Amerikai Magyar Szó, 1987. január-június (41. évfolyam, 1-25. szám)

1987-04-02 / 13. szám

Thursday, Apr. 2. 1987. AMERIKAI MAGYAR SZO 9. Az öreg présház Tavasszal, ha metszettük a venyigét vagy húztuk bakhatról a földet, ha kapál­tuk a gyümölcsfák tövét, ha egyengettük a vakondtúrásokat a kankalintbl sárgálló dombhajlaton, délidében az öreg présház­ban ültünk le, hogy elfogyasszuk ebédünket és onnan indultunk haza, ha leszállt az alkonyat. Ha végnélküli hosszú napokon kötöztük fattyaztuk a sok szólötökét, ha kapáltuk, gyomláltuk a lombos sorok közét, ha a nehéz munkában elfáradtunk, ha a nyár heve égetett, az öreg présház nyúj­tott pihenést és hűvös falai közt a nap túze elöl menedéket. Sok vidám szüret is lezajlott itt. Nagyok voltak mindig a lakomák; rántott csirke, sült karaj, uj bur­gonya, párolt rizs, lágy kenyér és kalács került az asztalra, meg négy-öt üveg óbor a műit évről visszatartva. A présből folyt a zúzott szölÖ édes leve, az erjedés habot nyomott a hordók tetejére, később a zava­ros mustot kristálytiszta borrá erlelte, amig kint aranyzáporral mosta a szőlőhegye­ket az október veréfénye. A lombtalan késő ész kodpermetes csend­jében a nagyapám gyakran ült egyedül a présház asztalánál, előtte telt pohárral, egy-egy szót váltva önmagával, de hogy gondolatban hol járt, azt sohasem mertem megkérdezni tőle, csak sejtettem, hogy olyankor valamelyik Őse, vagy küzdelmes életének egy-egy eseménye elhívta őt a múltba. Nézem az Öreg présház nehéz tó’lgyaj­taját, a kulcsát nemzedékek adták at egy­másnak. Kérges tenyerek koptatták simara, fáradt kezek tolták a zárba, hogy bejutva az öreg présházba, a gyöngyöző bortól felfrissüljenek. A sárral tapasztott, füstös­fehér boronafalak tudnának csak beszélni róla, hogy kinek az ajkát hagyta el itt bol­dog nótaszó es ki borult az asztalra sírva. Takács Lajos Száz luxusautóbusz szállításáról Írtak alá megállapodást a brit Kirby Ltd. és az Ikarus, illetve a Hungarian Bus-Export képviselői Londonban. A Volvo-alvázzal ellátott különleges turistabuszt tavaly fejlesztettek ki a brit cég megrendelésére. Végrendelet Ha meghalok, testemet, mely sokat szenvedett, égessétek el. Legyen porrá a csont, a szív, az agy legyen csak maroknyi, ami megmarad .......... Aztán egyszer vigyetek haza......... Ott ahol a Balatonban mossa lábát a Bakony, egy hajnali órán, fönn a Tarorán,- mikor elhúzza fátylát a harmatos éjjel - szórjátok széjjel. Ilyen temetést úgyse látott a világ: hadd nyíljon a pipacs s a kék búzavirág. Benedek Ferenc DISSZIDÁLNÉK IRTA: VÁMOS MIKLÓS (Budapest) Barataim, tegyük a kezünket a szivünkre, akad-e közöttünk olyan csudabogár, kinek . még sohasem jutott az eszébe? Melyikünk 1 ne játszott volna a gondolattal: vajőn mi­re menne odakint? Törekszik is a határokon túlra az okos ember, próbál szerezni tartós kiküldetést, dollárban (is) javadalmazott megbízást, többéves munkát - ennek ma már nincs jogi akadálya, lehet ra kérni - kapni - en­gedélyt. A focistákról a közvélemény úgy tartja, nem elmeélük miatt kerülhetnek a nemzeti pantheonba, és mégis, talán Ők jöttek rá legelőször - ők taposták ki leghamarabb - a dollárövezetbe vezető utat. Más sportok művelői sem voltak res­tek, magasba Ívelő pályájukat devizáért művelik a menő vízilabdázók, pingpongozok , teniszezők, ha van rá módjuk. A példát követték a művészetek es a tudományok avatott képviselői, majd a mérnökök - legelőbb a számitógépesek, az o szakmájuknál nincs internacionálisabb -, mostanára juttottunk oda, hogy már a házunkban fusizó villanyszerelő is azt fontolgatja, jelentkezzék-e a Mittudomén- impexnél, amelynek hirdetése szerint ke­resnek szakmunkást külföldi - dolláriabi- lis - tájékokra, két-három-negy évre. Több mint természetes, hogy magyar irot semminŐ impexek nem próbálnak áru­ba bocsátani a világpiacon, gondolom a kereslet hiányát föltételezik. Nem taga­dom, hogy képzelem annyira exportképes­nek a mi kis literaturánk textusait, mint- mondjuk - könnyűiparunk textiliáit; e hasonlítással ugyan nem dicsértem föl szédelgőn sem egyiket, sem másikat. Eszem­be sincs háborogni, értem: minket annyira tisztel a külkereskedelem, hogy nem akar holmi árulással megsérteni. Nekem mégis muszáj a hon egyetemes üdvéért fáradoznom, s kezdem belátni, hogy módszereim eleddig túlzottan kisi­pariak voltak. Hiaba értem el apró sikere­ket a nemzetközi - értsd: konvertibilis­porondokon, a befolyt devizasummák nagyságrendje aligha húzza ki a Magyar Nemzeti Bankot a csávából. Csava pedig van, tudja ezt minden veréb, s az Összes többi állampolgár, olvashatni, hallhatni, lathatni. Közgazdák számsorait böngész­ve hamar elfog a kétségbeesés, mi lesz velünk? Mondják, ha - nem rubel - expor­tunk a jósolható ütemben növekszik ez ötéves terv végéig, akkor a befolyó összeg kétharmada se lesz elég a kamatok es költ­ségek törlesztésére. Na de az utóbbi évek­ben a tényszám többnyire alulmúlja a ter­vezettet, következésképp tán az egész nyereség sem fedezi majd a percentet?!