Amerikai Magyar Szó, 1985. július-december (39. évfolyam, 27-48. szám)
1985-11-14 / 43. szám
1 12. Amikor esteledett, asztalhoz ültek. Mi- közben ettek, J. igy szolt:-Bizony, mondom nektek, egy közűletek, aki velem eszik, elárul engem. Erre elszomorodtak és sorra kérdezték:-Csak nem én?!... De Ö igy válaszolt:-Egy a tizenkettőtök közül, aki velem egy( tálba nyúl. Es ez igy is történt. Még aznap éjjel elhurcolták. Mindez azután sokszor megismétlődött. Valahányszor ahhoz az asztalhoz ültek, közülük egy-egy mindig feladta valamelyiküket. Ez már szokássá vált. Az utolsó vacsora Időről időre gyarapodott társaságuk. Uj tanítványok jöttek, uj hívok - vagyis uj árulók és elárulandők. Közös tálból ettek. De az árulás soha nem maradt el. J., fején tóviskoszoruval, korbácsütések- tol sebzett, meztelen vállán a súlyos fakereszttel meg-megroggyant a köves emelkedőn. Az ut két felén emberek sokasága- tolongtak, bámulták a fegyveresek közt vergodot, a vérző homlokut.-Ki ez? - kérdezte egy utas; akkor érkezett, beleütközött a sokaságba, f feltartóztatta a hömpölygő tömeg. Ágaskodott, hogy átlásson a fejek felett.-Hát nem tudja?! A názáreti!...-A, vagy úgy? - bólintott az utas, de cseppet sem lett okosabb. Még soha nem hallott a názáretiről. - Csak nem feszitik keresztre?!-De keresztre feszitik bizony, azzal a két latorral!-Mi gonoszát tett a szerencsétlen?-Olyan igazi gonoszát semmit, csak prédikált, meg gyógyított. jámbor ember. De furcsákat beszel. És azt mondja, az Isten fia!...-Mind azok vagyunk - sóhajtott a rekkenő hőségben az utas, keze fejével megtöról- te verejtékező homlokát. - De hogyan jutok át ezen az utón?-Hát nem jön föl a hegyre? Nem kiváncsi a kivégzésre?-Nem, nem, barátom, távol tartom magam az ilyesmitől! Meg aztán üzletember vagyok- az idő: pénz! Remélem nem tart soká ez a felvonulás, és lejuthatok a varosba!... Már fenn a hegyen meglátott egyet azok közül, akik nemrég Barabást kiáltották odalenn, a helytartó palotája előtt. Az illető szégyenkezve elfordította a fejet, J. megsajnálta. Amint aztán a kozelebe vonszolódott, odaszólt hozza:-Ne gyötrődj ember, amiért nem volt merszed jézust kiáltani a rabló neve helyett Pilatus színe előtt...-Kuss! - vágott végig korbácsával J. meztelen hátán a kísérő katonák parancsnoka. *>-Ö beszélt! - mutatott J.-ra riadtan hátrahökólve, az ember. - Itt állok, Ö meg belém köt. Tán nincs jogom itt nézelődni?!...-Jó, jó - morgott a tiszt, miközben korbáAMERIKAI MAGYAR SZÓ csa nyelével megtaszitotta J.-t. - De azért tartsunk csak rendet! Amikor felszegezték, fájdalmában elvesztette az eszméletét. Már csak a felállított keresztfán tért újra magához. Fenn volt, felettük a magasban. Sajgott a teste, de a régi és a friss sebek okozta kínnal elviselhetetlenebb szomjúság tőrt rá. Megrettent. Olyannyira gyötörte a tikkadt- ság, hogy félt, könyörögni fog. Vízért fog esdekelni. A kínzások kezdete óta először lesz gyenge legyűrni a szenvedést. Nem, ezt nem akarta! Lehunyta a szemét, és veszendő erejét összeszedve, igyekezett túrni. Tűrni, túrni!.'..-Szomjúhozom! Mégis kimondta. Mégis megalázta magát, megalázkodott előttük! Lándzsán ecetes rongyot löktek a szája elé.-Egy könyörületes katona... - De aztán felszisszent: mintha tűzbe harapott volna. Sebzett, cserepes ajkát marta az ecet. Ez kijózanította - és megnyugtatta - Ha kértem is, nem kegyelmeznek!... Erőt merített az uj fájdalomból. De a megpróbáltatás dicsőséget óhajtó gőgje azon nyomban el is szomorította.