abban a vidéki városban is, ahol kényszerállasban voltam, s ahonnan a pesti lelek szenvedélyes lokál­patriotizmusával szüntelenül vágyódtam vissza a fővárosba. Nagy volt a meleg; talán Pesten még inkább, mint ahol én él­tem. Munkahelyem ideiglenes varosat mégis­csak beárnyékolta a közeli hegyvidék, de a "Duna királynője" csaknem reménytelenül, izzadva; fürdőit az éles napnyilak áradatá­ban. Édesapám zömök, kóvérkes ember volt, heves vérmérsékletű, magas vérnyo­másra hajlamos. Veszedelmes volt számára ez a kánikula és Ön-veszedelmét még saj­nálatosán fokozta azzal, hogy ilyenkor holmi korsó sörökkel öblítette le száraz torkát, hatalmas szivarokat szívott és rettenetesen izgult-szaladgált, hogy némi összeköttetesekkel, engem valahogy visz- szahelyeztessen Pestre. Ez okozta a vég­zetét is. Egy autóbuszállomáson esett ösz- sze. A menték a tűző napról kotorták be a kocsiba. Mire a kórházba ért a mento- autó? mar halott volt. Regi adósa vagyok az apámnak azzal, hogy emlékfoszlányokat írjak vele kapcso­latban és szégyellem, hogy erre csak most, halálénak 40 éves évfordulóján kerül sor. Ifjúságának, meglett férfikorának története érdekes lehet masok számára is. Azért irok "emlékfoszlányokról", mert vele kap­csolatos emlékeim megírásával nemcsak karcolat, de könyv is betelne. * Apai nagyapám egyszerű falusi szatócs volt, ki felesege és tucatnál is több gyer­meke társaságában vívta az élet nehéz harcát. E gyermeksereg egyik legidősebb­je volt az a falusi süvolvény, aki később az én komoly, szigoré édesapám lett. Tragé­dia közepette jött a világra. Még az én gyermekkoromban is rebesgették - tehát a 20-as evekig elnyúlt az árnyéka annak -, hogy ikerszúlés volt és az én apám pár­napos korában iker-leányhuga gyilkosa lett. Igen szűk volt a hely az apró szatócs­bolt mögötti helységben. Nem voltak képe­sek a számos apróbb-nagyobb gyermeket tisztességes helyre fektetni. Egymás főié keveredtek az újszülöttek. Az én apám került valahogy felülre a feszkelődésben, s alatta a kistestvére megfulladt. Mire észrevették a helyzetet, már késő volt. Lévától nem messze van egy roskatag apró falu: Bát a neve. Ez a falu már száz évvel ezelőtt is főleg tót lakosságú volt. Csak a patikus volt magyar, no meg az én apai nagyapám, a szatócs, akit Károly bácsinak hivott a falusi nép. De vajon csak­ugyan magyar volt-e? Talán ő maga sem tudta volna megmondani. Mivel zsidó val- lásu volt az Isten-adta, tehát a Léváról néha idelátogató rabbi nyilván zsidónak vélte, bár nem tudott jiddisül beszélni, csak tótul, meg magyarul. A magyar pati­kus tótnak gondolta, mert erős tétos ki­ejtéssel beszélte a magyar nyelvet. A jám­bor falusiak ezzel szemben magyarnak gondolták ót is, a famíliáját is, mert magya­ros bajuszt viselt és vasárnaponként úriem­bernek Öltözött. A szatócs gyermekei éppen úgy néztek ki, mint az utca-nevelte, szőke, világosbar­na-haju falusi '-’tötocskák". Egész nap me­zítláb szaladgáltak, versenyt futottak a patikus két fekete farkaskutyájával. Mint hallottam: az apám kisgyerekkorában csak tótul beszélt. Hallott magyar szót ott­hon, de könnyebb volt neki a tót. Az volt a "gyerekek nyelve". Apám 1892-ben született, tehát kb. 1898- ban Írattak be a falu elemi iskolájába. Hosszú, földszintes ház volt, keményre ledongolt föld volt a padló. Egy árva tót tanító próbált alapfokú "tudományt" verni az elemistákba. Mind a hat fokozat egyet­len, apró-ablakü szobába szorult. Innen indult az én édesapám "karrierje". Később Bát községben évtizedekig szólt a legenda arról, hogy volt ebben a pici iskolában egy Nándi nevű kis tót gyerkőc, ki csak a legkeményebb téli hónapokban erőszakolt valami cipőfélét a lábára, s ki maga sem tudta, hogy ö vajon magyar-e tot-e, zsidó-e, de első (elemi óta szinjeles volt, és első az osztályában. Olyannyira, hogy mikor a tanitócska már képtelen volt a kis Nándiba több tudományt belenyomni, - hiszen neki sem volt mar több átadni való tudománya -, akkor felmerült a nagy kérdés: mi lesz Nándiből? Lehetetlen állapot, hogy ez a komolykodó kisember abbahagyja a tanulást! Elképzelhetetlen, hogy beálljon "vizesnyolcasnak" az apja mellé, a poros pult árnyékos oldalára... A kis tot tanító felkereste Károly bácsit, a sarki szatocsbolt tulajdonosát. "Nándit tovább kellene taníttatni!" "Kar volna ezért a gyerekért!" "Be kellene vinni Lévára és meg kellene nézetni valamelyik tudós lévai tanárral!" A szegény szatócs csak megcsóválta a fejét és válaszként bevezette a kis kopott tanítót a bolt mögötti helységbe. Megmu­tatta neki a rokkant bútorzatot, a feslett ruhákat és a tucatnál is