Amerikai Magyar Szó, 1985. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-02 / 18. szám
Thursday, May 2. 1985. AMERIKAI MAGYAR SZO 7. SOÓS MAGDA: Nem is olyan gyönyörű történet Az Óriás-hegység egy, szögesdrótokkal dekorált völgykatlanában lapult a barakk, ahonnét hajnalonként kivonultunk, néhány SS-katona és néhány farkaskutya kíséretében. Nem sok öriznivaló volt rajtunk, de az ágrólszakadt menetelésnek némi látványos jelleget adott a vad handabandá- zas, a folytonos "los, los" kiáltozás, meg dühös csaholás. A kettő között egyébként nem volt semmi különbség. 1945 elejen járhattunk; a napok dermedt egyhangúsága folytan elmosódtak a dátumok, mi pedig amúgy sem fogtuk fel az évszám, s a közeledő tavasz jelentőséget. Az Óriás-hegységnek abban az eldugott csücskében nem tudtunk az égvilágon semmiről, sem az inváziós csapatok, sem a VÖrÖs Hadsereg, sem az egesz háború állásáról. Mindössze azt tudtuk, hogy, bár Auschwitzböl elszállítottak, továbbra is az alacsonyabb rendű élőlények kategóriájába tartoztunk, az SS-től X gyáros által megvásárolt rabszolgák vagyunk, akiket a gyáros - miután anyaghiány miatt leállította üzemét - ismét udvariasan az SS rendelkezésére bocsátott. így azután minden nap hajnali négy érakor folsorakoztunk facipóinkben, topron- gyosan, rogyadozó, horpadt fizimiskánkkal, mig végül - nyilván veszélyességünkre való tekintettel - megfelelő szuronyos, verebes őrizet mellett elindultunk a bányaüzem közelébe, ahol az általunk ásott sáncoknak kellett az orosz csapatokat feltartóztatniuk. Ezt persze nem mondta senki, ilyesmit a német birodalomban még feltételezni sem lehetett. Mármint, hogy az oroszok eljutnak odáig. Mi azonban hírszerzési lehetőségek híján szívesen vontunk le efféle következtetéseket. De éppen mert el voltunk vágva az újságoktól, az Írott szótól, vagyis a közlés hagyományos formáitól, a tájékozódás különös rendszere alakult ki köztünk, es- Emile között... Hogy ki volt Emile? Alvilági-szurdokbeli minőségét, helyzetét tekintve francia hadifogoly, egyébként középtermetű, mozgékony fiatalember, déliesen és rokonszenvesen szilaj arckifejezéssel, amely azonban egy csöpp hajlandóságot sem mutatott a vértanuságra... A franciák barakkja is ott gubbasztott az isten háta mögötti zugban (Schatzlarnak hívták, hogy mi volt az eredeti cseh neve, máig sem tudom), nos tehát, ott őrizték a francia hadifoglyokat is, és onnan vezényelték Őket napi robotjukra a bányához, egy kormos falu, zömök gyárépületbe. Ugyanabba a gyárépületbe, amely köré velünk - 35 kilós, markos csontvázakkal- ásatták a védősáncot. Sovány ötlet, de szerencsés is, mert útközben időnként találkozhattunk a franciákkal. A parancs értelmében ugyan leszegett . fejjel, némán kellett menetelnünk, bárminemű oldalt sanditgatás vagy gyanús mukkanás a legzordabb következményeket vonhatta maga után. És mégis... mégis szerét ejtettem, és megismerkedtem Emillel. Egyszer az országúton, néhány szélesen dübörgő harckocsi közelebb szorította egymáshoz a két csapatot. Akkor Emile a fülembe súgta: "Ca ira" - csak ennyit, semmi többet. De ez elég volt ahhoz, hogy ezentúl izgatottan várjam a találkozást reggel, amikor "munkába" meneteltünk, s este, amikor "haza" tereltek benA Luxembourg Park Párizsban nünket. Persze nem volt mindig olyan ó- riási szerencsénk, mint első Ízben a tankokkal. Többnyire csak kellé' távolból, de az idők folyamán jól bevált jelzésekkel küldte Emile a tudósításait. Néha, borzas, göndör üstökét rázogatva, borongó fejcsó- válással adta tudtomra, hogy a dolgok nem állnak valami jól, máskor sötét, szemét villogtatva, s hunyorítva biztatott: "Minden rendben. Ca va!" Egy ködös hajnalon, amikor dideregve vonultunk az utón, a véletlen megint a közelembe sodorta. • Nem tudtam ellenállni a kisértésnek, suttogva megkérdeztem: "Qu' est-ce qu'il y a de nouveau?" "Mi újság?" A válasz gyors volt és határozott, csak éppen nem Emile adta meg. Egyik kísérőnk, aki a sapkáján a halálfejet, még apró, keresztberakott lábszárcsontokat viselt, előráncigálta bőrtokjából a revolverét, és a tompa végével, mintegy barátságos Ízelítőül a lapockámba vágott. S minthogy revolverének nemcsak tompa vége volt, hanem éles is, ez elegendő érvnek látszott, hogy Emile-lel meg a