Amerikai Magyar Szó, 1985. július-december (39. évfolyam, 27-48. szám)
1985-10-31 / 41. szám
Thursday, Oct. 31. 1985. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 7. R. CAPA FÉNYKÉPEI EGY RENDKÍVÜLI KIÁLLÍTÁS MegdÖrrent az eg. Aztán haragosan mor- gott még néhányszor, mielőtt a na^y augusztusi kék eget teljesen hatalmaba vette a felhöhegyekkel. Tornyosult föl is, meg lefele is, majdnem megfogtam az alacsonyabban úszókat. Vagy csak képzeltem, hogy elérhető, csak azért nem nyúltam utána, mert az egyik felhő csücskén megcsillant a villám. Bátran szaladtam a reggel kiterített ruhákat leszedni, pedig félek a villámlástól, vihartól. Az égi viharokkal hagyján, azért, mert tudom, hogy ha jól kiesi magát, a fellegek odébb mennek és újra kék eg borul reánk. Nagyobb baj a lélek vihara, villámja, melynek nincs kifutási ideje, még ha a morajlás el is halkul: de belül azt a láthatatlan, s megfoghatatlan valamit, amit leieknek nevezünk, nem hagyja nyugodni. Legalább is az enyémet nem. Bosszankodom is miatta eleget, ho^y a csudába kellett nekem az oroszlán jegyeben születnem, hogy csak a napfényes napokat kedvelem, s akkor van csak jó hangulatom. Alig szedtem le pár holmit a zsinórról, máris eleredt a nagyszemu eső, sáriin kopog a nyitott kerti ernyőn, ahová szaladtam. Azért is kinn maradok! A rigó, fiókájának a földből, ott a nagy fenyő alatt vastag kukacot húzott elÖ, s kicsinye - amely méretre már akkora, mint szülője -, boldog szárnycsapkodások közepette nyitja a száját. Mig nyeli a neki biztosan Ínyenc falatot, szárnyrebegtetése is lassul, s ahogy lenyelte, mindkét madár odébb repült. A telefondróton tollászkodnak, s a fióka csőrét törli jobbról is, balról is, mintha az lenne a szalvétája. Aztán mindketten kanyart Írnak a ház felett, biztos a most mar zuhogó eső elöl a szomszéd nagy tölgyfáján húzódnak meg. A kövér levelek alatt nem áznak. Ki tanította ezt a szelíd rigót arra, hogy fajtája fennmaradása érdekében fáradhatatlan ónfeláldozással etesse, nevelje utódját? Milyen érdekes! Az emigrációs magyarság jón gondolatomba, de ugyanakkor a belső villámlások is cudarul kezdtek lelkemben csapkodni. Csak azért, mert tegnap több magyarral beszéltem. Telefonon is, meg személyesen is, mert itt voltak. A kis telefonasztalkán látták a a magyar újságokat, meg a postát. Férjem megjegyezte: "A feleségem ir az egyikben, olvasod?" "En nem járatok magyar újságot - jött a válasz, - minek? A híreket meghallgatom úgy is angolul, az angol újságokból meg mindenről értesülök aznap, nem kell egyhetes, vagy e^y hónapos hir. Különben is, nem érek ra ilyesmikkel törődni, hisz angol könyvekre sincs időm." Olyan ez, mint mikor a rigó odakinálja a falatot utódjának, s a fióka elfordítja a fejet, hogy nem kell, s inkább éhenhal. Mert, ha a magyar újság nem is a legfrissebb híreket hozza, rengeteg önfeláldozó ember dolgozik, hogy magyarságunk életben maradjon, ilyen egyének ellenére is. A másik ember kifogása jobban megalapozott, amikor a magyarság nagy emigrációs csoportjainak az elterjedt önmarcangolás, - más- marcangolás -, Önsiratás -, sajnáltatásban elveszettnek látja az írástudóktól elvárt nemzetvigasztalást, az uj irányra a kibontakozást, de legalábbis a példamutatást, ne adj' Isten önvédelmi harcra buzdítást, Számos kiállítást láttam már, de olyat, amely az International Photography Instituteban (94. utca és Ötödik Avenue, New York) november 10-ig látható, még nem volt alkalmam megtekinteni. Robert Capa felvételei kerülnek kiállításra, melyek felidézik a második világháború, a spanyol polgárháború és a vietnámi háború történetet. De a képek nemcsak történelmet tükrözitek vissza, hanem főleg embereket: férfiakat, nőket, apákat, anyákat, gyermekeket, barátokat, harcos társakat, akik hajlandók életüket feláldozni egy eszme érdekében. Elénk tárul egy amerikai katona, amint az "Omaha" parton a kontinensre ^ép és elesett társain átlépve, folytatja útját a náci hordák elleni harcba. A "Battle of the Bulge" felvételeken látni, amikor egy amerikai katona megsebesül, képtelen tovább haladni, majd elesik a harcokban. Ez a kép jellemző Capa munkájára. Ott volt, ahol a harcok folytak, mert ilyen képét csupán közelről lehet felvenni. A spanyol