Amerikai Magyar Szó, 1988. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1988-02-18 / 7. szám
6. I AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Feb. 18. 1988. “VÉGIGNÉZNI , AKORTARSAKON Bokor Pál a Magyar Hírlap munkatársának interjúja Hackett Gáborral n. Szigethy Gábor Sobri Jóska Londonban 1815 szeptemberében Széchenyi István jé szélre várva, társával Angliába készül, s a parton séta közben egy idős szobrásszal beszélget. A francia - Széchenyiről azt gondolván: angol - hidegen társalog. Széchenyi felvilágosítja, hogy 6 és barátja bst- reicher; nem magyart mond - azt hangsúlyozza a derék franciának, hogy mindketten ausztriai utazók. A francia pedig nyilván azt gondolta: előkelő osztrák urakkal fecsereszik a tengerparti szélben. ( Hírünk a világban. Meg-megújulo kérdés, fel-felszakadó seb. Milyennek látnak bennünket a határainkon túlról? Milyennek látjuk mi önmagunkat? Mit tettünk mi annak érdekében, hogy a rólunk alkotott kép Európában vonzóbb, igazabb legyen? Egy francia ár 1815-ben miért társalgóit szívesebben osztrákokkal, mint magyarokkal? És a legnagyobb magyar miért állította azt, hogy Ö "ausztriai", miért nem azt, hogy magyar? Fokos, gulás, puszta, betyár... torzkép, amely ellen joggal tiltakozunk. De miért, s hogyan alakult ki e torzkép a magyarokról? S vajon tettünk-e eledet, < hogy e torzképről kiderüljön: hamis? Kezemben egy könyv: George Robert Gleig terjedelmes útirajza: Német-, Cseh- és Magyarország. (Germany, Bohemia and Hungary. London, 1839.) Három kötet, a harmadik majd egészében a hazánkban szerzett élményeiről Írott beszámoló. Gleig hosszú élete során - kilencvenkét évet élt - nagyon sokat irt, a bőbeszédű jelentéktelenek közé tartozott. Az angol életrajzi lexikon huszonegy rövid sort szán rá, a mi Világirodalmi lexikonunk nem tartja számon. Böngészem a szakirodalmat, az irodalomtörténeti kézikönyveket, szakmunkákat: Gleig neve nem szerepel jószerivel sehol. Nagy kár! Ha közkézen forogna hazánkban irasa, sok mindent megtudhatnánk arról: milyennek látott bennünket hajdan Európa. Igaz, kicsit körülményes nyelven mesél az angol iró, az érdekességek jobban érdeklik, mint az igazság, olykor téved, gyakorta pontatlan - de 1839-ben könyvét bizonyára jó néhányan elolvasták Angliában, s ha társaságban, társalgás közben, kandalló előtt teát kortyolgatva szóba hozta akkoriban valaki a magyarokat, feltehetően Gleig könyvéből tudták: merre van Magyarország, milyen a puszta, s ki volt Sobri Jóska a betyár. Mert George Robert Gleig igencsak részletesen beszámol a magyar puszták rémének kalandjairól. "On a banditákról kérdezett - szólt hozzám társam, amikor elhelyezkedtünk a szekér hátsó felében leteritett hepehupás szalmazsákon. - Hallott már valaha Sobriról, a magyar Robin Hoodrbl, kinek hőstetteitől volt hangos az egész birodalom még nem is oly rég? Igenlően válaszoltam, de - merthogy az igazság megkövetelte - hozzátettem, hogy csak homályos ismereteim vannak a betyárról. ^Nos, akkor, ha Ön is úgy akarja, elmesélem röviden a legendát, amelyről az egész ország azt gondolja: igaz, a történet annál is inkább érdekelheti Önt, mert emberünket olyannak mutatja, mint aki félig-meddig elvei következtében lett betyár. Magyarországon minden korokban voltak banditák. Nagy kiterjedésű síkságai, hatalmas erdei, a gyéren lakott vidékek mind-mind segítik az elrejtőzést. Parasztjaink télidőben oly mértékben vannak megfosztva a József Attilát kihajtós inges kisfiú kora óta, a "de szeretnék gazdag lenni" korszaktól ismerte. Meddig tartott ez a kapcsolat?-Végig! Első találkozásunk Márer György újságíró lakásán volt, 1928-29 táján. Az utolsó néhány héttel Attila halála előtt nálam. Nagyon rosszul mentek már a dolgai, az idegállapota teljesen leromlott, s nagyon kevesen maradtak meg körülötte, mellette. Hogy segítsek, a Magántisztviselők Szövetségében szerveztem egy előadást számára, versfelolvasást. Tudtommal ez volt legutolsó nyilvános szereplése. Hát, nem mondhatom, hogy az érdeklődők teletoltótték volna a helyiséget, de Attila örült a százötven pengőnek, amit a felolvasásért kapott. Utána nalam vacsoráztunk, hármasban, a feleségemmel. A beszélgetés főleg Attila helyzetéről és viaskodásairől folyt. A pártból "kiejtették", lapja, a Szép Szó csak Hatvány Bertalan segítségével tudott megjelenni. Mindenki ellenem van - mondta. A hamutartóban három csikk volt. Rámeredt a hamutartóra és azt mondta: "Látjátok, ez azt jelenti, hogy hárman vannak, akik gyűlölnek és el akarnak pusztítani". Mi már tudtuk, miről van szó. Az Ő betegségét