Amerikai Magyar Szó, 1981. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-01 / 1. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ SZÉPIRODALOM Thursday, Jan. 1. 1981. , 9 udvar végibe, nézegettem, hogy bemegyek, eszek almát. De azt meg úgy bezárta a méltóságos asszony, nem lehetett bemenni, szeges drót vót a tetején. Hát addig nézegettem, míg leltem egy helyet, ahol be szoktak járni a hí- vadan vendégek, én is beléptem. Megszedtem magam jó piros almával, be a kasba egy zabostarisznyával. Pali bátyám meg jön estefelé, részeg vót, mint egy csacsi. Befogtam a lovat, olyan szerencsés vótam a nyergelés- sel, hogy nem lett semmi bajom, mert rugós vót a ló nagyon. Pali bátyám meg ült felfele, és mindig leesett.- No, szép legény, nem tud felülni a szekerbe.- Ü? Ült felfele, teszi fel a lábát, én meg belöktem, beesett a szalmára, elfeküdt, ott maradt. Én meg kihordtam a zsákokat a kamrából, Penzsi néni azt mondja: - Vidd el ezt a zsákot, neked készétettem. Fellököm a zsákot a szekerbe, nem tudtam, mi van benne, éreztem, hogy valami ruhaféle meg edény is meg egyéb. De féltem, hogy a méltóságos asszonyék ki ne nézzenek.- Nem néznek azok ki, mert félnek, hogy borravaló pénzt kell adni - mondja Penzsi néni.- Hát mán akármi van ebbe a zsákba, e többet ér, mint három krajcár borravaló, mer annál többet úgyse adna. Elmegyek a négy lóval, megyünk. Azt mondja eccer Pali bátyám, felébredt, osztán eszébe jutott.- Te fiú, ettél máma?- Nem jövök magával többet, nem törődött velem.- A méltóságos asszony nem adott?- Adott, de nem tudtam megenni, nem vót benne só.- Mi vót az ebéd?- Almát főztek vízbe, egy kis habarással. Nevetett Pali bátyám, azt ü úgyse ette vóna meg. Elértünk az úton egy olyan csárdát.- No, ájj meg. Rendelt egy liter bort meg paprikás szalonnát. Megettem a szalonnát, ü meg megitta rá a bort, mikor szállunk fel a.szekerbe, elordétja magát: - Hun a hám?- Én nem láttam. Hát csak nagy nehezen tudta kisillabizálni, hogy vett egy új hámot, osztán rest vót magával vinni, mikor a vendéglőbe ment, otthatta a szíjgyártónál. Vissza kellett fordulni a szekérrel Szatmárra. Kerestük a szíjgyártót, igen, de olyan részeg vót, hogy mindenáron a nagy szállodába akart menni, hiába mondtam neki, hogy ott nem lesz szíjgyártó. Nagy nehezen leltük meg, feltettük a hámot, akkqr má setét vót, úgy indultunk visszafelé haza. Hű, ojan setét lett, hogy az első lovat nem is láttam. Éjfél után azért hazaértünk. Szidta osztán Pál bátyám a fiát, hogy te disznó, gyerekre hattad a négy lovat. Mondja Jusztin néném:- E meg micsoda zsák?- Én nem tudom, Penzsi néni lökte fel a kocsiba. Nem tudom, mi van benne.- Jaj, az a jó lélek, az a Penzsi, nohát. Mán akármi van benne, azér az jó lelek, nem olyan, mint az a drága méltósága, hogy a hollók szedjék ki a szemit szegénynek. Elvitte a zsákot, így osztán sose tudtam meg, mi vót benne. Hetedik beszélgetés arról, hogy egy kit legénynek a szava milyen sokat jelent- Mikor májusban vége lett a szántásnak, megszabadultam Mojzes Pál bátyám munkájától, micsoda!... olyan kapós lettem én, hogy az egész falu csak azt akarta, hogy • én dógozzak nekik. Tudták, hogy világot járt ember vagyok, még csak tizennégy éves vótam, de mán jártam Beregszászba, Újlak, Ti- szabecs, Milota, az nekem semmi se vót. Még Csécsén is vótam nemegyszer; nem is beszéltem róla, hogy a csécsi rokonok is ott akartak fogni, hogy maradjak náluk dógozni. Én nem maradhattam; akkor mehettem vóna Pestre is, ha nem édesanyám miatt tettem vóna le az inaskodásról. Így hát én csak egypár napra mentem el legfeljebb, akkor jöttem haza, de azt mondhatom, hogy soha üres kézzel, mindig rakott tarisznyával. Abba az időbe nagy változás vót minálunk. Hogy Sa- lánky Arvéd úr megbukta magát, két zsidó lett a legnagyobb birtokos, a két Krósz vagy Krauz, mi csak Krósznak híj tűk ükét. Az egyik megvett az uradalomból kétszáz holdat, a másik meg a többi ezer holdat. A kétszáz holdas Krósz ott lakott szemben