Amerikai Magyar Szó, 1987. január-június (41. évfolyam, 1-25. szám)
1987-03-19 / 11. szám
Thursday, March 19. 1987. 7. AMERIKAI MAGYAR SZO Stein Ilonka (Los Angeles Cal.) 1945-bon történt A cserélés világ kezdetén igy indult el az élet Magyarországon. Apai örökségem egy várandós szamár, egy rozoga kocsi volt, amelynek minden kereke más hangon nyikorgott a hepe-hupás utakon. Ez jelentette a minennapi kenyeret, ha fuvarba hívták, va^y rozsét szedett es vitt haza rajta az en feledhetetlen jo apám, mig bevagonirozták az ártatlanokkal 1944-ben. Tavaszon a bánat árkaiból kezdett kibújni a remény, gyenge rügyeivel a borzalmak, a halálfelelmek után. Aki élt, örült, köszöntötte az életet, a létet. De félre kellett tenni az emlékezést, a bánatot. Összeszedtük, ami meg megmaradt a múlt romjaiból. Az idő es a szükség sürgetett, fogytán volt az élelem, még a bab is a végét járta. Elhatároztuk, hogy cserélni megyünk vidékre. Meg este felpakoltunk a kocsira, hogy kora reggel indulhassunk, telve bátorsággal és reménnyel. Alig pirkadt, mi már fenn ültünk a kocsin, ami előtt vidáman kocogott a mi Julcsa szamarunk, testében drá^a terhével. Csak sejtettük a kis csacsi jöttét, a múlt évben sok fiu-szamár járt azon a rétén, ahol a mi Julcsánk legelészett. Féltünk az úti szaporulattól, de mégis útra keltünk, gondoltuk, jót tesz Julcsanak a mozgás. Utravaló széna a Julcsának, nekünk egy nagy üveg saját fó'ztu sör, egy üveg malátakávé, egy tucat buci, egy fej hagyma, kis bögre faggyú. Elég is, hiszen majd cserélünk és lesz minden jónk. Ábrándoztunk igazi zsírról, friss kenyérről, szinte élveztük az izét és illatát. Rokonunk ült a bakon, versenyt fütyült a pacsirtákkal, én a saroglyábán ültem, kincsem, egyetlen kisfiam (7 éves) aludt mellettem, no meg a cserélni valók is ott voltak. Kis falvakon mentünk át, a hazakon az átvonuló harcok nyoma még nagyon elszomorító látványt nyújtott. Az utszéleken sok állat feküdt élettelenül. Találkoztunk más cserélokkel is, mondták, ne csüggedjünk, távolabb, Budapesten jobban lehet cserélni, arrafelé már megindult az élet. Meleg istállókban, szénapadláson, jószagu szalmán pihentük ki az ut fáradalmait, mig a kakasok kukorékolása ébresztett álmainkból. Hangos jó reggelttel üdvözöltük a napot, ami ránk virradt. Volt, hogy frissen fejt tejet öntöttek bögrénkbe, hozzá meleg lángost reggeliztuhk, utravaló- val is elláttak, meg egy piros alma is jutott a kisfiamnak. Már a negyedik napja voltunk utón, lassan a cserélés is kezdett sikert hozni, a mosogató veiling és a kis zsíros bődön is elkelt, szép, nagy sózott szalonnát, lisztet, stb. tettünk a tarisznyába. Sokszor, ha cipót kínáltunk, csizmát szerettek volna, a kész ruha helyett méterárut akartak. Teljes egy hete voltunk utón, cserélni valónk lassan elfosrvott. elérkezett a hazaindulás ideje. Felpakoltunk, szénát a Julcsának, tejet sör fielyett és búcsúztunk az uj kedves ismerősöktől, akik finom reggelivel vendégeltek meg. Alig értünk ki a föutra, a mi Julcsánk mintha lelassult volna és i-á-zott is. Rémülten néztük, hogy most mi lesz? Csak ne az utón, kérleltük, simogattuk, majd otthon hozd) a világra a te első csacsidat, a saját istállódban, amit az én jó apám csinált neked kukoricaszárból. Talán fáradt, helyet kell keresni és pihenten folytatni majd utunkat. Nem sokat tervezgettünk, mert a Julcsa megállt és nyó’gdécselt, vízzel kínáltuk, nem ivott, majd térdre rogyott, a tompora megnyílt, a rózsaszínű nyílásból, újabb nyögésekkel oldalára fordult, hangos i-aA GUBBOI FARKAS PARDI ANNA Chesterton angol iró írja Assisi Szent Ferencről megjelent tanulmányához kapcsolódva, hogy 1902 tájékán az olaszországi Gubbioban a város utcáinak asatása közben felszínre került egy farkaskoponya, azon a helyen, ahol a hagyomány es a krónikák feljegyzése szerint Ferenc farkasát elföldelték. Zord teleken élelem nélkül kóborolva ez a legendabeli farkas ugyancsak próbára tette a XIV. századi gubbioi lakosok életet. Garázdálkodott, dézsmálta az állatállományt, sót emberéletekben is kárt tett a hatalmas termetű, különösen vad bestia. Mit tehettek a derék polgárok? Mas kor, más eletmod, más eszközök - felkértek a ferences rend alapitóját, "beszelje" le a farkast a további pusztításokról. Aztán tisztes távolságból figyelték, mire mennek Ők ketten, az ember és a farkas, négyszemközt a hó, a szél, a szükség, a zord körülményekre lelki ráhatást kereső fikció tárgyalóasztalánál. Farkas komám, ez igy nem lesz jó, hogy pusztítod állatainkat, és még emberélet is van a rovásodon. Egyezzünk meg abban, hogy ellátásodról a város gondoskodik, te pedig megjavulsz - jegyezte fel hasonló szavakkal a "párbeszédet" az egyik krónika. t I { | Es csodák