Amerikai Magyar Szó, 1985. július-december (39. évfolyam, 27-48. szám)

1985-10-31 / 41. szám

8.

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Szekulity Peter riportja:

EZ IS MAGYARORORSZAG

BATOR LEVELEI

Elővettem az irányitószám-jegyzéket, hogy kinézzek belőle egy községet, "ahová a madár se jár". Olyat kerestem, aminek az a nevezetessége, hogy nincs hires szülötte, nem emlegetik senkiről, semmiről. Betűrendben haladva Batmonostor és Bat- tonya között Bátor nevÜ falucskára bukkantam. Ez lesz az, gondoltam. Irányitőszama 3336, ez Heves, ezek szerint Heves megyében találom.

Sebbel-lobbal összekapom magam, és odautazom. A község postája érdekel, az, hogy kikkel, kivel leveleznek a bátori emberek? A kuckó méretű postahivatal ke- délytelen mindenese, aki vezető is, beosztott is, nem nagyon érti, mit akarok, vagy ha érti, nem érdekli. Arcáról len: elég a maga baja, személyemet unja. Távbeszép löjegyet húz maga elé, és felfirkantja ra a kézbesítő nevét: Laskovits Jozsefne,

Petőfi utca 29. Forduljon hozzá, szól fáradtan, s várja, hogy távozzam.

Ismerkedve a hegyek között megbúvó falucskával, Botond termetű legény kerül elém, és pénzt igér, ha megtanítom írni. Tizenkilenc éves, szobafestő, és három kislánytól kap levelet: az egyik gimnazista; a másik ápolónő, a harmadik csomagoló az egri dohánygyárban. Személyiigazolványában fényképet Őriz mindegyikről.-Maga analfabéta? - nézek rá részvevőén.-Fenét - feleli hetykén az én Botondom.-Hát akkor?-Nem tudok fogalmazni, és cikis, hogy rmndijjj a nővéremhez kell fordulnom. A vőlegénye leveleiből másolom ki a szebb reszeket, csak annyit változtatok a gyö- ' nyÖrü szövegen, amennyit okvetlen kell.

Ötszáz forintot igér, diktáljak le neki egy normális szerelmeslevél-mintat. Ráadásul sört is annyit ihatok, amennyi belém fér.

Nem nevetek.

A magyar fogalmazni nem tudó nemzet. Ismerek diplomást, aki képtelen magát írásban kifejezni, nem tud leírni három épkézláb mondatot. Bátor községben néhány ember elárulta, hogy az elsÓ mondat után megáll a tudománya, s kezdődik a töprengés, a káromkodás, a fejvakarás. A fogalmazás jobban megizzasztja a népet, mint a maszekolás. Egy korszerű levélminta- gyűjtemény biztos sikert aratna, s oly kapós volna, mint a szakácskönyv. A szerelmi levelezőt valamikor újságban hirdettek, s utánvéttel házhoz küldték, hogy a Boton- dokat megkíméljék a gondolkodástól.-Megegyeztünk? Ezret kap, jó? - igeri nagyvonalúan az én nyilván fűiig szerelmes Botondom.

Megfordul a fejemben, hogy fogalmazó kisiparosként nyilván többet keresnék: megyek a tanácshoz, s ipart váltok. Szolgáltatás lehetne az is, s nagy szükség lenne rá. A bátori fiatalok három hullámban hagyták el falujukat. Az első csapatot elvitték a fényes szellők, a másodikat az ipar vonzotta, a harmadik ment magátol. Úgyhogy az országban mindenkinek van valahol valakije, a bérfogalmazás tehát nyilván jól jövedelmezne.

Szecsköné a nagy költözködés, az uj népvándorlás során két fiát "vesztette" el. Az e^yik Nagyatádon, a másik Egerben él. Unokái tovább osztódtak, egyik itt tanul, s az idős asszony immár az egész országgal levelez, s Laskovitsnétól mindennap megkérdezi: "Kedvesem, nincs levelem?" Várja Egerből, Szegedről, Kaposvárról, Nagyatádról, Budapestről.

