Amerikai Magyar Szó, 1983. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1983-06-16 / 24. szám

6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, June 16. 1983. Vajda Péter: André Kertész és emlékei A Hungarian Memories - Magyar Emlé­kek Andre Kertész korai fotográfiáinak gyűjteménye, igen kapós, szinte lehetetlen hozzájutni. A 169 fényképet és több kora­beli kontakt képet tartalmazó kötet a kor egyik legismertebb fotográfusának korább­ról alig ismert, 1921 és 1925 közötti mun­kásságát mutatja be. A Magyar Emlékek sikere elválasztha­tatlan a Kertész későn, a hatvanas évek második felében kezdődött - egy kritiku­sa szerint "robbanásszerű" - egyesült államokbeli elismerésétől. Európában ezt az elismerést már a harmincas években megkapta. Itt egy évtized alatt tizenhat Kertész-könyv jelent meg, néhány hónap­pal a Magyar Emlékek előtt publikálták összegyűjtött fényképeinek kötetét, és a New York-i Susan Haider Galériában korai műveinek kiállítását rendezték meg. A Metropolitan Museum és a chicagói Art Institute egyidejűleg jelentette be, hogy Kertész-kiállítást tervez. A Metropolitan Museum kurátora ez alkalommal azt mon­dotta, adósságot törlesztenek, mivel, ami­kor a modern európai fotográfia történe­tét megírják, megértjük, hogy Kertész kissé olyan, mint Kolumbus Kristóf, aki olyan uj világot fedezett fel, amelyet más­ról neveztek el. Hogyan kezdődött? Andre Kertésszel abban a lakásban beszélgetünk, amelynek erkélye New York egyik legérdekesebb és legmozgalmasabb terére, a Washington Squarere néz. A beszélgetés magyarul folyik, nem érezni az 56 évi távlatot. Ker­tész 1952 óta él ebben a könyvekkel, ké­pekkel zsúfolt lakásban, és az erkélyről fényképek százait készítette. Hatéves koromban kezdődött, amikor a padláson képes folyóiratokat fedeztem fel. Akkor gondolkoztam először azon: ilyet én is tudhatnék... De erre soká kel­lett várni. Érettségim után, amely igen rosszul sikerült, vehettem csak egy kame­rát, egy box-gépet, 4,5x6 centiméteres lemezekkel, és csattogtatni kezdtem. A laboratóriumot saját elképzelésem szerint rendeztem be egy kis szobában, és nagyon csodálkoztam, amikor az első képek nem sikerültek. Mint utóbb kiderült, az ajtót nem lehetett teljesen becsukni, és igy a sótétkamra nem volt egészen sötét. Nem­csak előhívásban, hanem egyébként is min­den lehető hibát elkövettem, azokból tanul­tam. Imádtam, amit csináltam,, megtanul­tam a kompozíciót, de közben boldogtalan voltam, mert csak hét végén fotografál- hattam. A gabonatőzsdén dolgoztáéi egy irodában, és ezt nagyon utáltam.- A háborús képek?- A gyalogosokhoz vonultam be, és min­denki azt mondta rólam, bolond vagyok. Cipeltem ugyanis a fegyveremen és a háti­zsákon kívül a gépet, üveglemezt, ho^y a háborút fényképezhessem. Vagyis más voltam, mint az az egy-két fotográfus, aki ezt főfoglalkozásban csinálta, és akkor jött ki a frontra, amikor a( front onnan mar biztos távolságra volt. Érdekes, hogy noha mozi már volt, fotoriportázs volta­képp még nem. A fotózást magánszorgalom­ból csináltam, nem is találkoztam senki­vel az egész háború alatt, aki ezt csinálta volna. Gondoltam, ha életben maradok, lesz kép, ha nem, akkor legalább megpró­báltam. Hajszálon mult: 1915-ben az orosz fronton Lengyelországban súlyosan meg­sebesültem, a kezemet a golyó csaknem teljesen elvágta. Hazatelepülök Szerkesztői üzenet jelent meg az Elet és Irodalom 1983. május 20-i számában. Vámos Arnold budapesti olvasó azt kérdezi: "Mi történt azzal az évi ket-három ezerre tehető, hazájába visszatelepült magyarral, aki az uj élet, a beilleszkedés reményében tér haza?" A téma a szerkesztőség szerint is "megérne egy misét", nos, megpróbálok válaszolni az érdekes kérdésekre. A beilleszkedés nehéz folyamat, és igy kétszeresen súlyos gond az alkalmazkodás, ha valaki a visszatelepedést vállalja. Ez mindig igy volt; akkor is, amikor az első világháború előtt az USA-ba mentek ven­dégmunkásnak magyar parasztok százezrei, hogy négy-ót évi munka során megszerez­zék az itthoni földvásárláshoz szükséges dollárokat. Elszigetelten éltek az ameri­kai városok magyar telepein, nem tanulták meg jól az angol nyelvet sem, minden ideg­szálukkal a hazai viszonyokhoz kötődtek, de a többségnek mégsem sikerült újrakez­deni az életet itthon. így volt 1945 után is, amikor haladó, baloldali egyesületek tagjai indultak haza a felszabadult országba, hogy építsék azt a rendet, amelyről évtizedes kinttartózko­dásuk alatt álmodoztak. Nehéz