Amerikai Magyar Szó, 1986. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-13 / 11. szám
6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, March. 13. 1986. Illyés Gyula: AßuiftJ* a», mp* A hiú babonáról, hogy a parasztok s általában a szegények nem hallgatnak az urak szavára, gondolom nem kell szót ejtenem. Aki valaha beszédbe elegyedett a szegényekkel és csak megközelítően "eltalálta a hangot", tudja, milyen figyelemmel, a szomjuhozó lélek milyen örömével és hálájával fogadják azok, nemcsak a "felvilágosítást", de a tanácsot legkényesebb magánügyükben is! A sértések szimultánozásához elenyészően keveset értek, de amiatt a kevés miatt is egy harmadosztályú fülke utasai egyszer másfél órás szeminárium után alig engedtek le a kaposi állomáson a vonatról, fizették volna az utazást Somogyszobig, sőt vissza. A parasztok és általában a szegények nagyon is hallgatnak az urak szavára, tan épp ezért veszik észre oly hamar, hogy az urak feleannyit sem értenek a dologhoz, a levegőbe beszélnek, ami még nem volna baj, sőt élvezetes vitát indítanak, de ráadásul még a felhőkbe is képzelik magukat. A szegények a lélekbúvár tekintetével figyelik a felett'ükallók arcát, és a szájnak vagy a szemnek egy mozdulatából többet értenek, mint a gyanúsan jóakaratu kórmondatokból, melyek rendszerint nem azért nem foghatók föl könnyen, mert magas roptüek, hanem azért is, mert túl alacsonyak és zagyvák. így nehéz is köztük élni. A pusztára érkező vendégeknek méltán támadhatott az az érzésük, hogy színpadon állnak, szerepet kell játszaniok. Rosszul játszottak. Lámpaláz fogta el őket s nem szívesen jöttek ki díszleteik mögül. A pusztai élet! A birtokosok iszonyodtak a saját pusztáik levegőjétől; nemcsak az állandó bűz miatt. A mi földesurunkat én sem láttam világéletemben. Hol élt? Senki sem tudta. Beszélték, hojgy hajdan, mikor a birtokok örökségül rászállták, elhatározta, hogy meglátogatja minden pusztáját. Rácegresen hónapokig készültek a fogadására. A kegyelmes ur azonban nem jött; mielőtt a mi pusztánk sorra került volna, beleunt a hosz- szadalmas ide-odautazásba. De meglátogatott bennünket egyszer valamelyik unokaöccse, nevét és azt a napot örökre bevésve családi krónikánkba, szomorú betűkkel, sajnos. Lázban égett a puszta hetekkel előbb, már az érkezes hírére is. Az istállókat kimeszelték, a fákat megnyesték. Mindenütt söpörtek, - testvérem és en piros huszársipkát kaptunk, nem tudom, ebből az alkalomból-e? A kastélyban reggeltÖl-estig titokzatos előkészületek folytak, végre egy délben a hegyháton föltűnt két negyes fogat. Egy pillanat alatt mindnyájan a puszta bejáratához tódultunk; a gazdatisztek izgatottan rendeztek bennünket sorfalba az ut két oldalán. Bátyám, akkor kilenc-tiz eves lehetett. Eleven, virgonc fiú volt, boldogságában most sem fért a bőrében. Topogott, jobbra- balra forgott, ki-kiszaladt az ut közepére, hogy jönnek-e már? Jókedvét az a pár nyakleves sem hütotte le, melyet rövidesen ezúttal is kihúzott valamelyik ispántól. Sose látott grófot, de hallani mennyi mesét és legendát hallhatott róluk! Mikor a gyönyörű fogatnak már a csattogása is hallatszott, karjait csapkodva ugrálni kezdett, s ragyogó szemmel aprókat sikkantott. (folytatjuk) KERESZTURY DEZSŐ: Egy vívódó europat magyar Aranyról igen okos emberek mondtak, hogy ó maga a magyar nép. Ez persze csak átvitt értelemben érvényes: ó fogalmazta meg igen mély és példás értelemben azt, amit ma is általában a magyar eszményi világnak nevezünk. Mert a történelem folyamán ez a szó is változtatta jelentését. A Martinovics-per ügyésze a nép nevében kért halálos ítéletet azokra, akik éppen egy emberségesebben értelmezett nép nevében tervezték a szükséges reformokat. ő latinul mondta a "vox populi vox dei"-t, s a populus werböczianusra hivatkozott: a kiváltságokra. Milyen más értelemmel kívánta e kiváltságok pusztulását egy fél^zázaddal később Petőfi vagy Táncsics! Ók már a jogfosztott sokaság nevében szóltak, amikor magyarul mondtak: "a nép szava: isten szava!" Arany a maga súlyos válságainak fordulóiban át is élte s fel is oldotta ezt az alapvető ellentmondást. Színre lépése idejen azért is került Petőfi jobbjára, mert. nem a világ forradalmaitól kellett kölcsönöznie a forradalmi indulatokat: hittel és tevékenyen vett részt a forradalomban s a szabadságharcban; barátainak köszönhette, hogy tűlelte a bosszűállást, s szívósan Őrzött eszményeinek, hogy nem rokkant bele a lelkek összeomlásába. Nem utolsó soron azért is, mert mindvégig költőként, szép- iróként kívánt szolgálni annak az eszménynek, amelyet meg a forradalom hajnalán igy fogalmazott meg: "szeretem a nemzeti költészetet, most még a népiesség köntösében, később anélkül". A "nép"-ben sohasem a forradalom tömegbázisát látta, hanem a nemzeti