Amerikai Magyar Szó, 1986. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-27 / 9. szám
Thursday, Feb. 27. 1986. AMERIKAI MAGYAR SZO 7. Hotel Körős, Békéscsaba. Reggel cseverészésre ébredtem. Az álom- öböl csendjéből lassan kifordultam, tudatomat lustán a derengés felé kormányoztam - s most mintha egy régi nyárból, az otthoni konyhánkból hallatszana be hozzám a szapora asszonykarattyolás.-Kovácsné ma jött utoljára - hallom a folyosóról.-Ki lesz helyette? Senki?-Dehogy senki. Behívják valamelyik nyugdíjast. - A hangok eltávolodnak, i én meg talpra ugrok. Ezt a szerencsét. Evek óta tervezgetem, hogy megörökitem a takarítónőket, s most itt az alkalom. A vendég jön, használja a szobát, es nem törődik vele, hogy ki takarít utána. Ugyan milyen érzés örökké idegenek után vetni be az ágyat? Nem lehet valami felemelő. Bár, ki tudja, embere válogatja. Egyszer hosszú ideig munkásszálláson éltem, s az ottani "Mamika" váltig állította, hogy szenvedélyesen szeret takarítani. Ragyogott körülötte minden, és ö büszke volt a munkájára: "Azt akarom, hogy ezek a latrok otthon érezzék magukat. Anyjuk helyett én vagyok az anyjuk" - hajtogatta. A takaritöasszonyok nélkülözhetetlenek. Mégis gyakran ágy érzik, hogy legalul vannak. Ezer szerencse, hogy ezt a takarítónők többsége egyáltalán nem szívja mellre. Az én drága barátnőm, az m.-i Szili Mariska néni is tizenhét év alatt mindösz- sze egyszer borult ki. De akkor nagyon. Fúriaként rontott a gondnokra, és ordított, ahogy a torkán kifért. Kitörésének oka: nem ó lett kiváló dolgozó, hanem egy álmos cicababa, aki tavaly került az igazgatási osztályra, és örökké a pofikáját kozmetikázza. Mariska néni férje jómódú parasztpolgár: téesz-fogatos és jószágtartó szőlősgazda. Szóval a hatvanéves asszonyt nem a pénz izgatta, hanem a hátrányos megkülönböztetés. "Nálunk a vállalatnál mindenki drága kartársnö, egyedül én vagyok Mariska. Nem néni, csak Mariska. Nekem ne köszönjenek kezitcsőkolommal, azt meghagyom a szépeknek. De egy rohadt kivaló jelvényt ennyi év után én is megér- demlek", s háborog azóta is, természetesen hiába. Falra hányt borsó a takaritöasszony panasza. Öltözködés közben megfordult a fejemben: a takarítás alighanem egyidős az emberiséggel. Csináljuk, csináljuk, és unjuk, utáljuk. Olyan ember ritka, mint a fehér hollo, aki szeret ablakot pucolni, konyhát fölmosni, porszívózni, parkettát fényesíteni - takarítani. Maga után se végzi az ember szívesen, mások után csinálni meg végképp nem. Gondolom, a kizsákmányolás azzal kezdődhetett, hogy az erősebb a barlang kitakarítására kényszeritette a gyengébbet. Később a fölöttes az alantassal, a gazdag a szegénnyel, az úr a szolgával végeztette. Ennek a munkának ez a múltja, és mert ez a múltja, még az is lenézi, aki műveli. Ilyen előzmények után léptek színre nálunk a hatvanas években a "rangrejtve" takarító asszonyok. Az első takarítónőt, aki titkolta a foglalkozását, a véletlen játszotta kezemre. Nagynénjével, a nagyzoló mozipénztáros- nóvel együtt utaztam Székesfehérvárra.-Megyek Jolikánkhoz - újságolta.-Hogy, már nem laknak otthon?