Amerikai Magyar Szó, 1986. július-december (40. évfolyam, 27-49. szám)
1986-10-30 / 41. szám
6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Oct. 30. 1986. szült légkörből már ekkor a múltba menekült. Költészetének alapvető jellegét is ez a multbafordulás adja, de legközelebb talán a prózairó Proust áll hozzá. Kosztolányi ciklusba irt, folyamatosan felidézett képeivel szemben Aprilynál szétszórtan, diákköri verseitől egészen az utolso évekig, variált ismétlődéssel merülnek fel gyermekkori emlékei. S amíg Kosztolányi versrol- versre ki sem lép a gyermekkorból, Aprilynál általában a jelen, mint keret szerepel, és egy asszociáció által idezódik a múlt. A vén idő játszik velem, ma összecseng a múlt, jelen irta a Mogyorók-ban 1930-ban. Két helyzet hangulata csengett össze: mogyorót toró kislánya és az alkonyaiban megszólaló harangok idézték a harminc ev előtti harangszót, parajdi alkonyatot s Rózsikat. A múlt sokszor csak egyetlen sorban jelenik meg, de eleg ennyi, hogy a vers megkapja tőle jellegzetes hangulatát. Csak azt Írja: ezer patakom - és tudjuk: a parajdi patakok merültek fel emlékezetében; vagy ir a Duna menti erdőkről és előbukkan utolsó sorában az "erdőn tül". Szinte versről -versre elröppen egy emlekezö sóhaj, melyek mögött elhallgatott mondatokat érzünk. "Én a neved mindig halkabban ejtem"- írja A láthatatlan iras-ban, és annyira megszokottá vált ez a kapcsolat, hogy ha elhallgat is, érezni, hogy csak "tengerszembe" - a tengerszem költői képét G. Hauptmann Az elmerült harang cimü mesejátékából kölcsönözte, melyet a tizes evek elején fordított le - rejtette - s a leirt képet az elhallgatottal már az olvasóban asszociálja. Áprily emlékezése tehát kitagul: a gyermekkor idézésé mellett a táj jelenik meg- illetve jelen van mindig a költő belső valóságában, mint tőle elszakíthatatlan: "velem egy test vagy, mint a titkom" (A láthatatlan írás). A magyar történelmi helyzet következményeként módosult ide- zőmúvészete: nemcsak időbeli távolságot rombol, hanem térbeli távolságot is. "Titkához" kö'zeledve igy zarta ki képzeletével, szubjektív "valóságával" a külső, objektiv valóságot. Ugyanakkor számára a sziklaország az idők feletti állandóság a halandó emberrel szemben: "Te meg fogsz halni, ők még állni fognak" - irta meg a huszas ■ évek elején (A hegyek); "kortalan lett a kóvidék", amikor közöttünk járt (Kirándulás), és vallomásában saját emberi kicsinységét állítja szembe csorbulatlan fennségével; "Elhullhatok, eltép a hütelenség... Te megmaradsz: morajos szikla-ország..." (A láthatatlan irás). | A külső valóságtól múltjába menekülő emlékezések egyik szép példája a harmincas évek elején irt Enyedi csend. A vers kerete a jelen: "enyedi csend, - ma megkívántalak" - idézi a varost Kinizsi utcai lakásuk szűk homályából. Múlt idejűi igehasználattal süriti-fonja egybe ott töltött tizenhét évük történetét a varos harang- szós csendjének emlékével: Hogy ültél kertek s százéves falak áldott husében, dombok vállain- indul az emlékezés, hogy aztán a maga életét - könyvtárhomályban, városvé^i sétatéri házban - és családja történetet négy szókapcsolatban - "nászinduló és dajka-dallam, bróm békesség és halál-követ" - elmondva a jelen valóságának okáig jusson el; a tö'rténelem "piros szuronya" és a város sikoltása mar a jelen idejű igehasználattal jajdul fel, s hangzik tovább, szinte túl a pesti jelen zaján, ellentétben a múlt bársonyújjú, harangos csendjével: Vidéki voltál. Zsibbadt. Egyzenéjü, Deegy-zenédben hogy dalolt a szin ( ha - mint aranyhal kristálykut-feneken - mélyedben olykor megcsillant a rim. S volt egy napod. Az Isten fénye késett, sötétbe hullt a megbomlott világ. Jaj, most is hallom rémült szívverésed, s hallom, milyen vad-éleset sikoltasz, amikor átdöfnek piros szuronnyal az első ellenséges trombiták. Ezt pesti utca-lázbar énekeltem. Fíist hullt a zajba es kemény-salak. Enyedi csend, - te régi, drága, tiszta, read gondoltam és áldottalak. Amikor szülővárosát idézi (Régi város integet), Brassó középkori hangulatú képe jelenik meg: a tatár hadaktól hiába ostromolt, pántos kapukkal, bástyákkal védett Ősi feszek. Emlékezés helyett tehát a régmúlt kel életre egy képzelt megérkezés kapcsán. A nyugtalan világ ^yökértelenné vált művésze lép ki a jelenből a múltba, védettséget nyújtó, ércformáló Őseinek békességebe. A vers kerete itt is a jelen: Tél zúg felettem. Torlasz minden ut s a gond portyái űznek itt a síkon. Se vár, se domb. Se fegyver. S egy napon a szűkülő kórt mégis átszakitom. A megjelenő városkép, előző verséhez viszonyítva, már végig jelen idejű igehasználattal áll előttünk. A riasztott, fegyvertelen