Amerikai Magyar Szó, 1988. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-30 / 26. szám
Thursday, June 30. 1988. AMERIKAI MAGYAR SZO 7. Beregi Tivadar (Párizs): ^ BERZSENYI DANIEL A SZENVEDÉLY KÖLTŐJE Magyarország a XVIII. század vége felé közeledik. Szomorú idők voltak akkor. Egy elgyötört, leigázott nép megpróbálkozott a Habsburg járómból szabadulni. E^y lembergi tanár, Martinovics Ignác, néhány művelt, felvilágosult szellemű és elszánt emberrel nemzeti forradalomra készül. A francia forradalom hatása alatt egy összeesküvést tervez az osztrák despotikus uralom megdöntésére. Ott van közöttük Kazinczy, Verseghy, Szentjobi, Batsányi, lelkesedéssel, forradalmi álmokkal, nemes, romantikus idealizmussal telítve, akik "Párizsra vetik szemüket." Fel akarják szabadítani a magyar nemzetet, az idegen bitorlók vasbilincsei alól. De alig, hogy a konspiráció módozatait a forradalmárok kidolgozták, már a nemzetietlen magyar és osztrák delátorok és aljas besúgok elárulták Őket. A megvetés gyönge szó, hogy immorális eljárásukat a történelem elitélje. Port indítottak ellenük, mégpedig az osztrák hatalmat kiszolgáló bérencek, magyar "közvádlók"! Hamis, kiagyalt, furfangos vádak alapján az osztrák barbárok halálra Ítélték ókét és a budai Vérmezön lefejezték a magyar jakobinusok vezérét, Martinovicsot, s társait, Szentjobit, Szentmarjait. Verseghynek, Kazinczynak, Batsányinak megkegyelmeztek azzal, hogy többévi sorvasztó börtönbüntetést kellett elszenvedniük. 1795-ben voltunk. Ez a véres nemzeti tragédia nagyon megviselte a magyarok lelkiséget. Valami rettenetes kifejezhetet- len apátiába, lelohasztó ernyedésbe zúdította az ország népét, akit még ehhez a szerencsétlenséghez később belesodortak az osztrák-francia, Napoleon ellen indított háborúkba. Berzsenyi Dániel, aki 1776-ban született, eppen tizenkilenc éves volt a Martinovicsok kivégzése évében. Életrajzában nem találunk adatot, mint a hires Révai Miklóséban sem, hogy a halálba kergetett magyar jakobinusok tragikus végzete megdöbbentette volna lelkiismeretüket. Igaz, akkor mindenki félt, reszketett, hallgatott, ha életét meg akarta menteni és védeni az akkori embertelen viszonyok között. így történt a fiatal Berzsenyi Dániellel is, akit a régi római és a német költészet inkább vonzotta, mint a gyakorlati politika. Földbirtokos apja a soproni evangélikus iskolába küldte tanulni, de a gyerek izgatott, ideges, fegyelmet nem bíró természete miatt nem volt képes tanulmányait befejezni, s a kemény, szigorú, gó'gös apa követelte, hogy Dániel fia térjen vissza az egyhá- zashetyei családi birtokra. Berzsenyi persze engedelmeskedett, s habár apja megtiltotta nekij hogy az irodalom olvasására fordítsa idejet, az ifjú titokban belemerült a római latin Horatius költészetének tanulmányozásába és ugyanakkor előszeretettel olvasta korának német preromantikus verseit, de különösképpen Matthison poézisét. Azonban nagy hatást tettek rá Horatius ódái, elannyira, hogy Berzsenyi költői alkotásaiban érezhetők az antik római költő nyomai a mithológiai képek, hasonlatok használatában. t Berzsenyi már fiatal korában érezte, felismerte költői elhivatottságát. Ez magyarázza, hogy falusi életének a költészetben való elmélyülő rajongás, s az önálló egyéni lírai kompozíció adott ertelmet. S hogy szabadon, minden apai függéstől mentesen tudjon Írni, fiatalon megházasodott, feleségének niklai birtokára vonul: vissza és ott teljesen az irodalomnak szentelte napjait. S milyen volt Berzsenyi lírája? Mint ember, nem tudott alkalmazkodni korának szelleméhez, nemzetének rezignációs beletörődéséhez azért, mert a nép nem tudott, nem akart már remélni, nem talált kivezető utat a pusztító, emberölő háborúk és az osztrákok évszázados önkényuralmának súlya alatt. Ez a pesszimisztikus társadalomlátás, ez a tudat Berzsenyi lelket is marcangolta. Ebből az érzelmi válságból és drámai kétségbeesésből született meg a Magyarokhoz cimú ódája, amelyben nemzetének halálos végzetére figyelmeztetett. Kesereg az elmúlt idők tradícióinak, a régi nemesi erkölcsök pusztulásán. Szembeállítja a heroikus dicsőséges múltat az eltespedő, elkorcsosodott jelennel. De minthogy vallásos és istenhivo, beletörődik a sors