Amerikai Magyar Szó, 1987. január-június (41. évfolyam, 1-25. szám)

1987-01-29 / 4. szám

10. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Jan. 29. 1987. Illyés Gyula: Fanyalogva kormöltem napszámra a csavaros, Jokai- stilusu mondatokat olthatatlan tudásszom­jamról, szellemem rendkivüliségeröl, melyet bún lenne az ut sarában hagyni, mert az egykor a csalad fénye lesz. Semmi tudás­szomjat nem éreztem. "Hat mi szeretnél lenni?" - kérdezte egy délután, megállva egy percre a dél óta tartó izzadságos közös munkában. "Lovász" - közöltem vele ószin­tén s már húztam is ki az udvarra, hogy rátermettségemet bebizonyítsam. Nagyma­ma végigmérte a lovat és egy hét múlva eladta. Maga vezette el a dorogi vásárrá s ami a família leghíresebb lószakértöjenek sem sikerült, azt ő egyre megoldotta. A kényes, gyönyörű lo 'a próbafuttatásnál remekül húzott a nagymama szavára, semmi­ség volt az első parasztra rálocsolni, majd­nem annyiért, amennyit egykor apám remélt érte. Aztán haraggal eltávozott, a ló árát valami ürüggyel az utolsó fillérig magá­val vivé. Beírattak az Ötödik osztályba. Búbánatomban fejemet a könyvekre ad­tam, rövidesen az imakönyvekre. Két nagy­anyám annyira ellentétes vere ütött ki egyszerre rajtam: rajongó vallásosságba s ugyanakkor olvasási dühbe estem. Széket állítottam a szűk kis ablak elé s ráteleped­ve órák hosszat bújtam a szentek életet, mig a szürkületben az orrommal súrolt betűk táncolni nem kezdtek: lehunytam égÖ pillámat, elkápráztatott szemem elÓtt angyalok repültek s Maria kék szoknyája suhogott. Iskola után otthon már nekem is dolgoz­nom kellett volna. A harmadik-negyedik kiáltásra emeltem csak föl fejemet, s a csoda világából fölriasztva álmosan botla­doztam a valóság tárgyai közt, kezemből mindent kiejtettem. Padlásra, fák tetejére menekültem, hogy szenvedélyemnek nyu­godtan áldozhassak. Munkakerülő, lusta hírem támadt. Noha naponként hajnalban keltem, hogy a kismisén ministrálhassak. Az iskolában a hittant barátok tanították, ismerték apám családjának vallásosságát, anyámé­nak szivbeli eretnekséget s annyi veszély­nek kitett lelkemet örömmel irányitgattak a jó utón. Tőlük kaptam a kö’nyveket, melye­ket anyámnak is fel kellett volna olvasnom. FŐI is olvastam. Lelkesen beszéltem neki Máriáról, vallásosságom - ahogy most visz- szaemlékszem ra - elsősorban Maria-tisz­telet volt. Anyám gyanakodva s kicsit tán féltékenyen hallgatta rajongásomat. Pedig Mariában is a szép, kedves, annyit szen­vedő, de könnyei közt is mindig mosolygo anyát tiszteltem. A körmenetben én vit­tem az Oltáriszentség előtt a csengőt; átszellemült arccal lépdeltem a menet élén s tekintgettem néha föl a májusi fel­hőkre, melyek mögött Mária trónolt, ele­ven, meleg tekintettel, néha szinte láttam. Magasból tekintettem en is az emberekre, akik a súlyos, Ötös csengő szavára hódo­lattal borultak jobbra-balra térdre előttem; kicsit magam is a felhők kozott jártam a tömjénszagu, bő, ministráns-ingben. /folytatjuk/ TERJESSZE LAPUNKAT! DENES GÉZA / n ÍTÉLETIDŐ Éjszaka kifényesedtek a csillagok. Reg­gelre mély, szürke felhő jött, s most itt kavarog a terhe bő omlásban. Hull a hó, ráadásul a tokaji hegyek felöl rázúdul az északi szél. A kutyát se verik ki a házból ebben az Ítéletidőben. A község szélén, a viharral szemben, dacosan áll a téesz darálója. Vakolat nincs rajta, ablakán ki-bejárkál a szel. Hej, de sokfajta vihart állt már ki ez az epület. A tokaji szél most is körülkavarogja. Job­bára az egyik oldalát veri, a másik végén egy ember áll meghúzódva. Parasztember. Mellette tele zsák darálni való kukorica. A daráló ajtaja még zárva. Tehát a dará­lóst várja. Vándor Miska volna az, csak hát neki se nagyon akarődzik szolgalatba lépni ebben az ítéletidőben. A várakozó parasztember egyhelyben topog, néha nagy vörös kezét a térdéhez verdesi. Olykor kiles az útra, vajon feltünik-e Vándor Mis­ka sudár alakja. De mindjárt vissza is kap­ja a fejét, mert veri a havas szél. Csak nem akar jönni a darálós. Legalább ne egyedül varakozna ra. Lenne valaki, akivel szót válthatna, akinek ezen az eldu­gott helyen elmondhatná szive nagy faj­dalmát. Bizony, meg is könnyebbú’lne, ha valakinek kiónthetné a lelkét. Mert ö világ életében kocsis volt. Olyanfále nyomja