Amerikai Magyar Szó, 1984. január-június (38. évfolyam, 1-26. szám)
1984-06-07 / 23. szám
6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, June 7. 1984. □tyésGyite: A PuA/frták «. Atép& A gyalogbéresek kivermelik a burgonyát, megtisztítják, osztályozzák, elvetik, egy- párszor megkapálják, aztán kiszedik és megint elvermelik. Nagy falapáttal búzát forgatnak, acatolnak, a rosta előtt hajlon- ganak, a kukoricamorzsolót hajtják. A szekeres béresek szántanak, boronáinak, takarosznak, elfuvarozzák a kicsépelt gabonát a vasúti állomásra, aztán trágyát hordanak, vagy trágyalevet, az utóbbit nagy lajtokban. A kocsisok ugyanezt teszik. A kis mezei lóvasut kocsijai megindulnak, a tejjel, melyet a csirások fejtek, szűrtek, hűtöttek s töltöttek kannába a kitünően fölszerelt tejüzemben. A gazdák szaladgálnak és kiabálnak. A tisztek kétségbeesve homlokukat törlik, legyintenek s fejcsóválva lépnek föl a hintókba, melyek egyik dűlőből a másikba gördítik Őket. A kovácsmühelyből szünetnélkiili csattogás hallatszik, mert a kovácsok akkor is táncoltatják a kalapácsot az üllőn, ha csak két perc múlva ütnek rá a meleg vasra. A bognár farag, a kőműves vakol, a vincellér hordókat mos. Mit csinál az uraság? Arra nem felelhetünk; nincs a pusztán. A déli pihenőt a cséplőgép sípja jelzi, télen a már ismerős ekelap. A pihenő Szent György és Szent Mihály napja, április 24. és szeptember 29. közt másfél óra s elsősorban az éjszakai alvás pótlására szolgál. Tizenegy óra tájban a pusztáról változatlanul megindul az ebédvivö asszonyok menete, de már nem oly vidáman, mint nagyapa idejében. A kiöltózködött asszonyok egyenes derékkal viszik a fejükön a régi, terjedelmes vékát, melyben jó, ha egy kis leves lötyög. Olyan ez a felvonulás, mint egy furcsa, középkori vallásos szertartás, melynek már semmi eleven tartalma nincs, de azért minden mozzanatára kínosan ügyelve a hagyomány Őrzői naponta újra és újra végigcsinálják. Ami élelem a pusztáról a határba kerül, azt két-három asszony kényelmesen elvihetné, - mért kerekedik föl mégis valamennyi béres felesége? Egyik sem maradna otthon. Külön- külÓn mind elkészíti a vékát, olyan körülményesen, mintha komatálat küldene. Szépen elrendezik a terítő kendőt a csupor fölött akkor is, ha abban nem ritkán még egy kis leves sem lötyög, ha fenekén csak egy darab kenyér lapul s mellette egy ráncos vizesuborka. Kendőt terítenek a fejükre is, mintha misére készülnének. Megvárják egymást. Méltóságteljesen indulnak meg, ők a táplálás papnői, megteszik kötelességüket. A célnál szétválnak. A summá- sok együtt esznek, közös tálból, a béresek nem: a maguk emberei ők, háztartásuk van őnekik. Az asszonyok különvonják férjüket, egymástól jó távolságban terítenek meg egy-egy fa tövében vagy a kévék árnyékában. Miért e szétvonulás? "Nagyon ravaszok ezek!" - figyelmeztetett később egy számadó az újkori okra, melyről egyik kitűnő hitszónokunk, mint népünk lelki erejének nagyszerű bizonyítékáról emlékezett meg. A béresek közül nem egy a puszta semmit kanalazta. "Van, aki még a száját is megtörli utána!" Megtévesztettek engem is? Úgy emlékszem, hogy Rácegresen mindenki evett, módjával, de azért mégis. Ha mást nem, legalább kenyeret. Voltak csaladok, melyek Ősszel hétszámra nem jöttek ki a bablevesből. (folytatjuk) Szent Iván napi népszokások Békés megye elevenen élő néphagyományainak egyike a Kevermesen évről evre megismétlődő, junius 24-i, Szent Ivan-napi tűzgyújtás szokása. Estefelé, hét óra körül kezdik Összegyűjteni .a tűznek valót, ami rozséból, de leggyakrabban kukorica- és cirokszárból áll. A máglya megrakásában és a tűz átugrásában csak a gyerekek vesznek részt, legfeljebb 16-17 éves korig. A tüzrevaló hordásában a "csöpetek", a 3-5 éves legkisebbek is segítenek, de amit ók hoznak, azt nem teszik a többihez. Lesik, hogy mit csinálnak a nagyok, és maguk kismáglyát raknak, mint ahogy a disznóöléskor kistüzet. A készülődés nemcsak a fiatalok ügye, igazi izgalommal várják az ünnepi eseményt a felnőttek is. Sötétedésre benépesülnek az utcák. A fiatalok türelmetlenül nyüzsögnek a meg- gyujtandó szárkúp körül. Az idősebbek a ház előtti fák árnyékából figyelik a fejleményeket, a legidősebbek pedig a kispad- ra vagy a bejárat küszöbére ülnek, hogy fölidézzék régi emlékeiket. A felnőttek nemcsak a szokás kedvéért vannak jelen, hanem azért is, hogy ügyeljenek a rendre, mert ahol "nagyobb társadalom" van együtt, előfordulhat valami rendetlenség. Az ő fiatal korukban is betartották az akkori felnőttek a rendet: "aki átugrott, a sor végire állt, és úgy gyüttek vissza szépen, sorba." Mikor a tüzet meggyujtják, a nagyobbak közvetlen közel vannak hozzá, és lángjába