polgárháborúról szóló képsorozatban láthatjuk a fiatal spanyol fiukat és leányokat, fegyverrel a kezűkben. Arcukról leolvasható, hogy eltökélt szándékuk életüket is feláldozni a fasiszták leverésére. Látunk egy aggódó anyat, kis gyermekével, amint a harcok elől menekül. Látjuk Párizs lakosait, amint örömittasan ú'dvöz- lik a felszabadító amerikai hadsereget. Látjuk, amint levágják azoknak a francia nőknek a haját, akik együttműködtek a fasisztákkal. Egy másik felvételen, amely szebb, jobb es sokkal többet mond, mint egy jó vezércikk, egy amerikai és egy szovjet katonát látunk, akik - bár nem értik egymás nyelvét -, nagyon jól megértik egymást. Izraelben is járt és ott is számos megkapó mozzanatot Örökített meg. Az ötvenes évek elején Vietnámba ment, összefogást. "Azt hiszed, hogy téged komolyan vesz valaki, s a magyarok majd hírnevet adnak, vagy egy ingyen vacsorát is adnak fáradozásaidért?" - fenyegette felém az ujját naivságomért. "Nézd meg a postát, s meglátod, mindenki akar tóled valamit, de ha nem, akkor meg irigyek, féltékenyek, s kikezdenek derék magyarjaid, akikért igy lelkesedsz itt Montrealban. Nézd meg a torontóiakat, egymás torkát szorongatják. Nekem ne beszélj te arról, hogy a nagy történelmi katasztrófákra, a kivezető útra akarod felhívni a kedves olvasó figyelmét. Nem hallgat meg senki." Most, hogy ez az augusztusi vihar feltámadt, a lélek vihara nem hagy nyugodni. Hát ennyire volnánk már? valóban felszívódtunk, s már angolul álmodnánk? Valóban a magyarság csak a veszekedésekkel, féltékenykedésekkel törődne, s az emigráció nem vívott ki semmiféle elismerést? Valóban úgy tekintjük, hogy magyarnak lenni már áldozat? S ha áldozat, magyarságunk nem éri meg? Volnának magyarok, akik szégyenük, hogy nem angolnak, vagy franciának születtek? Volnának magyarok, akik elfelejtették, hogy miért élnek itt? Csúszkáltam az éjjel. Fel-alá járkáltam, csendben a nappaliban, majd beültem a könyvtárszobába, átnéztem a leveleket, amiket barátok, olvasók Írtak a cikksorozataim után. MalmöbŐl, Svédországból Robert Capa (1943) akkor, amikor a vietnamiak a franciák ellen harcoltak. Ott volt a harcmezőn, amikor rálépett egy aknára és életét vesztette. O Robert Capa Budapesten született 1913— ban, mint Friedman Endre. Már fiatalon résztvett a haladó diákok mozgalmában, megismerkedett Kassák Lajossal, a baloldali íróval. Az ő befolyása alá került és haladó gondolkodását megtartotta haláláig. 1931-ben Berlinbe ment, ahol egy fotóvállalatnál dolgozott. Majd Párizsba költözött, ahol megismerkedett Gerda Tarával, akivel házasságra lépett. Tara elkiserte ot Spanyolországba, ahol a polgár- háborúban életét vesztette a brunetei harcokban. , Capa bejárta Mexicót, majd az Egyesült Államokba került. Megismerkedett Ingrid Bergmannal, akivel két esztendőn át együtt élt. Negyven éves volt, amikor meghalt. L. L a levél nem kér semmit. Inkább arra kiváncsi, hogy elmegyek-e a Magyarok Világkongresszusára, Cleveland-ba, majd novemberben. Ez lesz a negyedik, s az ottani Magyar Kongresszus 25. évi jubileuma is egybeesik, meg az Árpád Akadémia díszközgyűlése is akkor lesz. I 1 Az amerikai néni inkább maganyaban irt, de jóleső minden sora, hogy minden héten várja a torontói újságban a sorozatot, mert újra otthon érzi magát, ahogy elolvassa. A másik, meg a többiek tanácsot kérnek, hogy hazavándoroljanak-e, ha lehet; a cikkben a magyar bácsi nevet adjam meg, aki Amerikából ment haza. Nem nagy kérés, inkább arra vall, hogy a magyarok, akik az újságot olvasták, meg is értették a lényeget. Felesleges lenne a magyar újság? Nem létezik, ha a leveleket, meg telefonokat végiggondolom. _ Lehet, hogy nem tökéletes a magyar emigrációs irodalom^ de mint a rigószülŐ, nyújtja az életet jelentő falatot az emigráció fiókáinak. A kérdés az, ki akar belőle táplálkozni? Azt hiszem mindnyájan! Akikre rá kell tukmálni, erőszakolni már a falatokat, azokra meg a magyarságnak nincs szüksége, azok sajnálatos módon, mér felszívódtak. Angolabbak az angoloknál, franciábbak a franciáknál. Károgásuk nem jut többé el fülembe. Csodák csodája, az augusztusi ég újra kéken ragyog felettem, s mintha a lelki villámok is szünetelnének. | TÁRCA | PUSKÁS-BALOGH ÉVA: BORÚS PÉNTEK
