Amerikai Magyar Szó, 1987. január-június (41. évfolyam, 1-25. szám)

1987-01-29 / 4. szám

Thursday, Jan. 29. 1987. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11. Magyar riporter Bejrutban Van egy város a földgolyón, ahol kitű­női az ellátás, és mindennap dörögnek a fegyverek. Ahol az emberek esténként több tévéadásban szemlelhetik meg kényel­mesen, hol folytak aznap a harcok, ahol mindennap tízezrek viszik vásárra a bőrü­ket, hogy átjussanak a szomszéd utcába, ahol mindennapos a forgalmi dugó, s ahol a gépkocsi tolvajok géppisztollyal dolgoz­nak, kizárólag fényes nappal. Ahová ma is özönlik a pénz, de a bankok riadtan bezárnak már kora délután. Itt mindennap megszületik és meghal a re meny. Reggel hatkor kellett volna megérkez­nünk. De még a tengeren voltunk, és a távolból néztem a libanoni partokat, gyö­nyörködtem Bejrut látványában. Olyan volt, ahogy emlékezetemben élt: magas­ba nyúló szállodák, egy szép földközi­tengeri metropolis. A messzeségből cso­dálatosan időtállónak, sót golyóállónak látszott. Történjék bármi - gondoltam -, izraeli invázió, vagy polgárháború, Bejrut nagyváros marad, az újságírók paradicsoma, a térség hirbőrzeje, az arab életmuvészet letétemenyese. Nem sokat tévedtem, de ez a tévedés nem volt eppen mellekes. A tengeren szemetfoltok úsztak, narancs­héjtól kezdve a félcipőig és műanyag kannáig minden latható volt a vizen. A hullámok valóságos szőnyegekbe terel­ték a hulladékot, ahogy a kikötő felé ha­ladtunk. Kikötő?... Ez enyhén szólva túl­zás. Dzsinije, ez a Bejrut környéki kis­város csak azért emelkedett e rangra, mert Bejrutot a polgárháború tizenegy éve alatt sikerült alaposan szétlőni, s mert egyik fél sem akarta, hogy a kikötő a varosban a másik felet szolgálja. Egyet­len (betonnal borított moló( van ott, ahová hajónk hosszú manőverezés után be tu­dott állni. Tíz órakor még mindig a nyílt vizen voltunk - mint később kiderült, azért, mert a keresztény miliciak e biro­dalmában egy teherhajóról fegyvereket rakodtak. A fegyvereke volt az elsőbbség. Legalábbis itt. A PÉNZ SZAGA Tizenegy óra tájban állt a hajó a móló mellé, a kezdetleges kikötőben azonban nem lehetett csak úgy kiszállni. A tenger enyhén hullámzott, de emiatt a hajó hátul leereszthető hídja másodpercenként más­fél-két méterre föl-fölemelkedett a part betonja fölé. Mi hát a teendő? A hajó oldalán hágcsót eresztettek le, s ezen az utasok egyenként, a szó szoros értel­mében az életükkel játszva szálltak át egy aprócska sétahajóra. A hullámzó ten­geren a hajócska erősen hánykolódott, és csak kedvező pillanatokban, a hágcsón álló fegyveres férfiak segítségével lehe­tett átugrani a kis hajóra. A kabinjegyes, előkelő hölgyek - esetenként méltatlan testhelyzetben, felesleges kilóikat alapo­san megbánva - ugráltak át az aprócska vizi járműre, és simították le zavartan szoknyáikat, amelyek feltehetőleg Párizs­ban készültek... A kikötőben mindenkinek fegyvere volt. Annak is, aki a hágcsó alján matrózdobás­sal vetette a fedélzetre a tülsülyos höl­gyeket. Az igazi parancsnok azonban a hágcsó tetején állt: elegáns, puha bőrtok­ban tiszteletet parancsoló pisztoly díszel­gett az oldalán, kezében pedig róvidhul­Éppen nem dörögnek a fegyverek. A következő pillanatban azonban lehet, ho^y bomba robban e Riviérát idéző kávéhaz teraszán. lámú rádióad^TTevT^Tenn^tével min­denkit végig mustrált: engem, a kirívóan külföldi külsejű férfit, akinek se bajsza, se pocakja nem volt, különös figyelemre méltatott. Megmérettem tehát, ráadásul sikerült sportosan átlendülnöm a hajó korlátján is: először repült a kézitáska, majd repültem en. Akik egyszer már az aprócska hajón voltak (tapintatosan és saját repülésükre emlékezve) elfordítot­ták tekintetüket. Percekkel később szilárd talajon álltam: megérkeztem Libanonba. Kollégám és elődöm várt. Megszemlél­tem a kocsin tátongó golyónyomot. Aztán a törött autórádiót; fegyveresek verték szét. Az autó alján lövedékek hányódtak, ezeket is fegyveresek