- és akkor hol van még az alapadósság!? Idegeskedik bennem a közösségi lény na­gyon. Igaz, nem én kértem s kérem a hi­teleket, nincs áttekintésem feltételeikről és fölhasználásukról sem. De hiányos tájé­koztatásom is elvezet a szorongó kérdés­hez: ha ilyen rosszul állunk, lesz-e akitől kérhetünk, hogy fizethessünk mindazoknak, akiknek lógunk immár. Mindent meggondoltam és, megfontol­tam: nincsen más kiút, csak a kiút, a haza javát szivén viselő honfinak disszidálnia kell, mégpedig minél előbb! Vitakérdés, hogy hová, a józanabbak emlegetik Bécset és Münchent, mivel hogy közel vannak, ugyanők javasolják Melbourne-t és Ottawát, mivelhogy messze vannak. A magam részé­ről az Egyesült Államok pártján állok. Nem azért, mert arrafelé volt mar alkal­mam személyesen vizsgálódni, okom jóval földhözragadtabb eszmefuttatáson nyug­szik. Az USA a Föld tőkés államainak leg- izmosabbika, tehát ott érdemes próbálkoz­nom a gyors meggazdagodással. Bizony, kedves olvasó, célom nem más, csak ez. Gondolom, ha maradt meg valami az Egyesült Államokban abból, amit "a korlátlan lehetőség hazája" címen tart számon a szépirodalom, és a történettu­domány, akkor röpke öt (tiz?) év alatt megvagyonosodhatom. Néhány ügyes húzás a valutatőzsdén, egy-két furfangos ingatlan- befektetés, pár részvénymanipuláció: hipp- hopp, máris gyűlik a bajom az ottani adó­hivatallal. Akkor aztán itt a pillanat, hogy fölfedjem önkéntes emigrációm valódi célját, Örvendhetsz majdan, hazam ime, eljött a te időd! Kezdem azzal, hogy létesítek veled kö­zös vállalatot doszt, amennyit csak akarsz. Utána beruházok cefetül, építek autógyá­rat, szállodát, computerüzemet, gyógyfür­dőt, filmarchivumot, nem bánom, akár Nemzeti Színházat is, mindent ami kell, csak szóljál. Létesítek továbbá Vámos- alapitványt, biztositok valamennyi tudo­mányos intézetnek Xeroxot és IBM-et (ha ugyan túlélik ezek a cégek az én nagy­szabású manővereimet a világpiacon), támo­gatok népdalkorust, könyvtárat, ( filmstú­diót, arra érdemes vállalkozót es tanul­mányutazni akarót - csak tessék folyvást! Persze nem tagadom, tervem rejteget némely buktatókat, s ro ram - nem csekély - áldozatokat. Először is szépen alakuló irói pályámnak véget kell vetnem - nem fogok ráérni ilyesmire. Aztán búcsúzni kényszerülök itthon maradó barátaimtól, távolabbi családtagjaimtól (feleségemet, s leánygyermekemet magammal vinném, ha lehet), valamint a várostól, ahol (élek, s amelyet - fáj ideírni -: szeretek. Kényte­len vagyok lezárni szerelmi viszonyomat a mi nyelvünkkel is, pedig... Hagyjuk, nem akarok elérzékenyülni. Számolnom kell, továbbá a kitelepedés szokványos nehéz­ségeivel, ma már sehol sem fogadják tárt karok a disszidenst, állampolgárságra vár­hatok évekig, miközben - zavaros nemzet­közi-jogi helyzetem folytán - haza sem látogathatok. Nem baj, vállalom a viszontagságokat, dédelgetve magamban a percet, midőn ismét megláthatom az újjáépített Ferihegyi repteret. Var majd reám töméntelen újság­író, fotós, tévé-, s rádióriporter... Népszerű leszek. Bemutatnak a híradóban, valamely gáláns adományom kapcsán, jelenleg kábé huszon­ötezer dollár kell, hogy e tisztességben részesedjék a külföldre szakadt hazánkfia, addigra nyilván emelkedik a taksa, hja, az infláció ellen még én sem tehetek sem­mit. Aj, de jo lesz minekünk akkor! Hm... az egyetlen kérdés, hogy mi történik, ha netán... gondolni se merek rá, de mégis... Mindenféleképpen alakulnak a dolgok, ha mondjuk - isten ne adja: - befuccsolok?! Csakis ezért, e pindurka - legföljebb ezrelékben kifejezhető - bizonytalansági tényező kedvéért kéne kidolgozni egy másik stratégiát is. Ha már egyenesben leszek, okvetlenül szolok, Addig pedig drukkoljatok nekem.

Next

/
Thumbnails
Contents