volt meg­szokniuk az uj körülményeket, a szűkös viszonyokat, az áruhiányt. Egészen más volt annak az ötvenezer embernek £ helyzete, aki 1956 után tért vissza, amikor néhány év barangolás, pró­bálkozás végén is úgy érezte, képtelen megszokni az idegenséget. Itthon sem fogad­ta őket virágesÖ, sok volt a bizalmatlanság. Azóta több, mint negyedszázad telt el, és az idő rég behegesztette a kalandozások és az újraindulás során szerzett sebeket. Ugyancsak más hazatelepülő típus az, aki évtizedekig dolgozott, majd nyugdíjas lett egy befogadó országban. Sok ezren tértek ház a, amikor kiderült, hogy nyugdi­juk a megélhetéshez is alig elegendő, vi­szont az államközi megegyezésekkel az országok egész sorából átutalható, s a kedvező cserearányok következtében vi­szonylag magas életszinvonalt nyújthat itthon. Pénzzé tették házukat, ingóságai­kat, lakást vásároltak idehaza, megkapták az orvosi ellátást, és jó anyagi viszonyok között, barátaik, rokonságuk körében töltik éveiket. Bár mindenképpen jól jártak, korántsem volt egyszerű és magától értetődő számuk­ra az ujraalkalmazkodás, hiszen hosszú ideig éltek más, kedvezőbb viszonyok kö­zött. Beilleszkedtek a befogadó országok társadalmába, barátokra tettek szert, meg­tanulták az uj kultúrát, és munkájuk elis­merést szerzett. Ha nem kerülnek rossz helyzetbe, nem érezték volna az újrakez­dés kényszerét. így aztán idős korukban kellett átalakítani életvitelüket, átállni egy más ritmusra, elfelejtett szokásokat elsajátítani. Hazajöttek, de a beilleszkedés átmeneti időszakában sok volt lelkisérülésük. A magyar vezetés lehetővé teszi a haza­térést, azok számára, akik ezt kérik; azzal a feltétellel, hogy lakást vesznek a megta­karított devizáért vagy - közjegyzőileg hitelesített - nyilatkozatot ad itthoni rokonuk vagy ismerősük, hogy a hazatele- p'ülŐt befogadja lakásába. Az ilyen helyzet pedig sok súrlódással jár, s ezt még tetéz­heti, ha az illető házastárssal, gyerekkel érkezik. Amiket elmondottunk, valóságos tapasz­talatok. Megmutatják, hogy maga a vállal­kozás teremt konfliktushelyzetet, noha a hazatelepülöket nem sújtják hátrányok. A magyar állam nem csalogat haza senkit, nem folytat hazat elepitési propagandát. Aki bejelenti hazatérési szándékát, kérése teljesül, ha megoldható az egyetlen és fő feltétel, a lakás. Munka van elég, elő­ítélet, bizalmatlanság általában nem nehe­zíti az ujrabeilleszkedés amúgy is bonyo­lult folyamatát. Szántó Miklós szociológus B.P. Megjelentek-e végűi is háborús képei a korabeli folyóiratokban?- Egy az Érdekes Újságban, és 1916-ban a Borsszem Jankó cimü szatirikus lap pályá­zatán. Beküldtem egy képet, amit saját magamról csináltam egy folyóparton, bi­zony, tetvészkedtem rajta. Ami a képen nem látható, golyózápor volt ott a folyó­parton, de már nem bírtam tovább, két hete voltunk mosdás nélkül az állásban. A kép a Borsszem Jankó pályázatán az utolsó dijat nyerte, és én egy naptárt kap­tam jutalmul. Kertész 1926-ban távozott Párizsba, és a következő tiz év a sikere, a teljes elismerése. 1936-ban egy magyar szárma­zású vállalkozó kicsábitja Amerikába, mond­ván, azt csinálhat, amit akar, "jöjjön csak egy évre látogatóba, ha nem tetszik, visz- szamegy." Becsapják, nem azt a munkát kapja, amit Ígértek neki - reklámstúdió várja a fotómüvészi munka helyett -, hitege­tik, és amikor egy riportázsa végül meg­jelenik, más nevét látja alatta. Menne vissza, de nincs pénze a hajójegyre. Aztán a háború: mint ellenséges állam polgárát, eltanácsolják attól, hogy a lakás falain kívül fényképezzen. A háború után az újra­kezdés nehéz és lassú, s tapasztalja: az amerikai közízlés évtizedekkel marad el Európáétól. Az elismerés a hetvenes évek második feléig várat magára, s aztán: orvo­si műhiba viszi el azt, akivel több, mint egy fél évszázadot töltött együtt, és aki nem egy képen látható a Magyar Emlékek­ben: a felesegét. Most pedig, amikor a Vörös huszár megy a csatába. (André Kertész felvétele) siker évei eljöttek, már le kellett tennie a fényképezésről: "Ezek a New York-i utcák, ahol minden megtörténhet, tűi ve­szélyesek lettek, nem valók egy magányos Öregembernek, géppel a kezében." André Kertész 89. évében van. ZANTAC ES TAGAMET Mik ezek a szavak? Valamely uj csillag­háborús film hősei? Nem! Zantac egy uj fekélygyogyito szer neve, amelyet a Glaxo gyógyszergyár készül piacra hozni, hogy versenyezzen a Smith Kline cég Tagamet nevű hasonló celu gyógyszerével.

Next

/
Thumbnails
Contents