csodája, a farkas ezután megváltozott. Békésen vánszorgott az egyik ajtó elé kitett eledelt&l a másikig, a helybeli lakosok kedvencévé lépett elő, senkinek többé bántódása nem esett. Valószínűtlen a történet, de a mesék is tanítanak. Ez a farkaskoponya méltán vonulhatott be a talajrétegek és( az emberi koponyák egymáson toriodó néma geológiájába. Mert megtette a legnagyobbat: le tudta győzni a vérengző természetet. Mert egy bizonyos pillanattól kezdve már nem elég a fennálló lét puszta komplexitása, újabb kritikus küszöböket kell átlépni. A kritikus küszöb kultúránk, világunk fenyegetettsége. Közismert az a másik koponya ott, Hamlet kezében, a "to be or not to be", a "lenni vagy nem lenni" monológja, a filozófia az egyéni lét nagy kérdéséit veti fel, máig sem eléggé hatékony válaszadással. Hiába a szépirodalom kiváló alkotásai, az emberi elme szüntelen erőfeszítései a haladásért, a tudomány fejlődésének újabb es még újabb eredményeiért, pszichénk nehezen birkózik meg a világ látható és láthatatlan struktúráival. Sok az öngyilkos, az önpusztitás szakadékaiban vergődő. Nem beszélve arról, hogy a "nem lenni" cseppet sem biztató infinitivusába két világháború taszította már bele az emberiséget, es a harmadik kérdőjeleire tanácsosabb nem is gondolni. Közben az atomfegyverek halmozódnak, a veszélyes robbanóanyagok telitik bolygónk hadiuzemraktárait és az emberek közérzetet. Szorongásos perceimben mar attól tartok, hogyha nem eleg hatékony Hamlet monológja, kezdjünk a képzelet elvont szavaival egy még mélyebb színezető monológot - a farkaskoponyahoz! Kivetíteni, megfogalmazni, legyőzni az önmagunkban rejtőző rosszat, az "ember embernek farkasa" negativ legendáriumát es realitását. Ezért kapott meg ez a réges- régi történet különösképp optimista lehetőségevei. Ha a farkas megnemesithetó, ha a világegyetem igazi mélységeiből van még tartalékunk és felfedeznivalónk, nem vagyunk elveszve. A világban annyi energia van, amennyi reménység, vallotta Albert Schweitzer. Ne engedjük reményeinket megfogyatkozni. A csodák bennünk rejtőznek, még ellentmondásainkban is, lángoló, megelt dialektikánkban. Esetleg egy farkaskoponyáról szóló, régi tudósításban. Nekünk, kései, racionalista gondolkodású utódoknak elképesztő "tanmese", túl mesz- sziről érkező. Xm ami "közel" van, a legmodernebb eszközökkel mond ellent minden rációnak - az esetleges atomkatasztrófától elégő emberiség víziója. zás közben a világra hozta kis fiú csacsiját. Sok tennivalónk nem akadt, mert Julcsa igen ügyesen ellátta a fiát, a patács- kakrol leragta a fehér vattaszerúséget, gondosan tisztára nyalta újszülöttjét és felsegítette. Az pedig ringó lábain állva rögtön megtalálta Julcsa mama emlőit. Mi csak álltunk lenyűgözve a csodálatos látványtól. Akkor vettük észre, hogy keresztben állunk az utón, autósok, kocsisok álltak két irányban. Ök is bámulták a csodát, majd segítettek a kocsinkat és Julcsát a fiával az ut szélére kivezetni. Julcsa megnyugodott, karcsú lett és vidám, boldogan nézte kisfiát, akit mi Berci néven szólitottunk. Gyönyörű volt, ragyogó szőrével, okos kis fejével. Betettük a kocsiba, a kisfiam ölelte, mint egy igazi kincset. De Julcsa nem mozdult, aggodalmasan nézett hátra a csacsira. Bercit ki kellett venni és a kocsi előtt vinni, hogy Julcsa lássa és elinduljon. Felültem a bakra fiam mellé, aki fogta a gyeplőt férfiasán és kijelentette, hogy kocsis lesz, ha felnő. Egy tanyához értünk, a gazda jött elénk, az istállóban szállást csinált Julcsáéknak, minket a szobába tessékelt, ahol elbeszélgettünk a cserélésről, Budapestről, ök is elmondták az átél- teket, megszenvedtek a harcok alatt. ígértük, hogy lámpaüveget is hozunk legközelebb. Megágyaztak a konyhában, szalmazsákon. Korán keltünk a ház népével, akikkel megreggeliztünk és ezerféle tanácscsal ellátva útra engedtek. Lassan fogytak a kilométerek, mar delelo- re járt, amikor a Velencei tóhoz közeledtünk. A tóparton fogunk ebédelni és megpihenni - mondtuk. Előkerült az útravalo és mintha imádkoznánk, csendben falatoztunk mi hárman, Julcsa legelt, Berci fut- kározott körbe-körbe. Majd az álom egy órára rokonom szemére szállt, kalapja alatt aludta ki a fáradalmakat. Én és Julcsa féltőn figyeltük fiainkat, akik játszottak a réten. Felüdülve újra útra keltünk. Négyen indultunk és most Öten meneteltünk hazafelé. Úgy éreztük, jó volt ez a kiruccanás, az átélt borzalmak után. Szinte életet is csereitünk ezen az utón, mintha ^ romokon is másként ragyogna a nap. Élni gyönyörű, minden ember legdrágább kincse a lét. Négy napos volt Berci, amikor visszaérkeztünk. Bevonultak Julcsával az istállóba. Az otthoniak bámulták, amikor lepakolták a hozott drága, cserélt élelmet.
