Amerikai Magyar Szó, 1985. július-december (39. évfolyam, 27-48. szám)
1985-11-14 / 43. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Nov. 14. 1985. 6. FELSÍRNAK a régi hantok (folytatás az 1. oldalról) Valahogy a mi generációnkban nagyon erősen élt a szülök, elődök iránti szeretet, megbecsülés, tisztelet és valóban mély lelki-űrt hagytak maguk után, amikor a földi életből elköltöztek. *** A sötét éj kellős közepén, egy augusztusi csillagmentés éjszakán, budai lakásunkban szinte durván csengetni kezdett a telefon: alig lehetett hallani a beszédet; mész- sziröl, nagyon messziről jött a szomorú híradás: Balázst, testi-lelki jóbarátomat, szitává lőtték a gépkocsiban a tökrészeg, dicsőségesen (?) visszavonuló német harcosok. Azután Lajos barátom fiatal testét tépte darabokra az oktalan háború, amikor a repülőgép lezuhant és mélyen a földbe fúródott. Hogy szeretett élni ez az élettől duzzadó fiatal férfi! Miért kellett olyan korán elmennie? Nyugodjanak hamvai békeben a krakkói katona-temetőben! Balázs! Lajos! Ameddig én élek, a Ti emléketek is élni fog! Lassan járt a posta a háborús években; lassan érkeztek a hírek a háború tüzében lángva égő szülőhazánkban. Mégis megtudtuk, hogy a mi szeretett Bandi bácsink: Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki aljas árulás következtében a gálád nyilasok kezere került, 1944. december 24-én, a béke es szeretet ünnepén, bitófán lehelte ki utolsó lehelletéig izzó magyar lelkét. Micsoda élet-tragédia, kegyetlen játéka a végzetes Sorsnak, hogy alavaló, magyar nyilas kezek oltottak ki egy, a magyar demokráciáért, az egyetemes békéért küzdő magyar hős életét! Bandi bácsi! Legyen neked könnyű a tarpai föld, melynek a népét annyira szeretted, ahova kívánkoztál örök nyugalomra! A történelem hősként Őrzi emlékedet és igy marad meg az otthoni, valamint a világon szétszórtan élő fennkölt gondolkozásé magyarok sziveben-lelkében. Csikorgott a fehéren, gyémántszeruen sziporkázó vakító, januári hó az utcákon, szinte kábitóan ragyogott az Örökzöld fenyőfákon. Talán Vizkereszt napja volt, valamikor régen, amikor feketekeretes borítékban levél érkezett számomra szép kis szülőhazámból. Amikor csend és béke honolt a város felett, amikor a kisgyermekek feszült várakozással lesték, hogy a kis karácsonyfákon kigyúljanak a gyertyák s a színes díszek szinte bűvöletbe ejtették ragyogásukkal a kicsiket, akkor, pontosan akkor, utolsó nagy harcát vívta drága jó Apám a vigyorgó Kaszással. Csak annyi időt engedélyezett még nagyon szenvedő Apámnak, hogy Vilmos bátyám utolsó levelemet felolvassa neki, azután - "Végtelenül szenvedek", suttogta jó Apám - majd levelemet görcsösen szorítva kezeiben, a Magas- ságos Eg megváltotta földi szenvedéseitől örökre. Még csak a temetésére sem mehettem el; Vilmos tapintatosan későn értesített a nagy veszteségről; nem akarta a karácsonyi ünnepek békességét, örömeit megzavarni a szomorú hírrel. Azóta is, minden november elsején, kigyulladnak az emlékezés mécsesei "kis Magyarországomban" itten, hogy megboldogult, nagyrabecsíilt jó Apám emléke ne haljon el, legalábbis addig, a- m eddig én élek. Égnek az emlékezés mécsesei azokért a milliókért, csecsemőkért, ártatlan gyermekekért, öregekért, nőkért, akik éhen haltak Afrikában, Ázsiában s tetemeikről a süvítő szél még a homokot is elfújja. A XX. szazadban ilyesminek, hogy szerencsétlen sorsú emberek, ártatlan gyermekek milliói pusztuljanak el szörnyű éhhalallal, amikor másutt a Földgolyóbison annyi élelmiszert pazarolnak, dobnak szemétbe a jóléttől duzzadó emberek, hogy azon százezrek élhetnének meg, nem lenne szabad megtörténnie; ilyesmi elfeledhetetlen, szinte megbocsáthatatlan vétke az emberiségnek! Kilenc év pergett le az idő homokóráján; 1972 forró nyarát irtuk akkor. Ez alkalommal Luzernból érkezett a levél, amely Vilmos bátyám tragikus elköltözését hozta. Lélekben megtörve és az élet rejtelmein mélyen elgondolkozva álltam, gondolatban, koporsója mellett. Elgondolkoztam az élet kifürkészhetetlen rejtelmein, melyeket csak magyarázni lehat, megérteni soha. Mint ahogy a születés,1 az élet keletkezése érthetetlen, ugyanúgy ^érthetetlenül, megdöbbenve állunk az élet fájdalmas és mélyen megrendítő megjelenésénél - az "elmúlásnál". Az élet egyszeri és megismételhetetlen, s mindenkinek azt az életet kell élnie, melyet magának kialakított, amelyre a születésénél fogva adottságai voltak, a tehetsege, a körülmények, szorgalma, vagy akarata következtében fejlődött. Az élet természetes velejárója az "elmúlás", mint, ( ahogy a természetben is látjuk évrÓl-evre a tavaszi megújulást: az élet kibontakozását, az őszi elmúlást, ugyanúgy láthatjuk és látnunk kell az életben, a mi életünkben is az elmúlást: a