Amerikai Magyar Szó, 1986. július-december (40. évfolyam, 27-49. szám)
1986-11-06 / 42. szám
12. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Nov. 6. 1986. SVÁJCI EMLÉKEK Minden ment a megszokott medrében, svájci órák precíz szerkezetének pontosságával ezek után is. Egyedül csak bankszámlám nem szaporodott tovább. Azt viszont célzattal tettem. Ha maradt pár frankom, benn, a bútorozott szobámban tartottam, egy kis rejtekhelyen. Lakast változtattam, állást cseréltem, utaztam, adót fizettem, mindent magam intéztem. Nem kellett gyám, senki sem kérte tólem. Öt évet eltem Zürichben. Sok jó magyar es svájci barattal ajándékozott meg ez az idő. Európa zeg-zúgait beutaztam. Innét könnyű volt, Európa közepéből. A svájci életmódba belerázódtam, hamarabb mint mások. Van benne igazság, hogy a fiatal fa könnyen hajlik, az idősebb törik. Megszoktam a svájciakat. Kiismertem jó es rossz oldalukat. Elfogadtam okét. Ennek reciprokját, mi magyarok, soha nem élveztük tőlük. ( ( Kanadai kivándorlásomnál, a berni követségen még egy meglepetést tartogattak számomra. Ragaszkodtak - es ezt állítólag mindenkitől kérik - egy u.n. "erkölcsi bizonyítványhoz". Ezt a zürichi rendőrség állítja ki - kaptam a felvilágosítást, azoktól kérjem, ottani lakos, azok elküldik. Furcsának tartottam az erkölcsi bizonyítvány szót, mintha az emberi életeket leosztályoznák. Valakik. De kinek a standardja szerint? Megértettem persze, hogy Kanada nem akar semmiféle bűnözőt, kétes egyént befogadni. De Svájc engedte volna a bűnözőt, vagy kétes egyéneket csak úgy szabadon szaladgálni a területén? Sebaj, ballagtam a zürichi rendőrségre. Kérésemnek eleget tettek, több ajtón, bürokratán keresztül bejutottam az egyik kapitány elé, mert csak az állíthat ki ilyen fontos okmányt. (Megvan a mai napig is.) Leültünk, kávéztunk, hosszasan kikérdezett, kivándorlásom okairól, életemről. Kedves volt. Aztán egy rendőr behozott egy nagy barna dossziét, az asztalra tette. Ahogy bejött, észrevétlen, éppúgy távozott. Nem akartam elhinni, hogy ez a barna könyv én vagyok, engem tartalmaz. Hogy ez rólam lehet. Az volt. Szent eg, ilyen megfigyelő szolgálatról az ember csak ponyvaregényekben olvas. Nem, ez nem lehet igaz. Azt hittem, csak kezdetben figyeltek bennünket, az idegeneket. Tévedtem. A megfigyelő szolgálat létezett! A zürichi rendőrség egv kitűnő erkölcsi bizonyítványt adott. Bucsuzásnál kezet is fogott velem, és sajnálatát fejezte ki távozásom felett a kapitány. A gyámtól nem kellett papír. De, benne volt a papírok közt, a file-ban. Nagy piros ceruzával keresztülhúzta a rendőr és olyasmit irt rá, hogy lezárult, és a repülőjegy dátumát melléirta. Kiváncsi voltam, miket lapozgat keresztül abban a hatalmas könyvnek tűnő, rólam irt "titkokból". Jó lett volna belekukkantani, megnézni. Azt nem tehette meg, mert akkor nem lett volna titok. De elmúlt ót évemből egy-egy papír fordítása után ő maga adott felvilágosítást nekem, róla:- Ötvenhét júniusában vett egy cocker- spaniel kiskutyát. Nem kérte ki erre a háziúr engedélyét.-De a házban mindenkinek volt, majdnem mindenkinek, kutyája.-Igen, tartani lehetett kutyát, de a házi- űr külön beleegyezését erre akkor is mellőzte.-Ha lehetett állatot tartani, minek erre külön engedély?