velünk, az egy gyarmati vasas zsidó vót. Fejérgyarmaton vót a botja, az nem tudott sokat kijönni, hanem helyette a felesége szokott ott lenni egész nyáron, és az öccse gazdálkodott. Ezt a vasas Krószt, ezt nem szerettem, ez nagy, fekete ember vót, igen mérges, hő de fene mérges vót, zsidóba még nem is láttam olyan kiabálós, mérges embert, úgy szidta az öccsét, valahogy németül handrikáltak, hogy csak úgy vonétott. Az öccse meg olyan hibás alakú ember vót, valami hibája vót, az ujjai is mind görbe vót, kapzsi vót rettenetesen, az nagyon szeretett félretenni mindent. A munkásokhoz nem lett vóna rossz, mert félt. Nagyon félt a mindentül, mintha csupa rablógyilkos lett vóna a faluba, pedig nálunk bizony még meg se ütöttek senkit, mióta én emlékszem. Mi nem vagyunk verekedősek, csak hát, ha a kocsmában a tanyasiak szemtelenkedtek, azokat kihánytuk, és olyankor nem néztük, hogy puhára esnek-e. De ez nem értette a nyelvünket, alig tudott az valamit beszélni magyarul, hanem gazdálkodni azér jól gazdálkodott. Jó fődeket kaptak, a Szirokot. Aj micsoda búzák meg kukoricák termettek ott abba az időbe. De nem az ő kedviér jártam én legtöbbet hozzájuk dógozni, hanem vót a fekete vasas Krósznak egy gyönyörű szép felesége. Micsoda szép vót. Olyan fekete szemei vó- tak, mint a csillag. A bőre annak olyan vót, mint a fejéri- tett vászon vagy selyem. Szép magas asszony vót, majdnem olyan magas, mint én most vagyok, de azért akkor is mán majdnem elértem magasságba. Ez mindig jött hozzánk:- Jó Jánusné, átjön ide a fiú. Jürt tógozni. Így mondta valahogy. Mert e se sokat tudott magyarul, de mosolyogni azért tiszta magyarul mosolyodott az emberre, osztán akkor ment az ember, égett a munka a kezén. Meg áldott jó asszony vót, ez mindent adott. Mikor este mentem hazafelé, mán mondta:- Vityhél anyád thé. Hogy vigyek egy csupor tejet édesanyámnak. Meg lisztet, meg zsírt, meg dohányt. Vót nekik is dohányuk. Nem olyan sok, mint a másik Krósznak, valami tizennégy hód. Mindig mondta:- Aduk én neked duhán, ne menj pajthába. Mert én abba az időbe a dohányos jányok után vetettem magam. A dohányos jányok mindig szépek vótak, vígan vótak, és mikor a pajtába dógoztak, beszöktem hozzájuk, és ott viháncoltunk. Hát a fekete Krósz megparancsolta, hogy a pajta ajtaját be kell zárni, hogy oda, mikor simítnák, be ne menjen senki idegen. Bementem az ablakon, a pajta tetején. Osztán mikor elmentem, olyankor mindig dugtak a lyányok a zsebembe dohányt. De szép is vót, de kapkodtak rajtam. Vót egy dohányos gazda, a Nyírségből jött, Pamuk István, a családjával, meg a testvérei gyerekei jártak hozzá munkára, csupa Pamuk-jány, fiú alig vót. Én akkor valamennyi Pamuk-jányt megölelgettem. Csak úgy tomboltam velük. Mint a csikó a ződ füvön. Ez a Pamuk bácsi, mert aki a faluba való születés, azt bátyámnak szoktuk szólétani, de aki idegenből jött, az csak bácsi vót. Hát a Pamuk bácsi mindenáron meg akart tanítani pipálni. Én meg nem akartam, nem szerettem. Hát eccer, mikor szállított Gyarmatra, hozott nekem egy szép cseréppipát. Olyan cifra bojttal. Szép meggyfaszárral, de az olyan szár vót, hogy fele fényes csontszopóka vót. Akkor télen ennek a pipának a kedviért osztán mégis megtanultam pipázni. De azér sose szoktam rá, csak virtusból pipáztam. Most se vagyok nagy dohányos, el vagyok én két hétig is dohány nélkül. Akkor meg csak éppen ha látták, akkor szíjtam. Jó dohányok termett, annak a javábul adtak. Még Mojzes Pál bátyám is azt a dohányt szíjta, akit én vittem neki. Hát így én vígan éltem. Váradi Piroskának oda se néztem. Igaz, ő se sokat nézett utánam, vót annak minden ujjára kettő-három, úgy jártak utána a korombeli kis legények, mint tavasszal a nőstény kutya után a kuvaszok. Akármerre fordult, mindig utána lógott egy csomó fiú. Azok sokszor összeverekedtek érte, de én csak nevettem. Minek. Van jány elég. Megfogadtam az édesanyám szavát. De nem sokat számított abba az időbe nekem egy jány, arra vót a