kapódnak. A kisebbek csak messzebbről merészkednek egyre közelebb. Az első nagy lobogás után - amely a hosszú utcán végig látszik -, egymás után lángol föl a többi tűz is, majd mikor a láng valamelyest lohadni kezd, megkezdődik egymás biztatása: "Aki megy, én mék utánna!" Az első vállalkozó után egymást követve ugorják át a tüzet, miközben virtuskodnak: "Ki ugrik messzebb?!" "Leég a szőröm!" stb. stb. Régebben az volt a szokás, hogy a legények - végignyargalva az utcán, több tüzet is átugrottak: "leszaladták" a fél falut is. A szélső utcán indultak el, és csak éjfél után egy-két óra tájt, minden utca minden tüzet végigjárva,tértek haza. Az ünnep eredetének kérdésével igen sokat foglalkoztak néprajztudósaink. A Szent Iván-napi ünnep nem ősi magyar eredetű: a germánoktól és a szlávoktól vettük át. Erre utal, hogy az ünnep neve megőrizte a szláv Iván keresztnevet - amelynek a magyar megfelelője János. Emellett szól továbbá az is, hogy az ünnep szokásai nem terjedtek el az egész magyar nyelv- területen, csak egyes határvidékeken -, igy a Szepességben és a Palócföldön, NÓg- rád megyében, a Bácskában és Szeged környékén. A Kevermesen máig élő népszokás eredetének magyarázata készenfekvŐ: a községet Nógrád megyei telepesek alapították. A kutatok föltételezik, hogy a Szent Iván-napi szokások két utón juthattak Európába: egyfelől a FÖldkÖzi-tenger keleti partján fekvő országokból, másfelől Egyiptomból. A szokások tartalmának vizsgálatai kimutatták, hogy azok még a kereszténység előtti időkben, a pogány hitvilág nap- és tüzimádásában gyökereznek. Bár a Szent Iván-napi tűz sok vonást megőrzött az ősi pogány mágikus ritmusokból, tartalmában és formájában sokat változott a kereszténység hatására. A terjedő kereszténység ugyanis, az ősi pogány szokásokat igyekezett saját keretébe illeszteni. Az ünnep legszembetűnőbb szokását, a tűzgyújtást a keresztény hagyomány többféleképpen magyarázza, a pogány vallásos szokást keresztény tartalmú hiedelmekkel telítve, és a korábbi természeti ünnepből vallásos ünnepet alakítva. A ke- vermesiek szerint Keresztelő Szent János lefejezésének az emlékére gyújtják a tűzet. Magyarázatul a bibliai történetét a következőképpen mondják el: "Herődesnek, aki az első feleségit legyilkolta, második felesége volt. A feleséginek a lánya nagyon szép volt. Bálát rendezett Herodes, és akarta bírni a mostohalányát. Akkor a bál alkalmával azt mondta a lánya, ha a Keresztelő Szent János fejit beviszi tálon, akkor az Öve lehet. Mert erre azért haragudott, mert prédikált az erkölcstelenség ellen. Herodes pedig lefejeztette Keresztelő Jánost, és tálon bevitte a fejit... A lány vagy az anyja aztán tűzön égett meg." A Szent Iván-napi szokások a keresztény motívumok mellett még ma is őriznek Ősibb, pogány hagyományokat. Ezek legnagyobbrészt a tűznek tisztitó, gyógyító és termékenyítő hatásába vetett hitben gyökereznek, ezért tarthatták magukat olyan szívósan, évszázadokon át. így Göcsejben e napon este egy marék gabonaszemet a szabad ég alá, a telekre vittek, hogy a harmat fogja meg, majd a vetendő gabona közé kevertek, hogy az üszkös ne legyen. Szabadkán a meggyujtott csóvákkal megkerülték a dinnyeföldeket, hogy nagy dinnyék teremjenek. Zsolna vidékén azt tartották, ha valamelyik gazdának a tehene keveset tejel, azon csakis Szent Iván napján lehet segíteni. A ház legöregebb nószemélye kiment Szent Iván napjának hajnalán a mezőre, ott teljesen levetkőzött, aztán elővette nagy fehér vaszonkendójét, és azzal fölszedte a fűről a friss harmatot. Amikor a kendő már átázott, elővette a magával hozott bögrét, hogy a kendő nedvét belefacsarja, mert ha a tehén ezt megissza, jó tejelő lesz belőle. Baján sárga szinü Szent Iván-virágot (galium verum, tejoltó galaj) szedtek a lányok, és abból koszorút fontak maguknak. Amikor a rozsé lángjai már kisebbed- ni kezdtek, a virágkoszorús leányok egyenként - vagy az általuk választott legénnyel párosán, kézen fogva - átugrották a tűzet, amely őket hitük szerint megtisztította, illetve termékennyé tette. Tüzugrás után hazamentek, koszorúikat feldobták házuk fedelére. Akinek a koszorúja lecsúszott, annak "nem volt szerencséje." Kevermesen változatosabb, gazdagabb volt ez az ünnep régen. A tűznek itt is varázserőt tulajdonított a néphit. Ez a varázserő elsősorban a gabonával volt kapcsolatos. Azt tartották, hogy ha a búza tövét a Szent Iván tuzével jelképesen fölégetik, akkor attól a naptól számítva a tizenharmadikra a búza vágásra érik, akármilyen idő legyen is. Bár a babonás hiedelmeket ma már nem veszik komolyan az emberek, a tűzrakás hagyományát megőrizték a kevermesiek, mint jó közösségi alkalmat. Beck Zoltán, néprajzkutató
