Amerikai Magyar Szó, 1982. július-december (36. évfolyam, 26-49. szám)
1982-07-22 / 29. szám
Thursday, July 22. 1982. AMERIKAI MAGYAR SZO 11. Molnár Géza: Ordas világ szülöttei FELEKI LÁSZLÓ: Egy kizsürizetf boszorkány — Sanyi l>ácsi,látta a Bagóhegy. boszorkányát? — Láttám. — Ez a kisfilm néhány hete az NSZK-beli olier- hauseni fesztiválon nem kevesebb, mint négy dijat kapott. Megkapta a tőzsüri nagydijat,Eszak-Rajna- Vesztíália kultuszminiszterének nagydiját, a nemzetközi filmkritikusok zsűrijének úgynevezett Fip- resci-dijat, megosztva egy kubai és egy szovjet filmmel végül a katolikus filmkészítők dijat. Csak eny- nyit. Olimpiai győzelem a filmgyártásban. Ezzel szemben a miskolci fesztiválon mar az elözsürizés során, hogy is mondjam, kiselejtezték, kizsdrizlék, magyaran szólva: kidobták a filmet a mezőnyből. — Senki sem boszorkány a saját hazájában? — Prófétai mondás. — Szerintem ez nem a film készítőinek a szégyene. De én különben sem erről akarok beszelni Sanyi bácsival. — Hát miről? — Magáról, erről a megrázó filmről. Engem végtelenül megdöbbentett a dokumentumfilm. Boszorkányhit a huszadik század végén! Boszorkányság, ördöggel való cimborálás, rontás! Vannak, akik még ilyesmiben hisznek, és akár megfojtanák a kilencvenéves megható öregasszonyt. A rádió, a televizió, a repülőgép, a villany, az elektronika, az űrhajózás korában, hat nem szörnyű? A legszívesebben kezet csókoltam volna annak az analfabéta cigányasszonynak, aki szinte egyedül állt szemben ezzel a középkori babonával. — Régebbi babona ez, barátom. Hiszen mar Kálmán király tett egv szerencsére félreértett kijelentést astrigákról. De ez nem akadályozta meg a Szent Inkvizíciót abban, hogy ezrével hurcolja maglyara a szerencsetlen öregasszonyokat, akik a kinvallatas halasára természetesen bevallották förtelmes kapcsolatukat az ördöggel. — Elképesztő, a huszadik században! — Rövid az emlékezete, drága barátom. Hinni mindenben lehet, csak akarni kell, esetleg egy kis fenyegető támogatással. Nem is olyan képletes mondás, hogy aki nem hisz, az elkárhozik, mert poklot a földön is lehet teremteni. Ha például a törökökkel el lehetett hitetni, hogy az örmények kiirtani való törökellenes szörnyetegek, akkor mar gyerekjáték volt a népirtás. Mivel a törökök mohamedánok voltak, az örmények pedig keresztények, még Allahnak tetsző cselekedetnek is számíthatott egy- egy gyaur kutya elpusztítása. Régi híradókban, történelmi filmek bevágásaiban szerepel néha egy rikácsoló, hadonászó, felorult módjára viselkedő, kuszáit hajú, kefebajuszu demagóg, akit “Führer”-ként követtek milliók. Hívei gyilkoltak, raboltak, faji felsobbrenduseguk nevében emberi mészárszékekét állítottak fel és felgyújtottak a világot. Hittek benne és neki. Mi ehbez képest egy kis falu nehány babonás emberenek a csacskasága? Vagy gondoljon a japán karnikazékra, akik abban hittek, hogy ha tiszta fehérneműben halnak hősi halált,előnyös helyzetük lesz a mennyországban. Hit nélkül, megszállottság nélkül még szuronygvakorlatokat sem lehet végezni élő hadifoglyokon. És mindez csak csepp a tengerben. A babona változatlanul nagy üzlet, ügyes emberek számára valóságos kincsesbánva* Világszerte milliár(folvlalás a 