-0 legalább tiz éve, hogy elköltöztek. Az örökséget eladták, és építkeztek. Gyönyörű villájuk van. Béla a vasútnál dolgozik, Jolika meg a rendelőintézetben. Jolikát nagyon szeretik, számon tartják, hogy mikor van a névnapja, mikor var a születésnapja. A föorvosasszonytól francia kölnit kapott, a legdrágábbat, amit csak MagyarSZEKULITY PÉTER Ez is Magyarország Szobalányok között Békéscsabán országon árulnak - mesélte Jolikáról a nagynénje. _ Elbeszéléséből arra lehetett következtetni, Jolika a rendelőintézetben orvosir- nok vagy valami efféle, mindenesetre a föorvosasszony jobbkeze. Valójában Jolika egy rendes, pontos, szorgalmas és megbecsült takarítónő volt. Annak idején szakmát nem tanult, a jómódú falusi hentesmester lányát erre semmi nem késztette. Férjhez ment Bélához, jó feleség, gondos háziasszony, szerető édesanya akart lenni, más ^ semmi. Negyvenöt éves korában "biztonsági" okokból vállalt munkát, főleg azért, hogy nyugdíjjogosultságot szerezzen, saját jogon. Persze, nem dicsekedett azzal, hogy takarít. Szállodai szobámból kilépve a folyosón barátságosan köszöntem az asszonyoknak. Ez annyira meglepte őket, hegy hirtelenjében szólni sem tudtak. Okét nem szokás észrevenni, rajtuk a vendég keresztül szokott nézni. Mindkettőjüknek nehéz sorsa volt, s most elégedettek a munkájukkal. Csarnai Sára 52 éves, Gulyás Györgyné 62 éves. "Nem tanulhattam, sokan voltunk testvérek, és dolgoznom kellett. Aztán mire tanulhattam volna, elmúltak az évek, elmentem takarítónőnek. Ezt szoktam meg, és ami megnyugtató, ehhez értek" - mondja Csarnai Sára. A négyemeletes békéscsabai Kóros Szállót velük együtt a tiz-egynéhány fős "Béke" szocialista brigád takarítja. Kovácsné, aki ma jött be utoljára, a második emeleten dolgozik. Férje tanult ember, s ö maga is müveit, okos asszony. A brigádvezetö szabadnapos, vele legfeljebb hclnap reggel találkozhatok. Hajdú Sándorné viszont pénteken lesz szabadnapos, úgyhogy vele csak ma beszélhetek, ha akarok. Akarok, persze, hogy akarok. Tulajdonképpen űj ember, második éve került de, övé az első «emelet egyik fele. A 10? es szobában a mosdót fertőtleníti. Szívesen nyilatkozik, dolgozni nem szégyen, csak lopni szégyen, mondja.-Elmesélné, hogyan lett takarítónő?-Szívesen elmondom, de hát kit érdekel, hogy egy békési parasztasszonyböi hogyan lesz takarítónő? Nincs benne semmi különös. Férjhez mentem, utána nyolc évig a téeszben dolgoztam, aztán megszületett a fiam, és mivel nagyon anyás volt a gyerek, vele kellett otthon maradnom. Evekig tanyán laktunk, én jószággal foglalkoztam, és eldöntöttük, amig a fiam ki nem marad az iskolából, otthon maradok. Időközben beköltöztünk Békésre, a gyerek kijárta az iskolát, leerettségizett, raktáros lett a hütöházban, na, gondoltam, itt az ideje, hogy én is nézzek magamnak valami munkát.-És pont ezt találta?-Megszólított Somlainé, tudom-e, hogy a Körös Szálló takarítónőt keres? Erre fogtam magam, bejöttem és jelentkeztem. Kaptak rajtam, azonnal itt akartak fogni. De hát csak másnap állhattam munkába. Ennyi az egész. A szállodának takarítónő, nekem meg nyugdíj kell. Férjem sertésgondozó, most már a fiam is dolgozik, hárman elég szépen keresünk, a gyereknek hamarosan kocsit veszünk.