megváltoztathatatlan halált. Kérlelhetetlenül jön, és mindenkinek jón, a szegénynek éppúgy, mint a gazdagnak, a boldognak, a boldogtalannak, férfinek, nőnek, - csupán az egyiknek korábban, a másiknak később. Mindannyiunknak egy életünk van és ezzel az eggyel kell sáfárkodnunk, gazdálkodnunk úgy, hogy életünk alkonyán megnyugvással és boldog megelégedéssel önmagunk tudjuk a számvetést elkészíteni és a végső eredményt értékelni. Életűnk végén kell számot adni, hogy a rendelkezésünkre bízott egyetlen élettel hogyan gazdálkodtunk, megtettük-e embertársainkért, barátainkért, szomszédainkért és a társadalomért mindazt, amit tehettünk volna? Nyújtottunk-e annyit a körülöttünk lévő embereknek, amennyire kepesek voltunk? Vagy önző módon önmagunk részére sajátítottuk ki az élet szépségeit, hogy mindig az élet szebbik, naposabb oldalán jártunk-e, hogy az élet Örömeiből önző módon, mások rovásara részesültünk-e? A számadás órájában és életünk lemenő alkonyán ezekre a kérdésekre kell választ adni! Vilmos bátyám az egyetlen életével példamutatóan gazdálkodott. Járta az élet göröngyös útjait, kivette részét a megpróbáltatásokból, azonban zúgolódás nélkül viselte a legnagyobb terheket. Nyugodt derűje, optimizmusa és az "Elet", az "Ember" iránti szeretete a legnagyobb nehézségeken is átsegítette. Szerette az embereket, szerette embertársait; segit'ókészsége soha nem ismert határt. Közvetlen kapcsolatban volt a kétkezi munkásokkal, igen közelről látta azok nehéz és verejtékes küzdelmeit, sok esetben bizonytalan megélhetését es szomorú sorsát. "Emberközelről" látta az életet; szociális érzülete közismert volt; mindig a kicsik és a gyengék pártján állt és a szebb, boldogabb élet elérhetésének reményét ápolta bennük. Már fiatalon felismerte az elnyomás és kizsákmányolás igazságtalanságát és ez ellen kérlelhetetlenül harcolt s rendíthetetlen harcostársa volt Bajcsy-Zsilinszky Endrének. Segiteni-akarása nem ismert határt; soha senki üres kézzel nem távozott el tőle. Tudását és ismereteit, életbölcsességét embertársai javára használta. Mindig és mindenkor, mindenkiben embertársat látott s soha nem tartotta magát senki- . nél különbnek. Előtte egyenértékű volt a szegény és gazdag, - nem hajtott fejet a vagyon uralkodása előtt. Nyugodjanak hamvai békességben szeretett népe közelében! Vajon hányán mondhatják el vezéreink, politikai vezetőink közül, akiket a "vakszerencse" nepek számillióinak sorsával, az egyetemes emberiség boldogságának, vagy borzalmas elpusztításának lehetőségével áldott (vagy vert) meg, erősen lefelé ívelő életük késő alkonyán, hogy "jól sáfárkodtak a rájuk bízott hatalommal az emberiség jobb jövőjéért, a világbékéért? Hogy megtették, megteszik-e embertársaikért, a társadalomért, a 'világért' a világbéke megőrzéséért mindazt, amit megtehettek volna?" Vajon felébredt-e Hitlerben vagy az Eichman-féle földreszállott nememberekben, megszállott, gonoszlelkű nácikban életük utolso óráiban legalább a megbánás, embertársaik, az emberiség ellen elkövetett, feledhetetlen szörnyű bűneik, leírhatatlan gazságaik feletti lelki- ismeretfurdalás és annak felismerése, hogy gálád tetteik az állatnál alacsonyabb nívóra süllyesztette őket: az "Űbermensch"- nek titulált u.n. "felsŐbbrendü" lényeket? Vajon átélték-e legalább gondolatban ezek az emberi szörnyetegek azokat a borzalmas perceket, amikor a nekik teljesen kiszolgáltatott ember-páriákat a koncentrációs táborokban meztelenre vet- koztetve, a ropogó hóban, sokszor órákig álltatva, minden emberi méltóságuktól igyekeztek megfosztani, mielőtt a gázkamrák csapjait megnyitották s azután, amikor a szörnyű hóhérmunkát befejezték, a meztelen, csont és bőrre lefogyott, ki- meredtszemü áldozatokat, mint a szemetet, hatalmas tömegsírokba dobálták? Igen! Emlékeznünk kell a Halottak Napján ezekre a borzalmakra is, hogy emlékeztetni tudjuk gyermekeinket, unokáinkat, az egész világot: Még egyszer elő ne fordulhasson ilyen szörnyűség a világon! A 12 millió áldozat emléke előtt is égnek az emlékezés mécsesei, mert nem szabad felejtenünk, mert meg kell hajtanunk az emlékezés zászlaját 40 év múltán is ezek előtt a névtelen hősök emléke előtt. Lassan már teljes sötétség üli meg a régi temetőket. Még fel-fellobbannak a kiégő mécsesek, gyertyák lángjai a kísértetiesen megnövekedett emberárnyak, emlékező emberek mellett, mintha a drága rokonok^ jóbarátok, ismerősök szellemei búcsúznanák az élőktől, köszönnék meg, hogy még nem felejtették el emléküket végleg. Azután még egyszer, utóljára ez évben felsírnak a régi hantokból kiszállt szellemek; kialszanak a gyertyák-mécse- sek s mintha azt susognak utolsó sistergéssel csendesen: A viszontlátásra jövőre s addig is Isten veletek! Ú jítsa meg előfizetését!