13,oldalon) Olvasom Móricz Virág könyvét, a Tiz ével, s tűnődöm. A mai fiatalabb korosztályok azt nem tudhatják, mi volt, mikor tizenhárom évesen, inasgverekkent (pedig a jó modorra mindig nagyon vigyáztam), bementem egy trafikba az Üllői utón, s tisztelettel köszöntem: “Kezét csókolom, nagyságos asszony, kérek egy csomag Levenlel.” A pult mögött ülő idős hölgy végigméri, s a cigarettával együtt a következő hideg és fensőbbséges megjegyzést is adta; “Kerem, én méltóságos vagyok.” Zavartan dadogtam: “Bocsánatot kérek, méltóságos asszony,” Pedig mondhattam volna: “és én azt honnan tudjam? Nincs kiírva a cégtáblára...” De nem mondhattam, ez elkepzelhetetlen volt, hogy én, az inas, ilyeneket mondjak. Én lent voltam, Ö fent. Az egész ország fel volt parcellazva, címekre, rangokra, s valaki, ha trafikosnó volt is, de valahai férje után méltóságos, az mar mérhetetlen magasságokban érezte magát. 0 nem egyszerűen urinö volt, s én proli, hiszen uri- nó egy nagyságos asszony is lehetett. De nagyságosnak szólíthatták a fűszeresnél is. A méltóságos már kiváltságos rang volt, csak bizonyos állásokkal, hivatalokkal járt együtt. S milyen féltékenyen vigyázták ra, hogy a cimet hétköznapi megszólításban is megkapják. * Móricz szerint a maga íróvá alakulásában nagy szerepet játszottak Ignotus szavai, ki azt mondta: “Nem érdemes jót írni valamiről, csak támadni.” S azt irja Móricz: “A támadást ahogy megizlcltem, azonnal felujongotl körülöttem a berek.” Csakugyan — mondtam — tulajdonképpen minden valamirevaló írói mii támadás valami ellen, most is, ma is. Valamilyen állapot ellen, valami rossz erkölcsi, etikai jelenség ellen, rossz torzult jellemeket, káros beidegződéseket, téves nézeteket, rossz irányt vett társadalmi mozgást, tarthatatlan emberi kapcsolatokat, életszokásokat stb.-t vesz célba. A támadást nem kell a rendszer elleni támadásként felfogni. Móricz az egész regi konstrukciót is tamadta, kora magyar társadalmi viszonyait — de o, mivel etikus iró volt, nem is tehetett mást. Azt hiszem, nem kell a konkret példákat felsorolni af‘ támadás” elvenek igazolására. * Hadd folytassam tovább a bolyongást a közelmúltban. Már seged voltam és szobafestőkkel dolgoztam a Lonyai utca és Raday utca úri lakásaiban, s még mindig szorongva kérdezgettem a szakácsnőt, cselédlányt, az urak, hölgyek közül, ha netán felbukkannak, kit hogy kell megszolitanom, ki a méltóságos, ki a kegyelmes, ki a nagvméltoságu — s tudtak is pontosan, szívesen eligazítottak, kinek mi jár, hogy el ne tévesszem. Tízéves fiúcska voltam Rakospalolan, amikor anyám valamiért elküldött a katolikus plébániára, doktor Schwartz Gusztáv pápai prelátus es apat- plébános úrhoz. Egy osztálytársam elkísért, s amit egymást tanitgatva, szorongva legjobban megjegyeztünk, az az volt, hogy a “Üicsértessek a jézus Krisztus’^ után mélyen meghajolva, alázatosan kezel kell csókolni a prelátus urnák. Arra nagyon vigyáztunk, hogy ezt el ne vétsük, ki ne felejtsük valahogy. Szívesen csókolok kezet ma is a nőknek, kiket tisztelek, szeretek, valami belső fluidom kiragyoga- sa belőlük arra invitál, hogy kezüket ne csak megfogjam, de meg is csókoljam. Hanem azoknak a papoknak, öreg kegyelmeseknek adott kézcsókokban