-Hogyhogy pont pénteken marad otthon?-A szabadnapot akkor veszem ki, amikor akarom. Nekem a kedd és a péntek a legalkalmasabb, mert nálunk ez a két piaci nap. Holnap tojást szeretnék eladni, kétszáz darabot - mondja Hajdúné, a "kétlaki" takarítónő, aki otthon változatlanul jeles gazd- asszony. Kovácsnét délután a pihenőszobán kerestem fel. Csakhogy vele nem volt szerencsém. Kijelentette: nem óhajt szerepelni. Nincs értelme erőltetni, gondoltam. Ha nem, hát nem. Alighanem azzal szúrtam el, hogy elárultam: Írni szeretnék a taka- ritónőkről. Takarítónőkről? Több se kellett. Ahogy ezt kimondtam, az idős asszony szinte jéggé dermedt, és úgy nézett rám, mintha sértegetném. Isten tudja miért, ebben a pillanatban, a "rangrejtve" takarító Jolikára gondoltam. Másnap kora reggel talpra ugrottam, hogy még múszakkezdés előtt beszélhessek Mácsok Pálnéval, az asszonyok brigádvezetőjével. Mácsokné újságíróval ugyan még nem találkozott, mégis magától értetődó természetességgel nyilatkozott. Hellyel kínált és megkérdezte:-Mi érdekli?-A takarítónők élete, munkája...-Helyesbitek. Nem takarítónők, szobalányok.-Mióta? -Másfél-két év óta.-Szebben hangzik, de én a régi elnevezés mellett maradok. Takarítónő. Ez maga az esélytelenség, nem kezdés, inkább befejezés. Elöremenetelre nincs kilátás: a dolgok vége - mondom.-Sokak számára az az egyetlen lehetőség a nyugdíjjogosultság megszerzésére - állítja Mácsok Pálné.-Maga hol kezdte?-Heten voltunk testvérek, én voltam a legkisebb, és nekem már kicsi koromban munkába kellett állnom. Aztán egyre nehezedett a helyzet, es végképp lemaradtam a tanulásról. Itt a szállodában én is takarítónőként kezdtem. Három év után, mint kiváló dolgozót kiemeltek. Mondhatom, a brigádtagok kivétel nélkül törekvő, józan gondolkodású asszonyok. A legfiatalabb harminckét éves, a legidősebb hatvankét eves. De lassan ott tartunk, hogy nem lesz takarítónő. Megjön István, a fotoriporter kollégám. A szobalányok összenéznek: erről nem volt szó. Most mi lesz? Fényképezkedés? Egyik akarja, másik nem.-Engem ne mutogassanak - mondja Z-né, s elfordul.-Kevesebbnek érzi magát, mint a többi ember? - kérdeztem tőle szelíden.-Igen - feleli kurtán. -Ki érezteti?-Nem elég, hogy én érzem? Z-né természetesen nem kevesebb senkinél. Rendes családanya, gyermekeit szépen járatja, mindkettőt iskoláztatja, becsü- .'etes magyart nevel belőlük, férjével együtt éppen azért vállalnak a többnél is többet, mert most éppen építkeznek. Nyilván ez az, ami izgatja: otthoni helyzetével, rangjával sehogy sincs szinkronban itteni pozíciója, beosztása. Mácsokné is kérleli: álljon nyugodtan a többi közé, a munka nem szégyen, és egy takarítónőnek ugyanúgy helye van az újságban, ; mint egy mérnöknek vagy egy manökennek. Az asz- szonyka makacs, mint az öszvér - mintha Kovácsnét látnám - és hajthatatlan. Nem! Akik hagyják magukat fényképezni, cseppecskét gondolkodóba esnek, miért pont ők legyenek a "kivételesek". Mácsokné immár őket biztatja. Nehéz terep, sóhajtom megadóan, s magamban erősen fogadom, ilyen rázós úton egyhamar nem kocsizom.