műveltség, költészet, tiszta, megújító forrásainak őrzőjét. Főként azt, amely az ősi magyarság mélybe süllyedt vagy kényszeritett jellemét, szellemet híven megőrizte: azét a magyarságét amelyben - úgy gondolta - nem voltak osztálykülönbségek, "s az egész nemzet nemes volt." Ehhez az eszményhez maradt hu mindaddig, amig csak végleg át nem kellett élnie, hogy ez az elképzelés utópia. De még akkor is, amikor mar - fölismervén, hogy csalódott költőként, közéleti emberként elnémult - igy felelt egy, akkorra egészen magába zárkozott lelket ért kihívásra: "Költő az legyen, mi népe, - Mert kivágyni: kész halál." Kodály Zoltán, Illyés Gyula igen sokunk nevében s a százados magyar tudathasadas legyőzésének vágyával jellemezték európaiságuk és magyarságuk példás együttműködését, amikor azt vallották, hogy bal kezükkel Palestrina, Bach, Pascal kezét fogva, jobbjukkal a galántai vagy rácegresi gyerekek keze után nyúlnak. Arany is ilyesmit tett. Nem elsőnek a nagy magyar szellemek között. A népnyelvtől es költészettől azt tanulta meg, hogyan kell az egyszerű emberhez is érthetően szólni, a legnehezebb dolgokról is a helyi gondok s örömök hitelével. A klasszikusokon nevelődött, a kivételesen magas dolgokról is világosan szóló, lényegre törő realizmusa még az általános európai változásokkal tudatosan vagy akár csak ösztönösen együtt mozduló kísérletező kedve pedig mindig összekapcsolta az akkori ''müveit világ" mozgásával. Eszményeit az a kortars világban felör- vénylá, de főként Észak-Euröpa nemzeti önállóságra tó'rekvö népeinek mozgalmaiban ható eszmerendszer befolyásolta, amely Herder müveiben gyűlt össze. Ez a nagyhatású német bölcselő azt tanította, hogy az igazi nemzeti műveltségek úgy nőnek, mint a növények, szerves folytonossággal táplálkozván ősi es népi világuk talaján élő erőiből. Szerencsések tehat azok a nepek, amelyeknek modern költészete ilyen források fölé hajolhat vissza, hogy mindig megújuljon. Kölcsey, Arany egyik legnagyobb mestere, abban látta a magyar nemzeti műveltség már-már tragikus jellemzőjét, hogy ezek az ősi források beteme- tödtek; s Arany abban találta meg a maga legnagyobb feladatát, hogy ezeknek utánuk ásva, megkeresse a népmondák történelmi hitelével megszentelt emléktöredékeket, s ezekből ujratámassza azt a magyarság eredetéről és hivatásáról szóló nagy költészetet, amelyet a nemzet tagjai majd "vérre tanulhassanak". Erre készült legtermékenyebb alkotó évei folyamán, kivételes műveltséget szerezvén mind az európai, mind a hazai költészet ismeretében, olyan költői eszközöket - mitológiát, nyelvet, versmertéket, történelmi látomás- es épitkezesformakat teremtve, amelyekkel az emberiség világában is érvényes és értékes módón hathasson minden magyar szivére és értelmére; s azért lett "éneklőből énektanár", hogy müvéhez méltó munkatársakat és értő közönséget neveljen. Kezét mindvégig az alkotó férfikorát erÓsitö eszmények felé nyújtotta ki. Shakespeare három remekművét fordította le, kikezdhetetlen művészi erővel, s a maga kedvtelésére, erőpróbájára a világirodalom egyik legnehezebb, mert legkeserübben játékos életművét: Aristophanesét. Az utolsó, rövid kivirágzása idejen, 1877 áldott nyarán irt "Ószikék"-nek létrejötte idején újra visszahajolt a népballada világához, megvetette modern költészetünk egyik legfontosabb rétegének, a fővárosi ember érzésvilágát kifejező alapjait s megírta a kor félelmetes látomásait fölidéző, bűn- tudatat és bírálatát megfogalmazó szövegeit. "A régi panasz" cimü versében a hazai állapotokról ezt irta: "Vagy nekünk már igy is, úgy (is / Minden módon veszni kell? / Egy világ, hogy ránk omoljon? / KülerŐszak elsodorjon?... Vagy itt-benn rohadni el?" S arról, ami Európában a német-francia háborúban történt, igy szólt 1871-i akadémiai jelentésében: "Olyan világeseményeknek voltunk tanúi, csaknem résztvevői, a legviharzóbb esztendő folytán, melyek a szerény tudóst éppúgy megdöbbentették, 'circulusai' közepette, mint a közélet emberét tanácskozó asztalánál. Mindabban, ami történt, az emberiség haladásának egyszerre tagadását véltük látni... csuda volna-e... ha a bölcs elme éppen választott népének tettein kénytelen pirulni; ha vegre a mennyiségi s természet- tudományok minden dicsőített fejleménye, óriási haladása, kiválóan arra fordittatik, hogy a rombolás eszközeit tegye ellenállhatatlanokká?" Deák Ferencről, "A jó öreg úrról" 1877— ben kezdett s töredékben maradt költeményét igy fejezte be: "Es a hazafiság - ne lenne / Méltóbb erény mindannyinál: / Azt mondanám: nagyobb volt benne / Az ember a hazafinál." Amit a "kevés reménnyel is nagyot emeló" bölcsről mondott, rá is érvényes: minden válságban egyforma szenvedéllyel es reménykedő1 szívóssággal fordult a haza s az emberiség eszményei felé. TKRJE8SZM LAPUNKAT!