szemmorzézást is abbahagytuk egy idöre.t Be kellett érnem annyival, hogy az árokból időnként fölpislogtam a gyár füstös falára, amely a franciákat elnyelte. A reggeli és esti vonulások azonban sokkal nehezebbé váltak, amióta már azt sem remélhettem, hogy Emile valamilyen rejtjeles tájékoztatást küld az eseményekről. Miközben spárgával körülkötött faci- pömet hurcoltam a havon, vagy lent csoszogtam az árok fenekén, ahonnét az "ellenség" feltartóztatására hajigáltuk kifelé és hánytuk kupacba a még fagyott göröngyöket... közben elképzeltem, hogy... ha történetesen máshol találkoznánk össze Emile meg én, például Párizsban, a Lux- embourg-parkban egy pádon, mi mindenről cseveghettünk volna egymással. Bizonyára elmondtam volna neki, hogy érettségi tételem világirodalomból a francia felvilágosodás volt és elmondtam volna, milyen furcsa, sajgó boldogsággal árasztott el mindig Apollinair-nek ez a pár sora: "Letéptem ezt a hangaszálat -/ Már tudhatod, az (ősz halott / A földön többé sose látlak / O idő, illat, hangaszálak / De várok rád, hisz tudhatod..." S hevesen belémnyilalt, hogy a vers, a szó, az írás, meghal, elpusztulj ebben a világbanf ha csak a vakkantáshoz és pisztolydurrogáshoz hasonló "Los! Los!" hangokat nem vagyok hajlandó végső kifosz- tottságomban szónak tekinteni. De nem tekintettem annak, makacsul ragaszkodtam ahhoz az álmatag rögeszméhez, hogy a szó és az írás- okvetlen a szellemmel függ össze, s az emberiség nemes és emelkedett kifejezési eszköze. Sirás fojtogatta a torkomat. Bizonyára főként a hidegtől, az éhségtől, meg a gyengeségtől, de én úgy éreztem, ettől a "Los! Los!"-tól is... attól, hogy az emberi gondolat, az emberi beszéd visszatopőródött ösállapotába, s egytagú, artikulátlan kiáltásokká degradálódott. örökre elvesztette a szellem ünnepélyes- derüs méltóságát, semmi köze többé mindahhoz, amit ezekhez a fogalmakhoz: Gondolat, Szó, írás, valaha is kapcsoltam magamban. Tél vége felé - vagy a tél < el is múlt?.... nem tudom, szinte mindegy volt már -, elfogott a kétségbeesés. Minden hiába - hasított belém a riasztó felismerés. Nekem mar nem lesz többé részem az írott szó gyönyörűségében. Soha, soha... Es ekkor, egy kora tavaszi, mindenestre még zimankós reggelen, különös dolog történt. Az alacsony szürke ég alatt, a szemközti gyárépületen feltárult az ablak, s az ablaknyilásban megjelent Emile huncut ábrázata. A következő percben derékig kihajolt, majd szapora, ügyes mozdulatokkal, s fehér krétával, valamit Írni kezdett a falra. Emilé fürgén rótta az óriás, nyomtatott betűket, vigyázva,' hogy olvashatók legyenek. Tökéletes hidegvérrel végezte ezt a technikailag es eszmeileg is nyaktörő mutatványt, ráadásul fordítva irt. Tudniillik feléje tótágast kellett állniok a betűknek ahhoz, hogy felénk egyenesen álljanak. Amint egy sorral elkészült, letörölte és irta a következőt. Ettől kezdve a régebbi életveszélyes kérdésemre, hogy "mi újság?", naponta válaszolt. Az életével játszik - gondoltam lélegzetfojtva. De Emile mindvégig jobban hasonlított egy pajkos démonhoz, mint egy vértanúhoz. Egyszer amikor már azt hittem, elmarad az aznapi híradás, s nyugtalanul pislogtam fölfelé, hirtelen széttárult az ablak. Emile előrelendült, mint egy légtornász, és ezt irta a füstös, maszatos gyárfalra: BUDAPEST FREI! LIBRE!- Budapest szabad... szabad... - mormoltam az árok fenekén. S noha a betűk meglehetősen botladoztak, mégis szinte lebegve, s szárnyaién léptek a falról a légbe, s áttörték a láthatárt. Es akkor az írás, ott a kopott, szutykos gyárfalon - visszakapta varázsát. Emberhez méltó, tiszta szférákba emelkedett, es ... akár valami csillag, egy ici-picit tündökölt. A gyerekeimre nézek. Vajon értik-e az irás, a szó, a betű elvesztése - az emberivé formált világ elvesztése miatt érzett akkori rettegésemet? ártik, de mintha valami másra asszociálnának. Arra, hogy Őket nem fenyegeti-e hasonló veszély? Mintha a szereposztás hirtelen megcserélődne, ők néznek rám kérdőn, hogy megértem-e miért válaszolják:- Nem is olyan gyönyörű történet! Japán orvoskutatók a zene hatását vizsgáltak csecsemőkre. Kiderült, hogy az egyhetes bébik 90 százalékát a bölcsődal megnyugtatta. Viszont ha jazz- vagy rockzenét játszottak, 90 százalékuk tovább sirdogált.