csak jó, hogy jól megtanítottak táncolni. Ügy jártuk a csárdást, hogy akármerre vótam osztán, olyan jó csárdásokat sehol se jártak, mint a dohánypajtába. Meg sok nótát tanultam tülük, mert a gányójányok, úgy is híj- ták a dohányosokat, mindig csak danolásztak. Az másfajta nép, mint a falusi jányok, szabadok, nem sokat törődnek az illedelemmel, mert nem odavalók. Nincs ott a rokonságuk, hanem messze van, avval nem törődnek, hogy a faluba mit mondanak, mert ha úgy viselik magukat, mint a Szűz Mária, akkor is csak azt mondják rájuk a falubeliek, hogy:- Gányójány. Én nem sokat törődtem a szóbeszéddel, én éltem világomat. Nappal kapáltam a zsidónak, este meg hancúroz- tam a gányójányokkal. Egyszer jövök haza magamban, valahonnan a mezőről, szembe jön rám Salánky Sámuel tekintetes úr. Megállít az utcán.- Megájj csak. Megállók. Megemelem a kalapom.- Jó estét, tekintetes úr. Megnéz:- Te Jó György, te mán egész zsidó lettél.- Mér, tekintetes úr?- Te mán nem is jársz máshoz dógozni, csak a zsidókhoz.- Ahova híjnak - mondom neki hegyesen. - Én nem a zsidókho járok, mert én a zsidóknak nem tudok mit csinálni, én a fődre járok dógozni. Mér adta el a tekintetes úr testvérje zsidóknak a fődet? Nagyot néz rám a tekintetes úr.- Úgyl mán mondtam eccer, hogy nyelves vagy, de még réfesebb lett, mióta zsidókonyhára kaptál. No, majd teszek róla.- Nekem a tekintetes úr nem tehet semmit. Munkába sose hívott életibe, mikor a lovát őriztem, barackot ígért, azt se adta meg.- Hát nem adtam meg - mondta veresen no majd megadom. Majd kapsz tőlem olyan barackot, hogy elvásik bele a fogad. De én csak nevettem, mert ez olyan vén szakállas öreg vót, aki semmivel se törődött a világon, senkivel se beszélt, olyan vót, mint egy katufrékos- öreg zsidó, ö vót olyan, mint egy zsidó, mégis engem vergált, hogy zsidókhoz járok. Oda járok, ahova híjnak. Láttam, hogy bement Pereszlényinél, én meg mentem hazafelé. Szembe jön rám Kovács István, a Mari bátyja, azt mondja, menjek el hozzájuk este, sokan lesznek, mert kalákára készülnek, azt beszéljük meg. Jó, elmegyek. Elébb elmentem Krószékhoz jelenteni, hogy mit végeztem. Azt mondja a szép Krószné tésasszony:- Jól van, Jür fiam, vityel anyád egy csupor thé. Nagyon thisztességes asszony, nagyon szeretek itet. Nohát, mondta ezt valaha nekem"Salánkynál valaki? Még azt se tudtam, van-e méltóságos asszony vagy nincs. Az eccer se jött el a mi falunkba, eccer se alázta magát ide, csak úgy dógoztunk neki, minden az övék vót, rakott csűrök, ménesek, malom, liszt, pénz, ők meg éltek, főispán vótak, képvisellő, meg kártyáztak, mulattak, azt se tudták, hogy terem a fődön a répa, ők hogy csak a cukrot ették, amit abból csináltak. Megyek haza, mondom édesanyámnak:- Édesanyám, ez a Sámuel tekintetes úr megfenyegetett. Elmondtam neki az egészet szorul szóra. Megijedt szegény.- Jaj, fiam, minek szóltál. Mindig mondom neked, hogy urakkal, papokkal nem szabad feleselni, mert az azt el nem felejti, mint kégyó a farka vágatását. No, men{ már Pereszlényihez. Fújják azok most a kégyókövet. Ó, be örültem, hogy a perrel egypár évek óta békén hattak, majd meglátod, foga lesz ennek. Újra kezdik ezek, még tán ki is tudnak a falubul. De én csak nevettem.- Hogy gondolja, édesanyám, én még csak gyerek vagyok, ha tizennégy éves vagyok is. Csak nem tesznek olyat ezek a vén emberek, hogy egy fiúgyerekkel tegyenek fel. Van nekik födjek elég. Pereszlényinek van nyóevan hódja, nem irégykedik tán a mi negyedfél köblösünkre.- Dehogynem irégykednek, fiam, nem tudnak azok még aludni se tülle, no, most végünk van, csak a házat is el ne vegyék. Szegény osztán, ahogy öregasszonyok szokták, csak sá- pétozott, hogy mi lesz velünk, má mi lesz velünk.- Ne sápétozzon, édesanyám, meg nem esznek biztosan, Foga sincs mán annak a vén jebezeusnak.- Dehogy nincs, fiam, dehogy nincs, nem rágják azok a húst, hanem késsel-villával eszik. A kése annak Pereszlényi, a vellája meg Máriási, a jedző. (FOLYTATJUK)