lélek a maga időtlen, szubjektív valóságába menekülve kap rövid megnyugvást: "s ólel a vár, a városom. Corona." A szülőföld vonzása a szűkülő kört, legalább egy nyárra, valóban atszakitotta: 1936. julius közepén a Baár-Madas leányneveló intézet diákjaival bejárta Erdélyt. Az útról fényképek mellett dátummal ellátva irta lé az útirányt, epizódokat, jellegzetes lirai- nosztalgikus hangján. (Az album a család birtokában van.) Innen tudjuk meg, hogy Kolozsváron felmentek a Helikon szerkesztőségébe, ahol Tamási Áronnal találkoztak, jártak az enyedi Bethlen Kollégium nyár- csendü falai között, Kos Károly sztanai otthonában, Varjuváraban várta 'őket, Kemény János a marosvécsi kőoroszlanok előtt: "Marosvécs: Múzsák hazája, erdélyi titokzatos múzsák háza, kicsi kastély a Maros fölött... Előttünk a Maros-pánt, észak felé - Galonya felé - hegyek tornyosulnak... A kastély: a kis csigalépcső. A könyvtár. A lovagterem, A kaszásbörtön. Emlékkönyvbe derÚsitett sorsos évek." - "Megérkezés Galonyára. Zivatar, havasi málna és a gyer- mekmosolyú Kemény János... Kicsi feher ebédlőnk az alacsony asztallal, két székkel, két hosszú paddal, petróleumlámpa fényénél hogy körülujjongtuk!" " Julius 25. szombat. Áhitat: fehér csend és havasi kékség... Malnászás, halászás... Tiszta patakvizek..." "Julius 26. Gyilkostó... A fő nedves és szagos a helitróp virágtól. Lilas-szinli enciánok nÓnek a szamócák közelében..." (Kiadat- lan) ( Nyiro József Gyergyószentmikloson fogadta okét, t Brassóban Szemlér Ferenc. A velük utazó Reményik már elbúcsúzott. Utoljára megcsodálták a Fekete-templomot, aztán: Olt-völgye, Nagy-Kükülló, Maros-völgy, Számos-völgy és Kolozsvár után vissza, Budapest felé... Soha erősebb nosztalgiával nem idézett nyarat, mint ezen az őszön. A fényképek melletti naplósorok valoságalapot adnak az Őszi muzsika és a Kirándulás (posztumusz) cimü verseihez: ezekben ragadta vissza a "futós idÓ"-től a galonyai erdészház, a gyilkos-tói kirándulás emlékét s velük az egész szülőföldet: Galonya felett most a szél az erdő lelkét rázza-rázza. Suhogásában megremeg a vadászház borona-váza. Hisztériás harkály sikolt - Jaj, ha a nyárba visszaszállna_ Ezen az őszön fakadt fel belőle a magyar irodalom egyik legszebb vallomása, ars poeticája, A láthatatlan irás cimü vers. Vallomás az "erdőn túli" tájhoz, mégis: nevét egyszer sem Írja le. A költemény nemcsak a tartalom es a forma egységének szép peldaja, de költészetének kulcsverse is. (Minden szavának súlya van, mondanivalóját szolgálja szerkezeti felépítése es ritmusa. A vers most is a jelenből, az objektiv valóságból indul. A pesti tél lehulló ködében egyetlen szint látott: a távoli bercek vonulatát, amelyek az( elmúlt nyár emlékével élesebben rajzolódtak eleje, mint bármikor: Hull künn a köd s a színeket kioltja. Csak egy marad: a kúpos erdő kék-fekete foltja. Ülők magam tompán a téli ködben, s zord vonalad az erdőn túl ma is szemembe döbben. Most messze vagy: különös, más planéta. Az idézett kezdő szakasz két utolsó sorában már tegezve szól, hogy vallhasson a legszenvedélyesebb érzés, a szerelem bensőségével: "VaUok neked / mint régi és divatja-mult poéta". Ez az érzés rendezi a jambikus lejtésű hosszú és rövid sorokat ritmusba: kettes - negyedfeles- kettes - hatodfeles' sorok váltakoznak ismétlődve. A helyzetképből kiindulva ilyen ódái lendülettel vallja: a magyar költő az idő és tér korlátáit áthágva hordozza lelkében, szubjektív világában "tengerszembe rejtve" - a messzire szakadt tájakat. A vers második szerkezeti egységében tizenhat soron at, képrŐl-képre haladva az első és második birtokos személyragokkal kapcsolja össze szülőföldjének egy-egy természeti jelenségét költészetével, kifejtve, hogy miért láthatatlan írása Erdély: Kút vagy nekem s vágyat buzogta tsz, fogyhatatlan újat. Patakjaid bennem el nem apadnak, mélységeid mélységeimben kinccsel felfakadnak. így jut el a hallgatás fogalmáig a befejező rövid szakasz ellentétes képeivel: a legerősebb hang és a némaság mélyértelmu kontrasztjával. Ugyanaz az elhallgatás, ami a Szilencium vagy a Magányos aktor Kecskeméten reménytelen, kifejezhetet- len fájdalmát takarja: S ha hallgatok, nem tudom: ritka csendem benned van-e vagy künn, a benned alvó rengetegben? S a nagy moraj, nem tudom, hegycsuszamlas? FeUegrobaj? Fadöntés? Lélekomlás? A sors kerekét vissza nem fordíthatjuk. A sokat szenvedettek Önfegyelme könyörtelen hallgatást parancsol. Áprily költészetének prousti vonásait vizsgáivá még egy versénél meg kell állnunk: az ötvenes évek elején irt Sárréti zongoraszó cimünel. Posztumusz került kiadásra (1968), ajándéknak szánta: egy-