mostanában a lelkét, mintha bún volna az, hogy csak nagysokára szánta el magát a közösbe való belépésre. No, de nem akar­ja ot senki megérteni? Hogy mekkora aka­rat volt az a másik, amelyik visszatartot­ta meg vénségére is: két pej lova, a Ráro, meg a Csillag. Behozta óv mind a kettőt a közösbe. S hat mivel kezdte az első napon a vezet&seg? Odaúltette a két gyönyörű jószág möge - | Dékány Bálintot. Azóta o már sertéstenyésztő is volt, meg kertész, piaci árus is, kutat fúrt a központi major udvarán, rizst aratott, de szivattyúgépet is kezelt a rizsföldön. Hát mi dolog ez? Éppen olyan fonák dolog, mintha a káté- eszbe belépő' lakatosnak most azt monda­nák: na tagtárs, ezentúl nem reszelni, esztergálni, kalapálni fogsz, hanem ehol a tú meg a cérna, most már ruhát varrsz. Újra kiles az útra, de a darálós sehol. Hanem a Tokaji út végén feltűnik két deres, mögötte egy szán. Hallik is a csilingelősük. Hát bizony, az nem más, mint a Ráro,meg a Csillag. Milyen szépségesen rakják a lábukat, hogy a szive valósággal kalapál. És azok az izmos szügyük, rátarti fejük. Pedig a zablával nem is akkurátusán bánik a kocsis. Úgy tartja a zablára a gyeplőt, mintha kappanokat hajtana vele. Es hogy feszit az ülésben Dékány Bálint... vagyis... nicsak, nem is Dékány Bálint az. Nahát... maga az elnök ül a lovak mögött. Az ó lovai mögött. Közelednek. Szemet már marja a széltől csípett jeges hóié, de azért nézi őket erős nézéssel. Hej, ha most várat­lanul kilépne az útra, megragadná a két állat zabláját, s az elnök helyébe maga ülne az ülésbe, mi lenne akkor? Mi lenne? Már itt járnak a daráló túlsó véginél. Most. Most kellene kilépnie. De a lába nem mozdul, csak Ökölbe szorult kezébe szalad az akarat. Visszahoköl. Gerincen meleg fut át, amitől a szemére fagyott hóié kiolvad, és csurog le kabátja elejere. A lovak csilingelősét se hallja mar. A sü- kétség az Öregséggel jár. Tán el is vágtáz­tak. Megtörli a szemét, s hat ott áll előt­te az elnök. Mosolyog. Áll előtte zsebre- dugott kézzel. A lovak meg az utón liheg­nek. 6, de röstelli magát. Jól megdörzsoli a szemet:-Merthogy gyengül már a szemem, azért könnyezik. Az elnök meg tovább is mosolyog:-Hát ilyen ember maga? - mondja. Ilyen rátarti ember? Néma gyereknek az anyja se érti... tudja azt maga. A saját felesé­gétől kellett megtudnom, hogy magát mi bántja. Miért nem szólt előbb?... Persze, hogy a vezetőség határozta el úgy, hogy Dékány Bálint hajtsa ezeket a lovakat. De azért, mert nem tudták, hogy mi a helyzet. Na, itt a két lova, meg a szán, mától fogva fogatos. t Csak áll, mint aki szoborrá merevedett. Almodik-e vagy betegláz gyötri? Sokat nem bir gondolkozni, mert hullanak rá a szavak:-Ne álljon, hanem üljön a (bakra. Várják a majorban, szállítani kell. En majd meg- ■ daráltatom a zsák kukoricáját, a zetor meg hazaviszi a feleségének. Menjen egész nyugodtan! Nem is magától indul, csak úgy viszik a lábai a szánhoz. Botladozva felszáll az ülésbe. Megrántja a gyeplőt, a lovak fel­vágják fejüket. Előbb szép finoman a jobb gyeplőt huzza, majd hirtelen a balon ránt egyet, mire a szán balfelé nagy Ívben meg­fordul, hátulja ostorként fáról ki a síkos havon. Egyet póccent a gyeplőn, s máris suhan a puha havon. Elrepül a daráló előtt, mintha a puha hó a felhők felett a kék levegő volna. Mikor az utolsó házat is el­hagyja^ feláll az ölesben. (Elkiáltja magat: - Ráro ne! Csillag ne! - Érzi, hogy szavá­ra meggyorsul a repülés. Hej, a két pej is hátra-hátrapislog, nem felejtették el gazdájukat. Megduplázódik az erejük, úgy vágtáznak, mint még soha.-Ráro! Csillag! Hegyibe, hujjjujuj...! A Tokaji hegyekről omló szél szembe­csapja. Marja a bÓrt az arcán, de 8 csak all az ülésben, biztatja lovait es olyan örömet erez kongó mellében, amit hatvan­öt even at soha nem érzett. Nem is tudná ezt az örömet megmagyarázni. De lehet-e a parasztember lelkét magyarázgatni? Es nem érzi már a hideget, szinte tüzel a teste. A jövőre gondol, a munkára, amely jo lesz, szép lesz, még igy nyugdíjasán is^ mert dolgozni kell, ha élni akar, munka nélkül nincs élet, most már lesz értelme a( munkának. Hogyne lenne értelme, amikor két olyan derek ló^ mint a Ráro meg a Csillag, nincs tán meg ezen a kerek világon!

Next

/
Thumbnails
Contents