Sóhajt.-Nem írnak. Fáj, nagyon fáj. Még a dísztáviratomra se válaszoltak.

Ez a szomorú falusi asszony hetvenhat éves, tizenhat esztendeje él egyedül, s fájlalja, hogy nem kap levelet hetek óta. Pedig, hogy várja. Szomszédasszonya, Baki Vendelné szerencsésebb és derűsebb: Jászberényben élő lánya mindben héten ir néhány sort. Reménykedve újságolja: "Az éjjel

galambokkal álmodtam, biztos útban van megint egy levél." A posta Öröm és esemény, kedden felbontja, e^ész héten olvassa, hétről hétre ez a szórakozása, kikapcsolódása.

Czobolya Imrené férjével a Dunántúlról került Bátorba, ők többnyire az adáni és a siófoki rokonoktól várnak híreket. Czo- bolyáne panaszkodik: rossz levélírók. Mióta az apja meghalt, egy sort se kap tőlük.

Ahány ház, annyi szokás. Egyik családban a férj, másikban a feleség reszortja a levélírás. Leginkább azonban az iskolás korú gyermekek dolga. Gyakorolják is szorgalmasan. A bátori gyerek negyedikes korában levelező partnert keres. Böngészgetik az ifjúsági lapokat, es azon keresztül teremtenek kapcsolatot a hasonló koruakkal. Barna Gyöngyi kisdiák az egri Kovács Annával és a füzesabonyi Balogh Erikával levelez. Ahogy mindezt "áttekintem", egyre jobban restelkedem. Eszembe jutnak adósságaim. Restanciáim. Átkozottul rossz levélíró vagyok, csodálom az én tököli Gazsi barátomat, aki karácsonykor harminckilenc üdvözlő lapot menesztett a szélrózsa minden irányába, és galambászként nyilván akkor se jönne zavarba, ha megszűnne a posta.

Ez a földim negyedszázada költözött Tókölre, de régi falujával változatlanul meghitt viszonyban maradt, és egykor volt szomszédjával "levélileg" jár össze. Gazsi számára ez a- hűség és a ragaszkodás. Napra készen tudja, hogy mi újság otthon a TemetŐsoron, és a Dózsa utcában. Nem venné szivére, ha elfelejtenék, ha azt hinnék róla, hogy a nagyvilágban csak úgy elkeveredett, s elfujta a szél, mint a falevelet. Küldi is szorgalmasan az üzeneteket, mintha csak sejtené, hogy az ember örökre és végérvényesen akkor szakad el a falujától, ha nincs kivel levelezzen.

Turcsányi József kisiparos édestestvére, Turcsányi f Miklós bizony "valahol elkeveredett". El-e, hal-e? "Azt se tudjuk, hol lakik’ hol dolgozik" - mondja Balkovics Jánosne, az unokahúg, aki már több mint tiz esztendeje levelez egy "fogadott" rokonnal, az ungvári Szalai Erzsébettel.

Leesik az állam.-Fogadott rokon? Hat ilyen is van?-Ne csodálkozzon, persze, hogy van. Maga meg sose hallott róla?

Töredelmesen beismerem, hogy nem, es elismerem, számomra e hazának minden pontja tartogat még meglepetést. Az asz- szonyka elárulja: haszna is van annak, hogy a falutól sokan elszakadtak, mert igy sokan fognak tollat, kényszerűségből. G. néni például évek hosszú során irásból-olvasás- ból azt a keveset is elfelejtette, amit az iskolában tanult. Aztán az unokája kedvéért a hetvenes evekben újból ráfanyalodott a betűvetésre. A címzett Budapesten él, ott dolgozik, s a nagymama vasárnapról vasárnapra küldi óhaját: "Drága gyermekem, imádkozom érted, isten vezéreljen virágos utadon." A borítékot egy utcabeli fiatal- asszony, a varrónő címezi meg neki. ZoliThursday, Oct. 31. 1985.

ka, a huszonéves unoka könnyed stilusban, kissé hányaveti hangnemben válaszol a mamának: "Nagybátyám vasárnap levágta

unokaöcsém haját, majd megkért, hogy az enyémet is levághassa. Nekem jó szivem van, és nem tudtam neki nemet mondani, i?y aztán uj frizurám van, ami a régitől a hosszában igen különbözik, mert túl rövid, de egyáltalán nem hosszú. A néném kijelentette, hogy húsz évet fiatalodtam. Ettől rögtön tudtam, hogy igy egy hülyegyereknek látszom."