több, "ágynak" csúfolt lócát. i(A kis tot tanító nem hagyta magát senki­től sem "lebeszélni". Nagyot és merészet gondolt. Másnap reggeltől nyakába vette a falut. Minden házba bekopogtatott. Min­den ház szegény volt. Nyomorult tót falucs­ka volt ez, - krumplin élő, ahol húsételt néha meg vasarnap sem láttak az asztalon. Sok volt mindenütt a gyerek és igen kevés volt a pénz. Az 1896-os budapesti Mille- niumi ünnepségeknek meg a hire sem igen jutott el idáig, - nemhogy a fénye, gazdag­sága... De a faluban mindenütt becsülete volt a derék kis tanítónak, és mindenütt hire volt a Nándi-gyerek okosságának, talpraesettségének. Csodák-csodájára, gyűlt a verejtéken keresett pénzecske a tanító kalapjába s eljó'tt az idő, hogy a tanító felültethette Nándort maga mellé egy parasztszekér bakjára. Irány: Leva! Nem tudom, hogy ki vizsgáztatta le az apámat Léván, de tény, hogy a tanító ki- verekedte a gimnáziumi felvételt. Az apámnak persze, össze kellett szednie minden - családból jött - magyar tudományát, mert a lévai piaristáknál magyarul kellett beszélni elsőtől kezdve. Tán itt is faggatták őt, hogy vajon zsidó-e, tót-e, vagy magyar? A születési bizonyít­ványa szerint zsidó volt, de héberül nem tudott még olvasni se. Magyarul tótosan, tótul magyarosan beszélt. A neve Hilvert volt, ami határozottan németes hangzású. Végül: nem faggatták tovább. Elég válasz volt számukra az, hogy a "kis tótba oltott magyar" vagy "magyarba oltott tót" - már az első év végén eminens tanuló volt. Szin­jeles. Valószinű'sitem, hogy "külön hittan­ra" járt, egyébként éppen úgy kellett bif­láznia az "ante-apud-ad-adversust"y mint a többi kis piarista diákgyereknek. Később túltett társain akkor is, amikor Cicero, Ovidius, Vergilius és Horatius került sorra. Kitünően tudta Magyarország földrajzát és történelmét is. Summa-summárum, végig a nyolc esztendőn át szinjeles magyar diák lett Bát község valamikori kis tót mezítlábasából, a szatócs fiából! Büszke volt az apa, büszke az anya, büszkék voltak a testvérei, de - faluja élén - tán legbüsz­kébb volt a tot tanitócska, hiszen Nándi sikere azt is mutatta: "Ide nézzetek! Nekem jó szemem van! En már akkor megmondtam, hogy Nándi dicsőséget fog hozni a falunak!" Rövidebbre fogom a mesélést, mert még van másirányü emlékfoszlányom is apámról. Annyit kár volna elhallgatnom, hogy 1910 körül szinjelesen, királygyürüvel érettségi­zett. * Mivel főcélom ezúttal az volt, hogy papír­ra vessem a Bat községi "legendát", azaz a Nandi gyerek útját a nyomorgó falutól a lévai piaristáknál kapott királygyürüig -, a továbbiakat lényegesen rövidebbre fogom. Az azonban elhagyhatatlan, hogy a budapesti állatorvosi főiskolán lett hall­gató s minden bizonnyal el is végezte volna az egyetemet, ha ki nem tör a háború és be nem kell vonulnia. Huszártiszt lett és mikor alkalma nyilt Bátra, vagy Lévára látogatnia, akkor a falusi tótocskak éppoly megilletődöttséggel szorongatták a kezét, mint a lévai piarista papocskák. Délceg volt világoskék huszarattilajában: - arany- lottak a zsinórok, lengett a bóbita a huszár­csákón! Ezekből az időkből már van meg­őrzött fénykép a birtokomban. Az egyiken már anyammal, kivel a háború idejen is­merkedett meg. Aztán vannak fényképek abból a korból is, mikor a M.F.T.R. (A Magyar Folyam és Tengerhajózási Rt.) elegáns hajóstiszti egyenruháját hordta. Megtanultam tőle, hogy igenis lehet az ember jo magyar, jó hazafi, ha ugyanak­kor nem fordul gyűlölettel senki fia felé, aki más nyelvet vall anyanyelvének, más nemzetet nagyobbik családjának. Ezekről a csendes és bölcs sétákról hazaterve - emlékszem -, mindig titokban újra és újra megsimogattam az apám eloszobafogason függő, régi, piros huszársapkáját, kosaras markolatu aranybojtos kardját, melyeket meg a megaláztatas, üldöztetés éveiben is szeretettel őrzött. Mikor első világháborús kitüntetéseit nézegettem, már akkor el­határoztam, hogy valamilyen uton-módon én is méltó próbálok lenni apámhoz. * Végtelenbe nyúlna édesapámról szóló emlékfoszlányaim zuhataga, ha most erélyes kézzel - nem szakítanám meg a mondanivalót. Még hozzáteszem röviden a fentiekhez, hogy mikor megfosztották - mint "zsidót" - tiszti rangjától és meg- (folytatás a 10. oldalon) MOST MÁR VEHET 5-től 30 EVES HASZNÁLATRA LAKÁST VAGY HÁZAT MAGYARORSZÁGON anélkül, hogy külföldi állampolgárságát és Jogait feladja. Hívja a magyarországi eladási szerv USA képviselőjét részletes információért Retur Realty Corp. 350 Fifth Ave., Saite 5620 New York, N.Y.J0118 Telefon: 212 695-2245 Ernte* 718 793-7093

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents