Amerikai Magyar Szó, 1986. július-december (40. évfolyam, 27-49. szám)
1986-10-02 / 37. szám
8. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Oct. 2. 1986. PUSKÁS BALOGH ÉVA SVÁJCI EMLÉKEK A HEGYEK ÁRNYÉKÁBAN n. rész. Az Agfa kereskedés nevemre kiállított kis számlájának másolata volt. Nem értettem, hogy mit is akar vele hirtelen mondani, azt sem ertem, mit keres nala ez a szarnia. Csak nagyon, de nagyon megrémültem, és a "kaderezés" jutott eszembe, amit olyan hihetetlennek tartottam... Egy pillanatig azt hittem a fold megnyílik alattam, elsüllyedés fenyeget, vagy jobbik esetben elájulok a meglepetéstől. Nagyon nagy félelemérzet kerített hatalmába - nem tudom miért -jde a szivem körül olyan furcsa markoló szorítást észleltem, amit infarktusban szenvedők ismerhetnek. Hogy került ehhez az emberhez az Agfa kereskedésből a nevemre kiállított számla másolata? És egy hirtelen felvillanással megvilágosodott valami gyanú bennem: "Jó Isten, azok biztos azt hitték, hogy loptam a pénzt, vagy a főnök hinne ezt rólam - ezért hivattak?" Nem tartott sokáig... Naiv ifjúságom derűlátása hamarosan visszatért, akárcsak arcomra a természetes szin is. - Ne reszkess úgy, mint egy bűnös, vagy vénlány - súgta biztatóan egy hang - nem csináltál semmi rosszat! - Ne engedd magad, ne alázkodj meg senki előtt - kiabálta _ egy másik is, belülről, agyam egyik tekervényé- nek a csücskén. - Csak rajta, rajta, rajta, beszélni, nem szabad, hogy a sasorrü a sarokba szorítson! Ajkamról pergett a szó, talán sok hibával, de megértette a németemet: Odahaza a rokonságom, nagynénik, gyerekeik, bizony olyan szegények, hogy néha a pénz még a kosztra sem elegendő. Meg zavaros idők is vannak Pesten, igy nekem, akinek már jobban megy sorom, azokra is kell gondolnom. Hogy egy művelettel két hasznosat cselekedjek, az Agfa gép mellett határoztam, ugyanis évvel az egész családot lefényképezik, tetszik látni főnök úr, és igy mindenkiről lesz egy felvetel a kis szobámban, aztan, ha nagyon szorul a helyzetük, ez hirtelen pénzforrást is jelenthet, mert el lehet ^dni a zálogházban, vagy a fekete piacon. Ok is, én is jól járunk... Mig családi fényképek feletti örömérzetemet igyekeztem ecsetelni neki, a fonók ur arca egyre komorabb lett. Szemüvege mögött gŐz-gyöngyok homályositották el látását, de nem vette le az orráról, hanem fejet lehajtotta, állát az asztalra szegezte, és rideg tekintete engem a szemüveg feletti nyíláson kémlelt. így, ebben a pozícióban hosszas előadást tartott válaszul:-Nézze kisasszony, nekem van egy szép, jó autóm. Opel. Látott maga egyszer is engem reggel a munkába kocsival érkezni?-Nem, nem tudtam, hogy a főnök urnák van autója. Csak kerékpárral láttam eddig jönni, menni.-Na látja! A kocsit én a hétvégeken veszem elő, amikor a családdal a templomba megyünk, vasárnap, vagy délután felhajtunk a hegyekbe egy kis kirándulásra. így, az Opel eltart, ami^ élek, de nem ez, hanem ennél fontosabb es erre maguk "könnyelmű menekültek" nem gondolnak - hogy mennyit spórolok a benzinen! Ha minden nap használnám, mit gondol, kisasszony, mibe kerülne ez nekem? (fez az ember nem vesz levegőt - és hogy van benne ennyi szusz?) Szemüvege most már tejesfehérre párásodott, de mielőtt véleményt mondhattam volna - és volt, de azt jobb szóvá sem tenni - kezeivel az asztal szélet szorosan markolta, az erek kidudorodtak csontos, bütykös felületén, de folytatta:-Az autó egy életre szol. Csak annak, aki okosan, gazdaságosan használja. Ez mindenre vonatkozik, tanulja meg tőlem a kisasszony is. Ha nekem, minden, ami tetszik... minden luxusra elkönnyelmüsköd- ném.a pénzemet... mit gondol, miből sporolnék? Mit hagynék a családomra, mi maradna nekik akkorra, amikor nem leszek?... Mi lenne velünk, ha nekem is csak úgy megtetszene egy fényképezőgép es megvenném, nem gondolva arra, hogy nincs mit tennem a bankba?...-Maga, hölgyem, nem használta az eszet. Ha igen, az magyar gondolkodás volt. Avval itt nem sokra megy! Svájc!... Itt él! Svájciasan kell élni. Ahhoz meg kell tanulnia úgy gondolkodni, ahogyan mi... Magyar- országon rokonai vesznek fényképezőgépet majd... Majd, amikor tudnak. Az az ő gondjuk. Ami a fényképeket illeti, megértem- jó, el is hiszem - hogy örömet okozna a lakásában. De kisasszony, azokat beviheti a bankba, hogy kamatozzon? ...Na, u^ye, hogy nem!... Oda kérem, maga, csak pénzt vihet! Meg kell mondanom - nagyon Őszinte vagyok most - nem váltotta be reményeimet. Sót, elégedetlen vagyok magaval!... Nagyon—-Az Unfallnál eddig több, mint kétezer frankot keresett. De bankszámlát még nem nyitott sehol!... Helyette, minden nap uj cipőben, uj ruhában látom. A jó főnök mindent eszre vesz, és en annak tartom magam. Azért, mert törődök minden alkalmazottammal, ezért beszélek a maga fejével... És most, ez a szentimentális érzése a családja felé, akiket lehet, hogy az életben többé úgysem lát - ily pazarlásba vitte!... Nem is önmagára, hanem másokra dobta ki a pénzt... Rokonoknak?