hagyták ott: mind­ez a november végi nyugat-bejruti össze­csapások idején történt. Aztán jött a város: Bejrut - azaz Kelet- és Nyugat- Bejrut. Amikor utoljára jártam itt, akkor csak Bejrutnak hívtak. Tízegynéhány évvel ezelőtt a város közelében éltem, és elég sokat jártam itt. Ha ma ezt megemlitem Libanonban valakinek, akkor - álomszerű mosoly ömlik el az arcán; az utcák, kocsmák, nyilvános- házak - tele voltak vidám tengeré­szekkel, az előkelő szállodák turistákkal. A pénzváltók az utca császáraiként éltek, és még a cipopertlivel házaló kiskeres­kedő sem panaszkodott. A városba vezető utón palesztinok árulták szép zöld üvegtárgyaikat, és ahogy az ember át­lépett a határon, mindenhonnan a pénz szaga érződött. Bejrut valóban a Közel- Kelet Svájca volt. A tengerparton fehér szmokingba öltözött pincérek hordtak a hideg sört és az éppen divatos üdítő italt - akkoriban a Seven Up járta. Az üzleti negyedben az ember elszédült a butikoktól és a nagybankok mestersége­sen patinásitott réztáblába vésett hang­zatos neveitől. A bazár is jellegzetesen bejrúti volt: az ódon viskók között lég­kondicionált szuperbutikok álltak, tele méregdrága árukkal ^ és olyan gyémánt- kínálattal, hogy még Dél-Afrikában is megirigyelhették volna. Bejrutban Párizs­zsal egyidőben indult a divat visszaszám­lálása, és ha New Yorkban hire kelt vala­milyen filmnek, akkor azt szinte másnap Bejrutban is meg lehetett nézni. 1985 decemberében érkeztem Libanon­ba. A ragyogó decemberi napsütésben a vakítóan kék tenger mellett autóztunk a város fele. Aztán elértük a zöld vonalat. A fővárost kettéosztó demarkációs vo­nalat talán éppen azért hívjak zöldnek, mert ez a próféta színe, s innen mar a muzulmán Bejrut kezdődik. Akárhol nem lehet átlepni: átkelőhelyek vannak, ér­kezésemkor éppen kettő. Naponta har- minc-negyvenezer; sok keresztény, vagy eppen muzulmán ugyanis evek óta nem járt "odaát"; - fél, hogy elrabolják, vagy attól tart, hogy környezete a "másik tábor­ral" való együttműködéssel gyanúsítja meg. A zöld vonal környéké nyomasztó: romos házak, fegyveresek, feszültség. Itt minden pillanatban kirobbanhat valami, bármikor eldördülhet egy fegyver; kato­nák, akik ezt a senki földjét őrzik és mo­gorva arccal kérdéseket tesznek föl; kilométeres autósorok, ahova ha egyszer valaki bezsufolódott, akkor esetleg órákig se előre, se hatra. Fullasztő a bezártság és a félelem: ha valami történik, nem órákig, de talán napokig rostokolhat az ember. Az első napokban este, sötétben keltem at a zöld vonalon. Amikor neki­indultam, lebeszéltek: aludjak ezen az oldalon, ne vágják neki, veszélyes. Útköz­ben is érdeklődtem: bárkit kérdeztem, mindenki óva intett az "átkeléstől". TUDJA MEG A VILÁG A zöld vonal tizenegy év alatt Bejrut­ban határrá és jelképpé vált: elválaszt­ja a keresztényeket és a muzulmánokat, szimbóluma az ország megosztottságának is. Lehetséges, hogy évekkel ezelőtt a zöld vonal vallási közössegeket válasz­tott el; most azonban csak a hatalom megosztottságát érzékelteti. Az emberek gyűlölik, számukra ez a háború és a meg­próbáltatások jelképe. Emberekről van szó, függetlenül keresztény, síita, szunni­ta vagy druz mivoltuktól. Szunnita üzlet­ember mesélte, aki valaha keresztény negyedben lakott: vasárnap reggel fiatal feleségével es aprócska gyermekével elment meglátogatni anyósát. Hazamenni már nem tudtak: szunnitáknak nincs helye nálunk - mondták a keresztény fegyvere­sek. Meg egy pelenkát sem tudott elhozni. Ha azonban akarta volna, a muzulmán negyedben Ö is kiebrudalhatott volna egy keresztényt a lakásából. - Nem tettem- - már csak azért sem, mert arra számí­tottak, hogy ezt teszem - mondta. (folytatjuk) Kitűnő Hentesáru TiBOR'S MEAT SPECIALITIES (VOLT MERTL) Hentesüzletében mindenféle jó kolbász, jó hurka, szalámi, friss húsok, stb. HAZÁI MÓDRA KÉSZÍTVE KAPHATOK 1508 Second Ave.,(78-79 utcák között) NEW YORK, N.Y. Tel: 744-8292

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents