Amerikai Magyar Szó, 1982. július-december (36. évfolyam, 26-49. szám)

1982-11-25 / 44. szám

6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Nov. 25. 1982. Kristóf Attila: Egy téli nap A velencei Arzenálban A csodás Velence a Dózse-palotával, múzeumaival, templomaival, a Szent Márk térrel, zordon börtöneivel, a Sóhajok-hidjá- val, szűk sikátoraival és díszes gondoláival feledhetetlen élményt nyújt minden odaláto­gatónak. A lagúnák városa azonban a művé­szeti, történelmi emlékeken kívül elragadó­an érdekes technika- és hadtörténeti élmé­nyekkel is szolgál. A Szent Márk tértől vaporettoval alig két megállónyi távolság­ra találjuk a hires Arzenált, amelynek múzeuma egyediilvalö látványosságokat kínál. A velencei Arzenál a világ legrégibb, napjainkig megszakítás nélkül működő ipari üzeme, jelenleg az olasz haditengeré­szet egyik fontos ipari bázisa. 1104-ben alapították a velencei tengeri uralom hadi­hajóinak és hadfelszerelésének gyártására. Az Arzenál múzeumában Összegyűjtötték a régi tengeri nagyhatalom hajózási és hadiipari emlékeit. Tüneményesen szép lelkes amatőrök kezemunkáját dicsérő - modellek sorozata mutatja be a hajógyár­tás és tengerhajózás, főleg az evezőstech- nika emlékeit. Láthatjuk a Bucentoro (Bucen- taurus) pompás modelljét. A Bucentoro hatalmas, díszes gálya volt, amelyen minden esztendőben - Mária mennybemenetele napján - kivonultak a tengerre és a dózse aranygyűrűt dobott a vízbe, mellyel jelké­pesen Velence eljegyezte magát a tengerrel. Az utolsó Bucentoro gálya 1725-1729 között épült az Arzenálban és 1798-ban a várost megszálló franciák, ^iután a hajó aranydi- szitését lefeszegettek, felgyújtották. Szá­nalmas emlekei a múzeumban láthatók. Az Arzenál múzeumában megemelhetünk e^y hatalmas galyaevezöt, amit valaha három galyarab forgatott. Nehéz életük lehetett. A muzeum főbejáratának ajtaja mellett óriási horgony áll, az osztrak-ma- gyar Tegethoff hadihajó horgonya*, az első világháború emlékeként őrzik. A muzeum termeiben járkálva, egyedtilvalóan érdekes hajóalkatrészeket, felszerelési tárgyakat, fegyvereket láthatunk. Gályák orrdisze, lámpái, kőtélcsigái, csáklyák, kötélcsomók, fejszék, kardok, bárdok, egyszóval mindaz a rekvizitum, ami a hadigályák felszerelé­séhez tartozott. Lepantónál 1571-ben vív­ták meg a nagy tengeri csatát, amelyben a spanyolok, Velence es a pápa szentszövet­ségének gályái ütköztek meg a törökökkel. A csatában zsákmányolt egyik tiz méter hosszú hadilobogó jelenleg a Dozse-palo- ta fegyverkiállításán látható (a terem meny- nyezetére erősítve). Meglepő látvány egy középkori, hátultöl­tő hajóágyu. Kovácsolt vasból készült, porkamrája levehető és előre meg lehet tölteni; lövés előtt a lövedéket a csőbe helyezik, ékkel odaszoritják a porkamrát - lovegzart - és tüzelnek. Egész sor elő­készített porkamrával indultak ütközetbe és a kamrak cserélésével a tüzgyorsaságot növeltek. Az Arzenál ugyanis a lőpor beve­zetése után áttért a tözifegyverek és lőszer gyártására is. 1508. március 4-én egy lőpo- ros láda leszegezésekor hatalmas robbanás történt, de a károkat gyorsan elháritották es a munka továbbfolyt. A velenceiek nem­csak sajat maguknak, még ellenségeiknek is szívesen eladtak hadianyagot*, üzleti szempontjaikat mindig fontosnak tartották, az üzem jól jövedelmezett, sok munkáske­zet foglalkoztatott. 1516-ban Spanyolország­ból kiüldözött sok zsidó iparost fogadtak be hadiipari munkára, ők voltak az "arzená- lottik." Munkásaikat jól fizették, de mozgá­sukat korlátozták. Szakértő művezetők, öntők, rézművesek elköltözését ritkán Ha idegen arcokat nézek, Arcom ijedten földre vágom: Oh, istenem, mennyi más arc van, Mennyi más arc van a világon. (Ady) A szobámban vaskályha állt, fölötte fakó szentképek voltak a falon. Korán ébredtem, az öregasszony a konyhában az asztalra tette a reggelit., A tűzhely alatt nagy, gömbölyű macska feküdt, s rám bámult közönyös szemével. Kukori­catorzsát dobtam a tűzre, megborotvál­koztam, aztán kimentem az udvarra. Éjsza­ka hó esett, de reggelre tiszta lett az eg, elült a szél is, a táj megdermedt a fagyos fényben. Kiléptem a kapun. Halkan nevetgélve botladoztam a hóban. Fejem fölött zümmög­tek a telefondrótok, s ez az egyhangú zaj beleveszett a végtelenbe. A lábam elé bámulva mentem, mögöttem maradt a falu, a kőhíd, az erdő, most már fehér, sik vidék vett körül. Utolért egy szekér. A kocsis csettintett, a lovak visszahököltek, a hátukról para szállt föl. Hová megy? - kérdezte a kocsis, aztán csöppet sem tréfásan hozzátette:- Nagy hó van arra. Üljön fel. Elviszem.- Nem kell - mondtam. - Cél nélkül megyek.- Maga itt született, ugye?- Itt.- Hogy van az apja?- Jól. Jól van. Mondd meg neki, hogy találkoztál az óreg Majláthtal. - Várt. Hunyorogva az arcomba nézett. - A feleségem volt itt a bába. Tudtad-e?- Nem. „- Most már tudod. O volt nálatok, amikor születtél. A lovak megmozdultak, a szekér zajtala­nul haladt a hóban, a táviréoszlopok kozott.- A bába - gondoltam és lenéztem a köldökömre. Másnap este elmentem Majlathékhoz. Megdóngettem a deszkakaput, odabent felüvőltött a kutya, aztán lépések csosz- szantak. Barna kendös öregasszony nyitott ajtót, megölelt és arcon csókolt, gyerekko­ri becenevemet ismételgette, azt a nevet, amit én már elfelejtettem. Bevezetett a szobába, a kötényével megtörölte a szé­ket, lágyan tipegett körülöttem.- Az uram itt lesz hamar - mondta.- Hátul is meghallja a kutyaugatást. Amikor az öregember belépett a szobá­ba, és becsukta maga mögött az ajtót, fellebbent a ruhájába ivódott szag, a lovak izzadtságszaga. A múltamból szállt föl ez a szag és az ember is mintha a múlt­ból lépne elibém vastag nyakával, a szo­rosra gombolt fehér ing fölött orcájával. Megölelt, aztán kiment a konyhába. Hal­lottam, ahogy mosakszik. Később megint bejött az asszony, felkapcsolta a villanyt, és egy cilinder alakú üvegben bort tett elém.- Drága a villany - mondta. - Itt bent csak akkor égetjük, ha vendégünk van. engedélyezték, ha valaki fontos hadiipari titok birtokában volt és megszökött, hatá­rokon át osont az orgyilkos utána, mig tőrével el nem némitotta. Féltek az ipari kémkedéstől. Úgy olvasom az arzenáli öntödékben foglalkoztatott zsidó szakmun­kások vitték szét a "gettó" elnevezést, ami öntödét jelentett. Matatott a szekrényben, aztán egy kék vászonköténnyel a karján, kicsoszogott. Egyedül voltam megint. Fél óra telt el igy. Az ablaknál álltam, amikor az öregem­ber rám nyitotta az ajtót.- Nova - mondta, amikor ittunk a bor­ból. - Nálunk ez terem. Aztán hirtelen visszatért a múltba.- Egy malacot vittem a tekintetes asz- szonynak a keresztelőre. Anyám - gondoltam - tekintetes... A poharamhoz érintette a poharat.- Mi lett belőled?- Semmi - mondtam.- A fenét?! De pénzt csak keresel?- Keresek. Tudok egy eladó házat az országút mentén.- Kié a ház?- Az enyém. Megvennem - mondtam. - De mit kezdjek vele?- A ház az ház marad. A föld meg föld. Latod? En vénségemre a szőlőből élek. Elviszem a bort szekéren oda, ahol nem termett. A múlt héten eladtam ötven li­tert. Az asszony szalonnás tojást tett elém. Hát igy - mondta az öregember. - A mostaniak másfajta emberek. Kifújja alóluk a szart a szél. Megint ittunk a zavaros borból, az asz- szony elvette az üres üveget, és a helyére egy másikat rakott. Hirtelen arra gondol­tam, miképpen történt, hogy én is ember vagyok, meg az öreg is.- Kérdeznék valamit - mondtam.- Kérdezz!- Tudja-e, mire volt jo?- Micsoda?- Hat az,, hogy élt. _ ( ( Maga ele nézett világoskék, lassú szeme­vei. •- Csak az Isten tudja, mivégre teremtet­te az embert.- Nem ilyen valaszra varok - mondtam. Megzavarodva nézett rám.- Az ember a gyerekére gondol. A föl­det is azért szerzi. A házat is. Hogyan is volna másképp.- Igaz - mondtam. - Hogyan is volna. Amig élsz - mondta, visszanyerve méltóságát -, f sok minden érhet. Jó is, meg rossz is. Es sok mindent tehetsz. Jót is, meg rosszat is. Ami vénségedre meg­marad, az a becsület. - Szinte kevélyen tette hozzá. - És a becsület, az becsület. f Megittuk a bort, az öreg tűnődő lett es szótlan. Aztán elaludt. Amikor kiléptem a kapun, a fagyos kék éjszaka mozdulatlan volt körülöttem, egy helyben állott. A táj idegenné lett, a Hold nyugodt fényében. Mintha üveggömbben lebegne súlytalanul, és benne én. Olyan csend volt, amelyet megtörni lehetetlen, de valahol mégis ugatni kezdtek a kutyák, rekedt hörgéssel a palánknak zúdultak, közeledtek, aztán elmaradtak mögöttem. Csak a hideg kék ragyogás kisért tovább. Másnap elutaztam a faluból. A tanács­elnök szánkót küldött értem, a lovak ott toporogtak a léckerítés előtt. Pokrócba burkolva ültem a kocsis mellett, a szán megrándult, a fagyott hó reccsenve vált le a talpairól.- Rohadt idő - mondta a kocsis. - odafagy az ember feneke a bakhoz. Elhagytuk a falut. A szememet bántotta a lapos, fehér táj fénye. Lehajtottam a fejem. így csak a lovak gőzölgő tomporát (folytatás a 8. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents