Amerikai Magyar Szó, 1986. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-20 / 8. szám
Thursday, Feb. 20. AMERIKAI MAGYAR SZO 7. SZÁNTÓ PÉTER (BUDAPEST): ÁRNYÉK A BARLANG FALÁN Irányitőkózpont: - Kilencven másodperc, visszaszámlálás. 51-L expedíció fölszállásra kész! T mínusz 10, 9, 8, 7, 6.... Fő hajtómotor indít, 4, 3, 2, 1, start!.... Vigyázz a pörgésre, Challenger! Francis R. Scobee repülőezredes, a Challenger parancsnoka: - Roger, iranyitókoz- pont, vigyázok a pörgésre. Irányitőkózpont: - Pörgesprogram a Challengerről megerősítve. Csökkenteni az emelkedés szögét... Hajtómotorok teljesítményét csökkenteni 94-es tolőeröre... Challenger, a tolóerő 65. Három motor- roger, három cella-roger, három A. B. U-roger. Sebesség 67,7 kilométer másodpercenként, magasság 4,3 tengeri mérföld. Tolóeröt 104-re. Scobee ezredes: - Roger, irányitőkózpont, tolóeröt 104-re. Irányitóközpont: - Fölszállás óta egy perc tizenöt másodperc, sebesség 87 km/sec, szögtávol... szögtá... Hangok az irányitóközpontban:-Ah, semmi, csak a hajtőrakéta! - Na de ekkorát, uramisten! - Jézusom, csak nem a hajtórakéta az, ami szétmegy?! - Szentséges ég, az a kabin, az az űrkabin! Irányitőkózpont: Challenger, az irányitóközpont már vizsgálja a helyzetet. Challenger, rogert kérek!.... Nyilvánvalóan súlyos működési hiba... Challenger, nincs lejövő rádiókapcsolatunk!........... Hölgyeim és uraim, most kaptam jelentést, hogy az űrrepülőgép fölrobbant. így történt, kívülről nézve, hallva. A lényeget, nyilván, sosem fogjuk megtudni. Cannes-ban voltam, a 1VHDEM nemzetközi hanglemezkiállitás és -vásáron, vendégségben, az egyik amerikai pavilonban épp, s a zártláncú kábeltévén egyenesben néztük a Challenger fellövését. Ami már-már nem esemény, amit az ember szórakozottan továbblapoz a tévéújságban, majd akkor szólj, anyukám, ha a postás harapja meg a kutyát, ha majd... És bejött. Ültünk ott megkövült csendben. Azt gondoltam: nem lehet, hogy hét ember váljék a szemem láttára porrá, füstté és gőzzé, hogy száz tonna fém, műanyag, szuperötvözet, mélyhűtött hidrogén, tolöerö és technika úgy robbanjon le az égről, mintha egy láthatatlan kéz leradirozta volna. Azaz nem is igaz. Először nem erre gondoltam. Azt próbáltam fölfogni: mit látok egyáltalán. A nézők vidám arca, égnek meredő távcsövek, az irányitőközpontos kicsit showman módra, kifelé, nekünk is játszott, miközben az utasításokat adta, hiszen úgyis mindent a gépek csináltak; aztán az elegánsan fölemelkedő, hófehér, háromszázötven méteres, űrbe röpülő toronyház. A rendezőnek egy ostoba kameraval- tása: fényszórón át, fekete háttérben közelről a Challenger, és ekkor, hirtelen, mindent elöntenek a rőtnarancs tűzcsovák. Meg mindig kótyagos fejjel kimentem a fesztiválpalotáből. Nyugtatönak, kábítószerként mozit szedek ilyenkor. Majdnem szemben, a csicsás filmszínházban Stallo- nét hirdették, a Rocky IV. címszerepében. Az első két Rockyt láttam, s bár nem hatott meg a "kisember nagy vállalkozása", gondoltam, megnézem, mit hozott ki a Sly-nak, Agyafúrtnak becézett Sylvester Stallone az alaphelyzetből: a filmbeli profi világbajnok, Rocky, a Tálján Csödör megküzd Ivan Drógóval, af Tajgák Tigrisével, a szocialista sportgepezet Franken- stein-szerü csúcstermékével. Mit mondjak, röstelltem magam Sly meg az emberiség nevében. Röstelltem magam, mint mindig, amikor valami nyugati média a köpőcsészét akarja elébem tartani, hogy "tessék, nézd, ez itt a tükör". Én is ezt látom vajon, ha őket nézem?! S tényleg lehet bennünket, kelet-európaiakat ilyen rosszul öltözött, mogorva arcú és primitiv masszának látni? Vagy létezik a liberális, jóléti államban is egy ilyen dogmatikus demagógia, ha átnéznek a "Vasfüggönyön"? S ez a Stallone prédikál nekem a müve végén Détente-ről, enyhülésről? Minek, ha egyszer ilyen reménytelenül ostobák, elmaradottak, elnyomottak vagyunk neki? Vagy csak akkor, ha ilyenek vagyunk? Mostanában egyre többet gondolok Pla- tonra, példázatára rólunk, akik egy barlangban ülünk, háttal a bejáratnak, s a kinti életnek a kőfalra vetülő árnyairól hisszük, hogy az a valóság. Vajon miféle árnyéknak, mumusnak látna engem a félszeg Sly, ha barlangja falára tekint? S bizony dühében aztán az ember ezer kilométerekre otthontól, egyszer csak szembesül azzal, hogy állást kell foglalni, hitet kell tenni. Igen uraim, onnan jövök, oda tartozom, és ez, amit itt a vásznon látni tetszenek, marhaság, s ha elhiszik, ha ezt hiszik rólunk, beszélnünk se nagyon érdemes. S az ember már-már azt is megéri, hogy a közhellyé koptatott Majakovszkij-ver- set skandálja a piros útlevélről. Igen, mösz- jő zsandár, ez egy útlevél, nehezen adják, ha nem szolgálati, akkor háromévente adják, de azért ne tessék már olyan undorral fogni, ez az én hazámnak a hivatalos okmánya, igen, Magyarország egy ország, úgy hívják, Népköztársaság, ennek ellenére nincs kutyafejünk, s ha esténként szűk lakásainkból a panelház pincéjébe vonulunk, nem azt tervezzük, hogyan döntsük meg odaát a kapitalizmust, hanem pingpongozunk. Ezt már akkor mondtam volna - ha nem félnék, hogy e szabadszóló országban a zsandárok fenéken billentenek érte - amikor papírjaimat kérték, mert film közben, szemben a fesztiválpalotával megszűnt egy ingatlanügynökség. Ahogy mondom: megszűnt. Volt-nincs, fölrobbant. Tűnődtem, miféle politikai ok, miféle eszme késztethet bárkit arra, hogy néhány órával a Challenger pusztulása után fölrobbantson egy irodát, hogy kopogós csontujjával fenyegetően intsen a hónuk alatt lemezeket cipelő keleti és nyugati üzletemberek, újságírók felé. Másnap pedig folytatódott. Mikor bementem a palota főbejáratán, rengeteg rendőr vigyázott. Mikor fél óra múlva arra jártam, már a főbejárat üvege is berobbant. S arra gondolva, hogy az ember most itt állhatna láb vagy fej nélkül is, vagy, hogy elü- tazik, látni, mi történt a zenében egy év alatt, s ha nem vigyáz, bádogtepsiben jön haza, ha megküldik egyáltalán, szóval erre gondolva, nem lehetett menekülni Christa McAuliffe tanárnő szüleinek arcától. Akik ott álltak, könnyes szemmel, szájharapó aggodalommal, hiszen mégse akármi az, amikor az ember gyereke a Challengerrel a kozmoszba utazik. Utolsó integetés, beszálltak, visszaszámolás, fölmentek... És akkor... Pedig olyan volt már ez az űrbe járkalás, mint amikor az ember egy hamburgert vesz. Már urruhákat sem vittek a Challengerre, illetve csak azoknak, akiknek űrsétát kellett volna tenniük. Reménytelenül optimisták vagyunk. VirgH Grissom ezredes a Mercury-4 űrhajóval leszálláskor úgy zuhant a Csendes-óceánba, hogy a kapszula elsüllyedt (jé, mondták a szakemberek), s alig tudott a viz alól kiúszni. Aztán újra hitt a technika biztonságában és beült az Apollo-1 kabinjába, harmadmagával. A levegő, pedig, amit szívniuk kellett volna, fölrobbant. Komarov ezredes egy összecsavarodott ejtőernyő miatt tért vissza holtan a sikeres útról, s ö se először volt ott. S bár groteszk ezzel folytatnom, de jövőre, ha hívnak, en is megint elmegyek Cannes-ba. Esténként a mellett az ingatlanügynökség mellett fogok hazamenni, mert arra vezet az egyetlen út. De nem tudok nem emlékezni arra a füstgomolyag- ra a képernyőn. Hogy megint elsült kezünkben a kapanyél, a zászlórúd kígyóvá változott. Fölrobbant a Challenger, hát ki mer- jük-e nyitni a gázt, hegy főzzünk, föl merjük-e kapcsolni a villanyt a sötét előszobában? Öt, egymást támogató számítógép-komplexum vigyázta a Challengert. Ezeket már komputer tervezte, csinálta, másodpercenként több adatot dolgoznak föl, mint az emberiség egész története során. Eveken át minden lehetséges balesetet szimuláltak nekik, mindig reagáltak. Most pedig az utolsó jelentés, amit a Földre küldtek, már szétrobbanöbar, rejtélyes okból az volt, hogy minden a legnagyobb rendben van, Gentry Lee, a Jet Propulsion Laboratory egyik igazgatója, e gépek egyik programozója most azt mondja: "Ez az esemény az egész világot el kell gondolkoztassa. Arra készteti a társadalmat, vizsgálja meg a tévedési küszöböt, melyet hétköznapjainkba, technológiánkba építünk." A Csillagháborus Tervekre gondolok. Hisz ugyanez a komputer-rendszer irányítaná ezt a szuperbiztos "pajzsot". Nem is a komputerektől félek, hiszen a tudósok biztosan rájönnek, miért nem jelezték a veszélyt. Attól félek inkább, hogy megint csak emberek programozzák okét. S hogy memóriájukban benne van az a kép is, a- hogy Rocky Stallone lát engem itt, Pesten, a Balkán utcában, Kelet-Közép-Európábar. A Vasfüggönyön túl. BETTY THOMAS Sajnálattal jelentjük, hogy Betty Thomas, lapbizottságunk elhunyt ellenőrének, lapunk hű barátjának, Gross Paulának egyetlen leánya 55 éves korában elhunyt. Betty Thomas ügyvéd, a nemzetközi jog szakértője volt. Egész felnőtt életét embertársai segítésére fordította. Az ötvenes evekben részt vett a nemzetközi ifjúsági b'ekevila'g- konferencián. 1970-ben egy ingyenes klinikát létesített New York déli negyedében, ott, ahol szülei laktak és ahol ifjúságát töltötte. Alapitó tagja volt a new yorki ügyvédnők nemzetközi jogi bizottságának. Gyászolja férje, Piri Thomas, neves iro, valamint gyermekei két előző házasságából: Michael és Laura Oienick, David Du- Bois Elder. Emlékét megőrizzük. TERJESSZE LAPUNKAT!