-Az illik, az a szokás. Sokat telefonáltak a rendőrségre, hogy amig maga dolgozott, az állat napközben sirt.-Miért nem nekem szóltak, miért a rendőrséget zavarták evvel?-Aha, itt van, egy év után levitte a kutyát Luzernbe, és ott odaajándékozta a lágerben megismert magyar barátoknak, ahol a gyerekek gondját viselték, és maga a hétvégeken gyakran felkereste őket.-Csodálatos, ez mind itt be van Írva?-Ühüm. Ebben a titkot orzŐ könyvben minden benne volt. Barátok, ismerősök nevei, címei, akikkel valaha is a sors összehozott. Nemcsak a magyarok, de a svájci nevek is benne szerepeltek. (Szerettem volna látni, hogy valamilyen szorgalmas kis bürokrata ezek mellé csillagot rajzolt-e, hogy ez jó pont, jól viselkedett, avagy intöt irt, hogy túl közel merészkedtem a svájciak köréhez. Nem tudtam meg eddig, hogy hogyan osztályoztak.)-Ismerte maga Herr S.-t.-Nem, nem hiszem, az kicsoda?-Amikor a Holbein utcában lakott, a bútorozott szobában, az első évben, az a másik házban élt.-Nem magyar név, inkább osztrák lehet, de miért kellene nekem ismerni?-Oh, csak azért említem meg, mert egy CIA agent volt.-Az me^ mi? Regényekben szoktam CIA- ről, FBI-rol, Interpolrbl olvasni. Mit keres az ilyesmi az én papírjaim között? Elnevette magát. Tetszett neki a csodálkozásom. Nagyjából - igen óvatosan, hogy ne mondjon tói sokat - de megtudtam azt, hogy különböző kémek, besógók erősen figyeltek bennünket. ( Igazat adtam neki végül, amikor érveléseit meghallgattam, ók, a svájciak sem tudták, hogy a menekültek közül ki volt az igazi "szabadságharcos", ki volt ártatlanul börtönben, ( és kiszabadulva ide jött, ki volt igazi Avós, stb. Ki volt párttag, ki miért hazudott, vagy tagadta le, amit letagadott. Ki miért mondott és tartott többet magáról, ami volt. Azt már nem kellett elmondania, magamtól rájöttem, hogy - valószínűleg - ez lehetett az az ember, aki engem és a hozzám járó« embereket kifigyelte. Lassan derengeni kezdett egy szőke, magas, szikár ember, aki néha az utcán bólintott felém. Tálán az lehetett az az úr. Majd újra lapozgatta a papírokat az életemről a kapitány ár. A kanadai pénzküldemények Anyukától, ruhacsomagok érkezése Torontóból, mind ott volt a papíron. (Talán azért hagyták abba az Unfallnál a megjegyzéseket erre, mert kiderítették, hogy nem a kis fizetésemből öltözködtem mindig olyan elegánsán. Talán a gyám is ezért maradt ki életem folyásából, mert megtudták, hogy gondoskodtak rólam, a távolból is, szüleim, és nem erkölcstelen módon jutottam pénzhez.) Hilda néniékhez járó vasárnapi zarandok- lásaink sem volt titok. Mindenkinek megvolt a neve, akiket rendszeresen felkerestünk. (Talán attól tartottak a sajtfejúek, hogy az egy politikai szervezkedés? A szomszédok igazán elmondhatták az ételszagokat.) Utazásaim, vízumkérelmeim egész sorát említette meg tőmondatokban nekem a rendőr. Azon nem csodálkoztam, mert nem voltam állampolgár, hivatalos szervek kezén keresztül kell útlevél, utazási engedély, teh'at bejelentik a rendőrségen. A lakáshivatal is bejegyzi a címváltozást. A hivatalos tények nem bosszantottak. De Hilda nénihez való járásom, meg kutyatartás? Az magas nekem. Az is rém furcsa, hogy miért volt ezeknek a rendőrségen