más volt. A rétegek. A lépcsők. Hogy en lent vagyok, s ó font van. Hogy ezt soha el ne felejtsem. A nagybirtokok, a latifundiumok, a nagygazdak birtokai, a kastélyok, a kúriák — azlan a cseiédlen- ger, a nincstelenek tengere, az a világ, amit hárommillió koldus Magyarországaként szoktunk emlegetni. A lüdóvész országa, a csecsemőhalandóság országa, a kivándorlók országa- A proletariátus vérbe fojtott forradalmának országa. Annak a niemand tengerésznek országlasa, ki még a hatalmat is kaloz- kodva szerezte. Minek soroljam, úgyse tudnám vegigsorolni. Meg úgyis tudjuk, ismerjük — aki pedig eddig ezt még nem ismerte, annak hiaba is mondanám, annak ez holt történelem.- ff f De Móricz Zsigmondnak ez elő világ volt. Neki az ebből burjánzó elet, az itt vergődő sorsok adtak az iroi anyagot. Csakhogy — mint elorebb kezdtem is imi — ez az egész elsüllyedt. Minden megváltozott, átalakult. Most nem is akarom a változásokat számba venni, csak néhány olyan tényt említenék, amivel a ma írójának feltétlenül számolnia kell. Az ország lakosságának átretegzódése. A parasztság, a földművelő foglalkozásúak akkor a lakosságnak az óriási többséget adták, ma a lakosság kisebbsége a parasztság, teljesen megváltozott életviszonyokkal, munkaféleségekkel. A technika es kémia révén az egesz mezőgazdasági munka átalakult. * Ami ma is érvényes, követendő, példamutató: Móricz élelszeretete. Örökké a valóságot kutatta, a Csibe révén, mintegy teljesen véletlenül talalt rá a proletariátusra. S ez is mit mutat? Az iro a valóságra figyeljen, es ne a teóriákra. Úristen, én még éltem azt a világot, ami Moriczot is körülvette, amiből az ö irasmüveszete táplálkozott. Kimásolok ide egy feljegyzeset “...Nem birok belenyugodni, hogy ebben a tejjel-mézzel folyó Ká naánban annyi szegény, kenyer nélküli ember legyen. Bizonyara Debrecenben is ugyanannyian vannak ily holtszegények, akiknek tiz gyerek mellett egy falat kenyér, egy rántásra való zsir és liszt, egy darab fa, egy szál tűzifa, egy párna vagy takaró nincs a gyerekek betakarására. Irtóztató lakásokban jártam. Szentesen legalább ötszáz csalad van ebben az alia pótban.’’ Engem is körülvett Pesterzsebet külterületein ez a világ külvárosi miliőbe ágyazva. Osztálytársaim jártak ilyen lakásokból, életviszonyokból velem iskolába. S a mi családunk szegénységébe jöttek, a mi asztalunkhoz egy tányér meleg ételért. Meg még én ismertem azt a hihetetlen keménységet, amivel Móricz pusztai embereiben találkoztunk. Font, Abaujban, anyám szülőfalujában élt egy legény, a falu szegény rétegeiben nőtt, besorozlak a nyíregyházi huszárokhoz. Az őrmester valamiért nem állhatta, egyszer a kantinban, ahol a sönlesnel várt, hátulról pofon vágta. Ez meg kirántotta kardjai, s egy lendületből hátracsapva levágta az őrmester fejét. Tiz evre Ítélték, hét ev múlva kiengedtek, akkor a falu megfogadta csősznek. Volt esze a falunak, tudta, ki kell oda. Nem is lopott ahhol a határszélből soha senki egy szénaszálat sem. Mentünk ki szekérrel s ha találkoztunk vele, igen nagv tisztelettel köszöntünk neki. Különben szóllan, magaba zárkózott ember volt, nem kellett neki mérgeskedni, meg káromkodni, az a levágott fej, bármerre ment f tol vtatás a 13. oldalon)
