Amerikai Magyar Szó, 1981. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-01 / 1. szám
AMERIKA! MAGYAR f.ZO SZÉPIRODALOM Thursday, Jan. 1. 1981. 8. Mégis megszoktam lassan az éccakát az erdőn. Közel vótak a nagy fák az erdőbe, még oda nem mertem holdvilág mellett bemenni, mindig kértem Pali bátyámat, hogy menjünk messzebb az erdőtől éccakázni, de ő meg nem akart, mert ő szerette az erdőt. Én nem szerettem meg még akkor, mert más az erdő, és más a jó száraz ház fedele. Az erdőnek mindig mozog minden ága-boga, levele, és sohase tudja az ember, mi bújik ki belőle. Nehéz az, egy faluba nőtt, ágyba szokott gyereknek megtanulni, mi az az erdő. Eccer is ebédelünk, megesszük az ebédet, azt mondja Pál bátyám:- Nincs vacsorátok, bemegyek a faluba, hozok nektek. Jól van, elmegy. Elmúlik a nap, este van, nem jön. Elfelejtett vacsorát hozni. A kukoricakenyeret meg elvitte magával, mert abba az időbe még a nagyobb gazdák is csak málékenyeret ettek. Azt mondja Pali bátyám:- Itt nincs mit enni, tőgyfahajtást nem ehetünk, elmegyek, hozok vacsorát. Az is elment. £n meg lefeküdtem a szekér mellett a gubára, elaludtam. Nem tudom én, meddig aludtam, csak egyszer kihozza a vacsorát Pali bátyám, szép májusvég vót mán akkor, azt mondja:- Alszol? Nem szóltam.- Kőjj fel, egyél, megnézem a lovakat. Elvitte a gubáját is. Én meg bonciráltam a szilkét, ki is ódtam, de nem tudom, hogy nem leltem meg a kanalat. Eldűltem a szilke mellett, elaludtam. Mikor már virradt, jön visszafelé Pali bátyám:- Ettél?- Mit?- Hiszen kiódtad a szilkét.- Én nem tudom, én nem ettem. Nem vót, aki beszélgessen hozzám, elaludtam. így reggel ettem meg a vacsorát. Jó idő vót, nem vót semmi baj, csak azt nem szerettem, hogy az erdő minditig beszélt, és én nem érhettem, mit. Hun a madár rikótott, hun valami állat. Még akkor vótak farkasok a máramarosi hegyekbe, én mindig csak attul féltem, hogy egy reggel arra ébredek fel, hogy megettek a farkasok. Hát egy éccaka hallok valami fertelmes sivítást, visítást. Talpra ugrok, mi lehet a. Hát egy nyúlra ráment a menyet. De olyan nagy nyúl vót a, mint egy kutya, nem hagyta magát. A menyet mingyán a nyakának esett, mert annak az a szokása, a csirkének is csak elharapja a torkát, kiszfjja a vérét, otthagyja. A nyúl meg rázta magáról, és a körmével belekapaszkodott és visított iszonyatosan, én meg rettenetesen megijedtem. Fogom a nagybotot, az oda vót mindig készítve a szekér ódalához, csendesen elindulok, és mikor egész hozzájuk értem, belevágok, ahogy csak bírok. Olyan szerencsém vót, hogy mind a kettőt agyoncsaptam. De nem mertem hozzá menni, mert mégis nem tudtam, mi az, meg hogy élnek-e még, hogy rám ne másszanak. Reggelig vérasztottam, akkor jön Pali bátyám. Mondom neki, mi vót itt. A meg odament, megnézi.- Megdöglött a nyúl is, a menyet is. Hazavitte osztán a nyulat, mikor délbe hazament. Én meg csak azon gondolkoztam, hogyha megsütik a nyulat, én nem eszek belőle. Én nem akarok a menyet után nyulat enni. Még akkor se kaptam belőle, mikor magam fogtam. Mert ostoros koromba mán eccer fogtam egy nyulat. Hevertem a fűbe a ménes mellett, és egyszer csak odajön egészen hozzám egy nyúl. Én meg rávetettem magamat és megfogtam. De nagyon erős vót, alig bírtam tartani. Körülnézek, hát ott jön messziről Illyés, a kerülő. Kiabálok neki, hogy nyulat fogtam. El ne ereszd, kiáltotta. Osztán míg jött, mán vette kifele a bicskáját, és ahogy odajött, megmetszette a nyakát a nyúlnak. Elfolyt a vére.- Hazaviszem - azt mondja -, a feleségem jó paprikást csinál belőle. Még téged is megvendégellek. De bizony nem jött a többet felém se, nem adott az abból még kóstolót se. Mondtam is neki, mikor egy hét múlva megláttam:- Nem adom többet magának, ha nyulat fogok. A meg csak nevette. Hát most is azon gondolkodtam, hogy én nem eszek, én nem, abbul a nyúlból. Kihozza vacsorára a nyúlpaprikást Pali bátyám.