vonatkozásos téveszmének hívták. Hogy eltereljem figyelmét a vad gondolatokról, elkezdtem fejből részleteket idézni a verseiből. Akkor meg elsírta magát a meghatottságtól. Amikor elment, mj is sirtunk a feleségemmel a szorongástól. Pár nappal később leküldték testvéréhez Szárszóra, mert Pesten már nem lehetett mit kezdeni vele. Teljesen elhatalmasodott rajta a betegség, szüntelenül a képzelt konfliktusaival volt elfoglalva. Közös barátaink, köztük fontos kommunisták, csak legyintettek, ha megjelent, vagy szóba került: "Hagyjátok beszélni, bolond." Pedig, ha abban az időben volt öt ember összesen a pártban, aki elolvasta a Tőkét, közülük az egyik József Attila volt... ö az Elvhez volt hű, nem a gyakorlathoz: ez volt a konfliktus. Bartók Bélát is Magyarországról ismerte még?-Igen, a Zeneakadémiáról. Mint fiatal uiságiró, de mint zenebarát is, sokszor jártam az akadémián. Bartók akkoriban már nagy tekintélyű ember volt otthon^ zeneakadémiai tanar, és nemzetközi hiru muzsikus, de újságírók jelenlétében mindig feszélyezett volt és tanáruras. Ha valamit kérdeztek tőle, hogy mi újság, vagy min dolgozik a Tanár úr, egymondatos válaszokat vetett oda: "Angliába utazom, Düsseldorfba megyek" - ilyeneket. Kristóf Károly egész kis könyvet irt az ilyen válaszokból. Egyszer benn voltam a teremben, amikor vizsgáztatott. Egész idő alatt cigarettázott, a kisujjaval ütötte földre a hamut. Láthatóan unta a tanítványok játékát. Ha elégedetlen volt, nem mondta ki, hanem szó nélkül odaült a zongorához és maga játszotta el a darabot a tanulólétfenntartás minden eszközétől, hogy gyakran az éhezést elkerülendő, kényszerülnek rabolni. Az emberek nagy része, akiket a réten most láttunk disznót és marhát legeltetni, rabló lesz, mihelyt beköszönt a tel.” (folytatjuk) nak. Bartók utált tanítani, csak végzősökkel foglalkozott, de a sajtónak nem nagyon mutatta meg az igazi arcát. Még saját körében is egyetlen egyszer láttam csak például mosolyogni: a Carnegie Hallban, egy hangverseny szünetében, amint a zenészekkel cigarettázva beszélgetett. Tudta nélkül lefényképeztem. Balogh Ernő, Bartók barátja és tanítványa azt irta erről a képről, hogy ez a világon az egyetlen mosolygós Bartök-portré. Soha, sehol nem publikáltam, még, valahogy nem volt megfelelő nagyobb alkalom. A világ igy csak a feszes, méltóságteljes, elgondolkodó Bartókot ismeri. Kodályról is sok emlékem van, mert minden New Yorkba látogatása alkalmával felkeresett a stúdiómban. Zenéről, irodalomról beszélgettünk és fényképeztem. Bartók Béla példája mutatja, hogy az amerikai kulturdzsungel még a legnagyobbakat is könnyen elveszejti.-Ez igy nem teljesen igjaz. Bartók betegesen szerény volt. Igazan senki sem ismerte itt, egy tucat zeneértót kivéve. Es az USA egy élet-halál világháború közepén volt: fiainak ezrei estek el a Japán szigeteken. Egy külföldi zeneszerző, furcsa szerzeményekkel - akkor nem ez volt a legfontosabb téma. Egy évvel később már állása is volt, koncertezett, komponált, és tanított. Errol senki sem ir. Kertész Andrét is ismernie kellett, hiszen évtizedekig szinten itt élt New Yorkban, őt elfogadták?-Kertész ötven éve jo barátom volt, még Párizsból. Hogy "elfogadták-e"? Nem annak, amit ó akart. Szidta Amerikát^ mert( úgy érezte, nem értékelik a "művészetét", úgy mint Párizsban vagy odahaza. Tudniillik tiz éven át a Vogue cimú nagy divatfolyóiratnak dolgozott interieur-fenyképészként. Long Islandra járt milliomosok szépen terített asztalait és luxusotthonait fotózni. De ezért havi ezer dollárt kapott, továbbá asszisztenst és kocsit! Vagyis volt jó megélhetése. Dé, ő nem tárgyakat akart fotózni, hanem hangulatokat. Helyzete e szempontból az utóbbi tiz évben kezdett javulni, amikor divatba jöttek a hangulatos régi fotók. Ez a hetvenes években kezdődött: aki nem engedhette meg magának, hogy drága festményeket vásároljon, régi, művészi fotókat vett. 1970 korul végre volt Kertésznek egy kiállítása a régi képeiből a Museum of Modern Art-ban. Attól kezdve kétezer dollárt fizettek egy fotójáért. Nem tudatos, (hanem Ösztönös művész volt. Kevés baratja volt, még művészkörökben is. Könnyen veszett össze. Nem sokkal halála előtt elvittem az amerikai Magyar Szó cimü újság sajtóvacsorájára. Csak ült a pódiumon és nézett maga elé. Rossz volt a hallása és úgy elrévedezett, • hogy időnként oldalba kellett bökni, hogy mosolyogjon, róla beszélnek. Közel kilencvenéves yolt már, mikor utolsó albumát megcsinálta: az ablakpárkányán ösz- szeállitott csendéleteket fotózta, színes Polaroid-filmre. ^ f olytfitjulc^