feljegyezve, hogy a két órás ebédidőmet az ebéd elfogyasztása után, sakkozással töltöttem, két idősebb magyar ember társaságában. Benn az Unfall ebédlőjében. Ki volt az, aki ezeket onnét a rendőrségre besúgta? Vagy a két újságíró volt nekik gyanús? Vagy nem tetszett, hogy sakkozással foglalkozom? Még szerencse, hogy nem vették fel magnószalagra a társalgásainkat - ami magyarul folyt, és nagy élvezettel hallgattam a két ember második világháborús emlékeit, a haditudósitások- ról, a frontról. A fogságban töltött életekről, évekről. Tehát, a rendőr bevallása szerint mindenkit figyeltek. Ezek szerint ilyen vaskos kötetek léteznek mindenkiről. Igaz! Igaz, amit még ötvenhatban egy idős bácsi mondott, de nem hittem neki: "Svájcban még böffenteni sem lehet anélkül, hogy azt ne tudnák meg azonnal az idegenről, másodpercnyi pontossággal, meg a gondolatainkat is kiolvassak." Szerencsém volt, hogy ez alatt az öt év alatt - cselekedeteim, ime a könyv róla - a svájciak nyilvános nemtetszését nem váltotta ki. Azt többen megjegyezték nekem, a munkahelyen, hogy nem helyes mindig sűlve-főve a magyarokkal együtt lenni, nehezebb akkor, és tovább tart az o életükbe való beleszokás.-Látom, maga szeret kaszinozni, nagy tétekben játszik?-Miért kérdi?-Mert magam is kedvelem a kaszinobeli emberek megfigyelését. Itt van ni, Cons- tanzban volt, legelőször, együtt ment az idős magyar asszonnyal, és fiával. Hogy jutott eszébe a kaszinó akkor, amikor még nem volt pénze sem?-Óh, csak azért mentünk el, mert életemben nem voltam soha olyan helyen, és tiz frankból akkor az jelentette a legnagyobb szórakozást. Két márkás zsetonért egy egész órát elnézhettem, hogyan el az az osztály, amibe mi nem tartozunk bele. Tiz frank. Kettőt fizettem a belépőért, kettőt a narancsléért, a fennmaradt hattal meg szórakoztunk. Három zseton. Es az élmény, hogy életemben először láthattam! Hilda néninek, fiának, ugyanennyi volt a kitűzött eldorbézolásra megengedett vagyona. És mennyit nevettünk, mulattunk mi hárman, és a miniatűr gogomobilban pokróccal csavartuk be magunkat; ne lássák rtieg rajtunk, hogy nincstelen, hazátlan menekültek vagyunk. A kaszinóban pár órára megvettük magunknak ezt az illúziót, és szórakoztunk a magunk módján. Csak éjfél felé, mikor a hideg autóban hazafele botorkált a kis pöf-pöf, akkor a hidegben, a magassarkú cipőmben, lábujjaim dó'rzsöl- getése közben - hogy le ne fagyjon - akkor jöttünk rá, hogy hamupipőkéknek látott bennünket a kaszinó, lesirt rólunk a szegénység, és az illúziót csak ideig-óráig lehet megtartani. Mert éjfélkor, kicsivel előtte, egy másik asztaltól, hangos, joviális nemetek észrevehették felszegségeinket, hogy a pincértől nem mertünk az egy üdítőn kívül semmit rendelni - átküldték az asztalunkhoz egy üveg pezsgőt, névjegykártyával, ezüsttálcán, Hilda néni orra ala tartva. Valamilyen báró - komplimenttal, fizette ki nekünk. Ekkor Hilda nénit., mintha ki^yó csípte volna meg. Elvörösödött. Méltóságteljesen felállt, köszönöm, erre nem szorulunk - és visszaküldette (talán meg is sértette) a báróéknak az italt. Azonnal mentünk vissza Zürichbe, kiábrándulva, kijózanodva. Hilda néni dohogásokkal tele., hogy mit gondolnak ezek a pimasz nemetek. (folytatjuk) VI.