- No, egyél.- Én nem eszek. Nevetett.- Félsz, hogy megharap? Né csak, én hogy eszem. Én vagyok az ü menyetje. A menyetet meg elhajította, hogy a nem jó semmire. Igende eccer csak nagy madarak kezdtek keringélni felette, én meg féltem, hogy ideszoknak, és egy éccaka felkapnak, elvisznek, vagy valamit csinálnak velem, hát elástam a menyetet. De sokat is tapasztaltam én ott az erdő mellett három vagy négy esztendőn keresztül, míg Mojzes Pál bátyámék- nak szántogattam. Hatodik beszélgetés arról, hogy a fösvény kétszer költ. a rest kétszer jár- Mojzes Pál bátyám az egyik darab fődjét az egyháztól bérelte, a másikat meg Kerecsen László méltóságos úrtól. Ennek Salánky-jány vót a felesége, Salánky Polikszénia, és mikor tavaly megbukott Salánky Arvéd, akkor ő hazajött a faluba, volt itt még neki egy kis kerülőháza, a mezei kerülő lakott benne, de egy olyan rongyos kis szalmafede- les ház vót a, hogy nem is vót annál kisebb a faluba, még a mienknél is ócskább vót. Mégis beleköltözött a méltóságos úr meg a méltóságos asszony. Nyárára. Timpók Andris meg, a kerülőjük, ott lakott a hátulsó végibe a háznak, a feleségével, Maca nénémmel. Két öreg cseléd vót, most osztán négy öreg cseléd lakott a házba, mert a méltóságos úr öreg vót má, és nyugdíjba vót a felső kúriától, améken bíró vót. Nagyon furcsa egy isten bogara vót ez a Kerecsen Lász- lóné méltóságos asszony. Fösvény vót a kegyetlen. Megette vóna az még a kutyakaprot is, csak pénzt ne kejjen adni érte. Szatmáron laktak különben, csak nyáron vótak minálunk, míg az eső el nem kezdődött. Akkor hazamentek, és szekerekkel vittük a részt. Az árendát. Finom úriemberek vótak vóna, szép ruháik vót, úri életük, de pénzt nem szerettek kőteni. Ügy el vótak azok a kis házba, mint a vakondékok. Persze egész nap nem csináltak semmit. A méltóságos úr pipált, de csak nagyon jó dohányt. Míg Salánky-kézen vót az uradalom, addig mindig nekik válogatták a dohányosok a legszebb dohányleveleket, nem vót abba szabad egynek se lenni, csak a legprímábbnak, mikor meg eladták a birtokot, és ez a Krósz megvette, akkor ez is elment a méltóságos úrhoz vizitelni, és azt mondta neki, hogy a dohányporció ezután is kijár. Meg is parancsolta Máté Estók bátyámnak, az új dohányosnak, hogy a szépit, csak a legszépit válogassa a méltóságos úrnak, de úgy, hogy azt finánc szeme ne lássa. A dohányos gazdának magának kellett csempészni a remekszép dohányt a méltóságos úrnak, de ha finánc jött a faluba, soha az, egy se mert elmenni a méltóságos úrékhoz, megvizitálni, hogy van-e szűzdohány vagy nincs, pedig úgy feltúrták néha a falut, hogy egy törülközőt meg egy szalmakazlat se hagytak a helyén, de hát nagy becsülete vót a méltóságos úrnak. A méltóságos asszonynak meg a vót a szokása, hogy mindig csak lila ruhába járt. Vót annak ruhája sok, de a mind lila vót, mint a tavaszi kankalin. Még a csipke is lila vót rajta, meg a kalapja is, meg annak a bársony szalagja is. Olyan vót a, mint egy lábon járó orgonabokor, ha el indult. Még az orcája is lila vót. Én nem tóm, mivel kente- fente, de olyan lila vót a, hogy elnéztem sokszor, mikor nálok jártam, milyen lilásra tudja kikészíteni magát. Mer sokat jártam hozzájuk, engem rettenetesen szeretett a méltóságos asszony. De sokszor megcibálta a hajamat, mindig szeretett belekapaszkodni, hogy úgy szétáll a hajam, a fehér ujjaival csak belemarkolt az üstökömbe, és pofozgatott:- Akarsz-é virágot, Györgyöcske? Én meg szerettem vóna neki azt mondani, hogy inkább egy kis kolbászt szeretnék. Kaptam én virágot eleget a jányoktul, rozmaring