akaratába, mert az elet végül a fatalisztikus megsemmisüléshez vezet bennünket: Romlásnak ipdult hajdan erős magyar, Nem látod Árpád vére miként fajul, Nem látod a bosszús Egeknek Ostorozó kezeit hazádon? De jaj, csak igy jár minden az eg alatt, Forgó viszontagság járma alatt nyögünk, Tündér szerencsénk változandó, Hol mosolyog, hol utálva néz ránk. Ennek ellenére ó is tudja, hogy Magyar- ország megjövendölt halála nem kikerülhetetlen, mégha ettől tart is, de miután még remél és hisz, mint később Madách Imre Az ember tragédiájában egy jobb jövőben, ezért Berzsenyi föl akarja rázni a magyarságot lelkét és szellemét őrló letargiájából, erkölcsi tehetetlenségéből, s felkelteni benne egy erőteljes nemzeti érzést es tudatot, amely magát Berzsenyit is hevitette, lázitotta, serkentette. Ha gyötörte is a kétség gondolata, ha egy legyőzhetetlen pesszimizmus tépdeste a lelket, szellemét, de a hit etikai ereje mindig ott dobogott érzékeny, feldúlt szivében. Ezek a gondolatok fűtötték át a szenvedélyességgel komponált ódáit a Magyarokhoz, és Napoleon-elleni háborútól ihletett ódáját A fennkólt nemességhez. Fohászkodás című vallásos himnusza az isteni elhatározásban való megnyugvást hirdeti, mint a metafizikai felszabadulás szimbólumát. Berzsenyi sohasem volt vig, kedélyes, humorra hajló természetű ember. Inkább szomorú, a borongásra, a mélabúra született. Nevelése sem volt pedagógiai szempontból olyan, hogy alaptermészetén úgy tanítója, mint apja, pszichológiai eszközökkel valamit is változtatni tudtak volna. S éppen ezért a benne élŐ sötét érzéseknek, élményeknek mélyéből fakadnak és mindinkább törnek fel komor tónusú költeményei. Magányosság, Közelitő tél, Osztályrészem, Jámborság és középszer cimú filozofikus verseiben, valamint elégiáiban, episztoláiban és epigrammáiban felérzodik Horatius és Matthison szelleme és művészete az időmértékes formák használatában. Azonban Berzsenyi költői nyelve, klasszikus stílusa már teremtő egyéniségének erőteljes revelációja. Noha a hangja nemes, méltósággal előkelő, gyakorta ünnepélyes, de mindig ma^asrendu, kíméletlen bírálói szemére vetettek a "dagályt", amely voltaképpen egyáltalán semmit sem vont le verseinek artisztikus értékéből. Végül is a szőrszálhasogató kritikusai szerint is éppen a sajátos kifejező erő szenvedélyes megmutatkozása, tökéletes és hibátlan rimelése adja meg költészetének varázsát és emocionális szépségét. Már egy egész csokor verset irt, amikor Berzsenyi megmutatta Kis Jánosnak. A pap-költÖ el volt ragadtatva a költemények eredetiségétől, nagyszerűségétől, kifejező formaitól, s klasszikus metrumaitól. Kis, a felfedező, elküldte nyomban a széphalmi mesternek, Kazinczynak, aki szintén felismerte benne korának legnagyobb, legtehetségesebb költőjét. El is határozta, hogy ezeket az egészen uj lírai kvalitásokra valló verseket kiadja. De erre csak 1813-ban kerülhetett sor. Amikor Berzsenyi versei megjelentek, neve országszerte elterjedt. De a melankóliában szenvedő költő már nem élvezhette a megérdemelt dicsőséget, mert teljesen búskomorságba esett, amelyre pszichológiai, neurotikus zavarai is hajlamossá tették. Búskomorságát még súlyosbította Kölcsey Ferenc szigorú bírálata, amelyet már nem tudott sehogysem elviselni. Amikor azt olvasta Kölcsey kritikájában, hogy az Ő versei gyakran "dagályosak. feleslegvaló s értelemtől üres expressziókra téved el" ás amikor Kölcsey "gyomot" talál verseiben, és a "recenzus" arra inti Berzsenyit, hogy' ezeket a költői szépséghibákat ki kell irtani, Berzsenyi Önérzetében megsértve felbőszült annyira, hogy kritikusa ellen megbocsáthatatlan haragra lobbant. Ez a sokszor igazságtalan ítélet annyira elkeserítette, hogy többé alig irt verset és teljesen visszavonul a világtól. Ezentúl csak prózai versesztétikai értekezéseket irt A versformáról és egy Poétái harmonistikáröl, amelyekben be akarta bizonyitani Kölcsey tévedéseit és meg- nem-értését. Falusi magányában,, lelkileg összeroppan- va hunyta le szemet, 1836-ban, amikor irodalmunk uj fellendülése bekövetkezett és a politikai életben is a demokratikus áramlat kezdett erőt venni éppen Kölcsey, Kossuth és a fiatal Deák feliepésével es történeti akcióival. (folytatás a 10 oldalon)