A levelek elsősorban családi eseményekről tudósítanak, de olykor napilapot helyettesítenek. Nagydorogon kilöktek valakit a vonatból, a támadókat Sárbogárdon lefogták, s három nap múlva egy ottani sógor jóvoltából mindezt már a bátoriak is( tudták. A lányok körében elterjedt szokás Donald kacsát, fecskét, nyuszit, bölcsödéi jelet rajzolni a szöveg alá aláírás helyett.

Ebben a községben emberemlékezet óta asszony vagy lány, tehát nő a kézbesítő, úgyhogy a plakáton látható derűs postásbácsi errefele ismeretlen. Laskovits- né két esztendeje vette nyakába a falut, meg az öblös postastáskát.-Azóta hova nem vitt semmit? - kérdezem.-A Marx Károly utca 11. az egyetlen ház, ahova még nem tettem be a lábam.

Divatba jött a postaláda, ahol nincs, ott Laskovitsné a kijelölt helyre, az eresz ala, a konyhaablakba és más rejtekhelyekre dugja a küldeményeket. "Berecz Anna Egerbe jár dolgozni, az ö leveleit mindig az autóbuszmegállónál kézbesítem, úgyhogy mielőtt fölszállna az autóbuszra, kézhez kapja. Szeretek örömet szerezni" - mondja Laskovitsné.

Legtöbb levelet mindenkor, minden időben Bátor katona fiai küldik a községbe. Montvai Andrásné annak idején katona urától tizennégyet szokott kapni egyszerre. A szerelmi hév grafomániára sarkallja az embert. Montvai András alighanem meneteles közben is irt, valószínűleg rekorder, a levelezés örökös bátori bajnoka - mentségére szolgáljon, hogy mióta leszerelt, nem ir sehová.

Autóbusz dudál, hangja emlékeket ébreszt bennem. Gyermekkorom felejthetetlen postásbácsija, Tóni bácsi egyenruhában, csomagokkal megpakolt, zöldre festett fakullos targoncát tóit maga elcütt. Fordult egyet reggel, fordult délben, fordult este. "Pontos, mint az óra" - mondták róla. Abban az időben a csomagokat, a leveleket az autóbusz szállította. Három-négy levél ment el naponta, a kézbesítő nem szakadt meg a munkában. Ugyan hol őrizhetik most ezt a gondosan karban tartott targoncát, melynek rangját derék tanítómesterünk, Váralljai tanító úr ekképpen ecsetelte előttünk: "Fiaim, a tragacs és a targonca kettő. A kanász targoncája tragacs. Tóni bácsi tragacsa viszont targonca."

Valahol autórádió bömböl, népszerű magyarnóta-énekesünk mintha rendelésre tenné, pont jókor dalolja: "Nem jön level..." Ide jón. Havonta mintegy félezer, a félezernél alig valamivel több lelkes községben, tehát mindenki kap egyet-egyet. Ennyit el is küldenek. (Azért ennyit, mert még nincs "fogalmazó" kisiparos.) A postásautó éppúgy menetrend szerint közlekedik, mint az autóbusz és a munkásjárat. Este meg- , várom. Erdők között, omladékok tóvében, patak menten kanyarogva és festői vidéken haladva reggel hozza, este viszi a küldeményeket. A civilruhás kisérő, oldalán pisztolytáskával átveszi, illetve átadja, Laskovitsné átadja, illetve átveszi a küldeményeket és viszontlátásra. Mindennap találkoznak, de egymásnak még a nevét se tudják.