mindig vót a kalapom mellé. Kovács Marinak minden rozmaringját én legeltem le, mind az én kalapomhó szurkába a szebb szálakat. De kolbász az mindig vót náluk, meg pecsenye, de soha a meg nem kínált vóna egy falással, ha a szemem kopogott vóna is. Azér jártam hozzájuk, mert Jusztin néném mindig velem küldte el a napi járandóságot, ha ott vótara. Mert Pál bátyámék tartoztak nekik adni mindent. Úgy vót az egyes- ség, hogy a tizenkét hold árendáját disznóba kellett kiadni, sonkába, kolbászba, sült húsba. Meg minden egyebet is, csirkét, tyúkot, pujkát, rucát, meg még galambot is kellett nekik adni. Reggel mentem hozzájuk, megkérdezni, hogy máma mit akarnak. Vagy tojást, téfelt, lisztet, zsírt, meg ami kellett, szóval ott vót az éleskamorájuk Pál bátyámék- nál. Mondta is minden reggel Jusztin néném, mikor reggel eléadtam, hogy mit parancsolt a méltóságos asszony, hogy:- Ó, a drága lelkem méltóságám, hála istennek, hogy ilyen jó étvágyuk van, az én istenem tartsa meg az étvágyukat. De csak ki kellett adni a porciót. Mer a méltóságos asszony abba a kis házba nem tűrte az ételszagot, ott nem vót szabad még egy kis kamarát se tartani. Vót egy öreg cselédje, Penzsi néni, az berakta a maradványt egy nagy pántos ládába, a kulcsot meg a méltóságos asszony eltette, sokszor megpenészedett, megromlott az eltett étele, Penzsi néni meg dúlt-fúlt, hogy a szeme is szikrázik az éhségtül. Hát a szobájuk, akibe laktak, az olyan vót, mint egy szép bőt. Minden vót benne, még perzsaszőnyeg is. De ha Jusztin néném eccer azt mondta vóna, hogy máma nem adok semmit, akkor meghalhattak vóna éhen. így éltek ezek ott minálunk minden nyáron, de sokszor hallottam, mikor mondta a méltóságos asszony:- László lelkem, pipázzál, megesznek a szúnyogok. Nagyon csudálkoztam a szúnyogok gusztusán. Azt mondja ősszel Pál bátyám, meglát az utcán, mert én csak tavasszal vótam nála kiskocsis, hogy:- György fiam, hajnalba megyünk Szatmárra. Mán tudtam, kötöznek befelé a méltóságáék. Mondták nekem a tavaszon, hogy én fogom kőtöztetni. Hajnalba mán kopogtak értem, mentem a szekérhez. Hát a hintó megjött, de csak a méltóságos asszony ült bele, a méltóságos úrnak oda kellett ülni a rakott szekerre, hogy el ne lopjunk valamit. Megyünk. Száraz Berken megállottunk itatni. A méltóságos úr adott öt krajcárt, hogy igyunk rajta pájinkát. Ketten. ötér. Pali bátyámmal vótunk, a meg vett egy fertály pájinkát. Fertály litert. Megitta, én is kaptam, de én nem szerettem a pájinkát.- No, megájj - mondom Pali bátyámnak -, most megfizetek a méltóságos úrnak. Mikor elértük a köves utat, meghajtottam a lovat. Jaj de kiabált, hogy kirázza a lelket belőle. Hadd rázza az öt krajcárér. Mikor beértünk Szatmárra, a szekér úgy állott meg, hogy összeesett. Egy zsák le. De ü nem látta, mert sietett lefele, és ment be a házba. A zsák kiszakadt, kiömlött belőle vagy egy fél véka búza. Vót ott egy szegény asszony a szomszédba, mingyán szaladt kosárral, felszedte, elvitte. Mi meg bedugtuk a zsákot egy jó nagy szalmacsutakkal. Nézi a méltóságos asszony, mer mán a régen otthon vót, kijött megnézni, megvan-e minden.- Méltóságos asszony, az egér kirágta a zsákot. Jaj de sopánkodott, sápított, hogy jaj, istenem. De a nem jutott eszébe, hogy behíjjon enni. Hanem Penzsi néni hívott. Pali bátyám nem ment, hanem elnézett a városba, egy jó hámot akart venni, azt mondta, de én tudtam, hogy nem kíváncsi az ebédjükre, megy a vendéglőbe pörköltözni. Hát ideadja nekem Penzsi néni az ebédemet. Almásétel vót, de egy csepp só se vót benne. Nem ettem meg.- Én nem tudom megenni, nincs ebbe só.- így szokott a méltóságos asszony. Vót kenyér, jó, azt megettem. Vót egy nagy kert az Móricz Zsigmond A íaldaa em&e/i VI.