-Hogyan lehetek megváltójuk, ha kíméletlenségük bizonyítéka elégedettséggel tölt el?! Szeretem őket. Szeretnem kell őket! Szeretem, szeretem, szeretem őket... Ezt hajtogatta magában alázatosan, mig az oldalába nem döftek. A katonák kissé távolabb a három fel- feszitettŐl, egy lapos sziklán üldögéltek. Nem volt már mitől tartani, a két lator meg az a harmadik, a töviskoronás kiszenvedett. A hegyen lebzselőket, a siránkozó asszonyokat, a bámészkodó férfiakat is mind hazazavárták. A katonák maguk üldögéltek ott, őrségnek ott hagyva délutánra. Borús lett az ég. Nagy, fekete felhők úsztak a város felett. Filozofáltak unalmukban a katonák. Hogy mint is végzi az ember.-Nem az ember, csak az ilyenfélék! A gonosztevők! - mondta oktatólag a rangidős romai.-Csak a két szélső volt gonosztevő - vetette oda az ifjabbik. ,-A középső is! En mondom, fölöslegesen nem Ítélnek el senkit! Téged miért nem szegeznek keresztre? Vagy engem? Mert tiszteljük a törvényt!-Ártatlanokat is elitéinek néha...-Igazán?! Ez a véleményed?! - kapta fel a fejét a rangidős.-Hallottam már ilyesmiről... - visszakozott a fiatal.- Ostobaság! Aki ártatlan, az hogy kerülhetne bíróság elé?-Úgy, hogy bevádolják. A tapasztalt, régóta szolgáló légionárus vizsgálódva figyelte társát. A hegyen rajtuk kívül senki, csak mögöttük a három kivégzett. De azért nem árt vigyázni. Azt mondta:-Na, ide hallgass! Aki ártatlan, azt senki sem képes bevádolni. Mivel vádolja be? Eszébe sem juthat senkinek, hogy mit kenhetne rá! Aki semmi szabálytalant nem Thursday, Nov. 14. 1985. cselekszik, akinek nem jár feleslegesen a szája, aki nem tesz kifogásoló megjegyzéseket, aki nem fecseg mindenféle pletykát, ráadásul aki nem mondja ki, amit gondol, azt ki és hogyan vádolhatná be, azt magyarázd meg nekem! Azzal mit kezdhetnek a bírák?! Azt hogyan Ítélhetnék el?! A fiatal hallgatott. Alattuk volt a város; a súlyos, sötét felhők a hegyre nehezedtek. Fülledt és mozdulatlan volt a délután. Az ifjú katona hátra, a keresztfára pillantott, aztán közelebb hajolt a rangidőshöz:-Te soha nem mondod ki, amit úgy magadban gondolsz?-Mármint miről? - kérdezte gyanút fogva a vén róka.-Hat... a szolgálatról. A tisztekről. A helytartóról... vagy a szenátusról...-Lám csak, meg akarsz fogni! - csapott kardjára a római.-Én?! Ugyan már!...-Azt szeretnéd, ha ( beugranák neked! Igaz?! Csakhogy nem jársz túl az eszemen, pajtás!-Aztán, mivel foghatnálak meg, hé?-Azzal, hogy kiszeded belőlem, vannak-e titkos gondolataim!-De, cimbora!...-Szeretnéd tudni, ugye, hogy kimondom-e mindig, amit gondolok?! Csakhogy az nem tartozik rád! Se rád, se senkire! Nem fogsz keresztre juttatni! Ohó! Nem fogsz, de nem ám!...-Nyughass, cimbora! - nevetett zavartan, csodálkozva a fiatal. Egyszer, egy szelíd, csendes napon a tanítványok legkedvesebbike, Janos faggatta J.-t.- Mester, valóban keresztre fognak feszíteni?-Valóban... Ez még jóval a vég előtt, a tanítások idején történt. Ültek egy árnyas ligetben, s amit J. felelt, az ebben a békességben hihetetlennek tetszett. János is csak az elméjével fogta fel, nem a szivével. így hát nyugodt kiváncsisággal kérdezte:-Ez a célod, Mester?-A halál? A halál nem cél. A halál bekövetkezik.-De a kereszthalál. Ezt kívánod? ( J. gyengéd szeretettel nézett tanitvanya- ra. (-Nem kívánom Janos. De azért jöttem a földre. Az ifjú tanítvány ezen eltöprengett. Enyhe délelőtt volt, verófény; könnyű szél mozgatta a ligetben a gyenge agakat.-És nem lehet másként?-így kell lennie - mondta J.-Nem akarom, hogy meghalj, nem akarom, hogy megkínozzanak! Hogy szegeket verjenek a testedbe! Hogy a véredet ontsák!-Hanem, hát azt akarod, hogy minden tanításom kárba vesszen?! Jánost meglepte ez a szigorú hang. Nézte J. elszánt arcát. Nem ezt kedvelte. A szelídet kedvelte, a szeretetteljes tekintetűt. Halkan kérdezte:-Kárba veszne a tanításod, ha nem szenvednél kereszthalált?-Csak az áldozattal tehetem véglegesen igazzá!-Elképzelni is szörnyül - borzongott meg János. J. most megenyhült. Vagy inkább szomo^ rú lett. De bátoritón János vállára tette a kezét.-Vesd ki szivedből a feleimet!-Igen, Mester. Megpróbálom, Mester...