- Hát ez hallatlan!-Hogy fogok ilyen stílussal, életfelfogással rájönni arra, hogy azért dolgozunk, hogy pénzünk legyen! A pénz meg azért van, hogy... spóroljanak vele az emberek!... (Szentséges Isten, ez az ember egész délután prédikálni fog a pénz imádatáról, nekem, akinek semmije sincs - és meg képes lesz velem valamilyen "békekölcsön- szerűséget" aláíratni, amit otthon is csináltak. - Ajh, ahj.) így oktatott tovább: - Ha a kisasszony nem szórná el a pénzét ilyen szörnyűségekre, mint például ( villamosbérlet, hanem helyette az irodába gyalog közlekedne, tudja mennyit tudna félrerakni? Megspórolni?... Hetente?... Havonta? .. Évente?... Kiszámította, mit jelentene ez mondjuk... tiz év múlva?...-Maga kérem tízezrek összegyűjtésének a lehetőségeit dobja el az ilyen könnyelmű viselkedésével... magát nem tanította meg az anyja arra, hogy kell a pénzzel bánni? Nekem kötelességem ezt korrigálni. (Hol él ez az ember? Milyen pénz? Hol? Magyar- országon? Bankszámla? És ez Európa közepén él? Jobb, ha én nevelem meg ezt a megtévedt svájcit.) Halk hangon - mert Svájcban a főnökökkel csak igy szabad - (erre kioktattak jó előtte ) megpróbáltam a legfinomabb érveléseimet vele, udvariasan, ahogy illik, pedig szívesen megszorongattam volna egy kicsit a nyakát, de avval sem értem volna el, hogy megértse, mi a kommunizmus, szocializmus, és minden egyéb -izmus, amit az emberek a maguk bőrén "élveznek".)-Fonok ur kedves, hálás vagyok a törődésével, de ez szerintem magánügy. Ellenben, én is megkérdem Öntől, hogy maga gondolt-e arra, mibe kerülne tiz évre az említett gyalogláshoz a lábbeli? A cipők megtalpal- tatása? Ezen felül, mi lenne, ha mindenki gyalogolna Zürichben és nem lenne egyetlen lélek, aki bérletet venne? Ki fizetné ki az alkalmazottakat, ha nincs bevétel?... Aztan megmaradtam többnyire a sóhajto- zások mellett, azt is lábujjamra irányult tekintettel, főleg azért, mert sajnáltam a szűk, szemellenzős látókörét, ami olyan hamisnak tűnt előttem. Igen, igy, és ezért is lehet élni? Sóhajtoztam azért is, mert féltem, hogy kitör rajtam a nevetés, amig ennek a gazdag svájci "bennszülöttnek" a fejmosását végig hallgattam. Mert gondoljak csak bele, valóban, micsoda égbekiáltó bűnöket követek el, én, egész tizenhét éves fejjel! Hova vezet ez a svájci vaskalapos világ, itt a hegyek árnyékában, ha már egy menekült odáig vetemedik, hogy villamosozni mer a munkába?... Vagy haza-segiteni akar? A befelé fogott, kitörni vágyó kacagást alig birtam elnyomni, amikor eszembe jutottak az ennél még súlyosabb vétkeim! Istenkém, Istenkém, ha ez a savanyú arcú egyén még azt is tudná, hogy néha, amikor a hajnali órákig fenn vagyok egy-egy jó könyvvel, és véletlenül az óracsengésre nem ébredek fel idejében, taxit is fogadtam már nem is egyszer (ejnye-ejnye!) lenn a sarkon, és avval rohantam be dolgozni, hogy nehogy elkéssek! Hiszen ez dupla bűn az Ő könyvükben, villanyt feleslegesen égetni... taxit fizetni... Ha tudnák, nem itt állnék, hanem legalább a vezér- igazgató úr elé kerültem volna. Vagy javító intézet járná ki ezert? Lehetséges, hogy a "javíthatatlan költekezők börtönébe" tennének (biztos itt van ilyen is) a motorizált hegyi kanászok országában? Evekig nem tudtam Őket meggyőzni, hogy a "svájci magyarok" nagyon rendes emberek, jómagam is annak tartom, annak ellenére, hogy "költekezési mániánk", meg a pénzgyüjtögetési technikánk nem oly tökéletes, mint az övéké. Az ilyen, és még a többi hasonló "lelki gyakorlatozások" nem nagyon változtattak rajtam. Ugyanis, ha magyar kollegáim valamelyikének a hó végere nem maradt elegendő pénzük, soha nem bántam egy húszast, vagy Uram bocsa' még ennél is többet kölcsönözni, ha volt miből. A legtöbbje családos volt, gyerekekkel, és néha megesett, hogy "nem beütemezve" egy kis cipő kilyukadt, egy nadrag kifeslett, és a következő fizetés előtt - pótolni kellett. Nekünk, magyarországi életünk után, még alig pár hónapja Svájcban nem volt szégyen a kölcsönkérés, vagy kölcsönadás. A zürichi főnökömnél ez egészen biztos, hogy megbocsáthatatlan hibának lett volna bejegyezve a kis könyvébe, amit gondolom, nemcsak rólam, hanem minden alkalmazottról vezetett, es ez volt egyik merce a következő évi fizetésrendezésnél. (folytatjuk) Amennyiben kívánja, szívesen megküldjük a cikk első részét. TERJESSZE LAPUNKAT!
