Amerikai Magyar Szó, 1981. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)
1981-03-19 / 12. szám
Thursday, March 19. 1981. AMERIKAI MAGYAR SZÓ r 6. Múló ismeretség Leányom és kisfia látogattak meg ma. Megbeszeltem velük, hogy megnézzük a városunkban levó vándorcirkusz állatseregletét. Reméltük, kisunokám- nak nagy örömet szerzünk a látvánnyal. Külön-kü- lön autókkal hajtottunk a cirkuszig, mert ok onnan egyenesen hazamentek, mi meg visszatérünk a mi házunkba. Mire feleségemmel odaértünk, ők mar néhány perce ott lehettek, leányom már állt a várakozók sorának végén, egyedül, unokám nélkül. Én a járda széléről kiáltottam oda neki: hol a fiad? Persze magyarul. A válasz is magyarul jött, abból az irányból, de nem a leányomtól, hanem az ö közelében álló, nekünk ismeretlen, szőke nőtől: KINEK A FIA? így kezdődött a beszélgetés, mely — ez csak utólag derült ki — mély érzelmeket váltott ki mindkettőnkből. Hadd mondjam el, miről is beszélgettünk azzal az “ismeretlen” hölggyel? Hozzá közelebb lepvén, válaszoltam visszadobott kérdésére: a leányom fia után érdeklődtem. Idejöttünk megnézni az állatseregletet. Mondanom sem kell, a beszélgetés magyarul folyt. Kiderült, hogy az illető a cirkusz irodavezetője és magyar. Természetesen feltettem az ilyenkor szinte kötelező kérdést: Mikor jött el hazulról? Harmincöt éve vagyok itt — válaszolta. Hat maga? En csak húsz egy néhány eve — mondtam. Mikor volt otthon utoljára? — kérdeztem. Még egyszer sem, felelte vissza es hangjában valami remegést éreztem. Sajnálhatja! Rengeteget fejlődött az az ország a háború óta, az emberek is jobban öltöznek, mint azelőtt. En 78-ban jártam otthon-utoljára. Igazan megerte! * Minek mennék? Minden rokonom meghalt, akik otthon maradtak. De hat tízmillió magyar mégis csak maradt otthon — feleltem. S ahogyan a szemébe néztem, láttám, mint nedvesedik meg két szép kék szeme,majd mint csurran le egy-egy könnycsepp jobbról is, balról is. Rajtam is erőt vettek a feltörő érzések es nem bantam, hogy e “mulo ismeretséget” kedveshangu földim olyan sietve befejezte. Mint nekem, azt hiszem neki is.szüksege lehetett egy kis magányra, hogy leküzdhesse a gyötrő és mégis olvan jóleső érzéseket. Idő kellett, amig a magam emlekeit, gondolataimat rendbeszedtem. Maid gondolkoztam a történteken es igy döntöttem: Tulajdonkeppen semmi különös nem történt. Két pesti magyar ezer mérföldekre hazulról, találkozott. Mindkettőtől elrabolta a halál otthonhagyott kedveseit. Mindkettőn erőt vett a honvágy, mindkettő ellagyult. Én összeszedvén magamat, még őrültet« is a találkozásnak, a beszélgetésnek. Legalább gondolatban otthon járhattam egy röpke Ids időre. És tálán rádöbbentettem egy ideszakadt magyart, hogy barmit csinál is o, mégis odatartozik, ahonnan eljöttünk — az óhazához! Koós Zoltán BOSTON, Mass. A Harvard Egyetem kózegészségi fakultásának vizsgálata kapcsolatot fedezett fel a kávéfogyasztás és a hasnyálmirigy-rák között, melyben 20.000 ember hal meg évente Amerikában. A megállapítás nem tekinthető véglegesnek. UÉGRE ITTHOn UAGVOK! Dedikálom a József Atillák, a Radnóti Miklósok es a voronyezsi áldozatok emlékének Ezernyi tévedés, küzdelem és csalódás után, őszülő fejjel, megtörve szenved egy “Magyar Partizán". Egy a sok közül, aki imádta hazáját s fiatal lelkében várta a boldog jövőt: egy lázálomból felébredt szörnyű éjszakán józan szemekkel maga előtt látta a “hatalomratörő svasztikat,” — a guruló markát, — hazánkban már szervezkedő nyilas csőcselek sikereit, a reakciós uralkodó osztály terrorját, vakságát, ön- teltségét-felelótlenségét és annak előrelátható eredményét: a Hitlert imádó hazaáruló brigantik átkozott uralmat, — a “szálasi hordát.” Az esemenyek, a tények, a józan ész, a holnapok réme orditotta, zúgta a fülébe: Menj,, el,ha tudsz, talán igy még megmentheted egyetlen jussodat — “fiatal életedéit.” Tehát ment. Nem,mint kivándorló, nem mint szökevény, áruló, vagy gyáva féreg, — kergette a jÖvő,a balsors, — a vegzet. Még gondolni sem merte, hogy holnap már kóborol a világban, mint egy földönfutó “vándor cigány”, vagy mint egy hazája sorsáért aggódó “magyar partízán.” 1939,nyarán könnyező szemekkel hagyta el Honát és összetört szívvel negyven éven át siratta bölcsőjét e “magyar partizán.” Vallotta, mint a többi sorstársba bajt, a tevedest, a végzetes hibát, de lelkében hitte és remelte az egyetlen csodát: Holnap tán hazatér, — hol varja a Család —, simogató kezek, a régi sok barát, — egy “megváltozott világ” ezer év küzdelmei, élet-halál harcának örök reménye: Egy ujjaszületett szabad Magyarország! Hol nem lesz több nyomor, félelem, közöny es magány, de ott akar meghalni e “magyar partizán.” Ott a boldogság szigetén, ahol Te létezel Édes Szülőhazám, adj nyughelyét megtévedt, fáradt Fiadnak, hogy a “Szent földben” téged átölelve, álmodjon örökké e “magyar parfizán.” Sírkövén e sorok, mint égő faklyalángok, hirdessék: itt nyugszik egy csendes, egyszerű magyar, ki nem tétováz, nem szi- neszkedik, őszintén beszél, őszintén felel: Áldjon i vagy verjen sors keze: Itt Élned, Halnod Kell! Bar 6 évig többszínű katonaruhákban, de büszkén vallotta: ö “Magyar Partizán.” S mikor eltaposták a náci gyilkosok uralmát ott állt . a Győztesek oldalán ! Egy a százezrek közül, ki nem hallgatott másra, nem hajtott térdet és mégis magyar maradt. Mert hitt az igazságban, a sorsban, a végzetben, az emberszere te tben és szabadságban. — Amely abban az időben sajnos csak szólam volt “meggyötört hazánkban.” Hitt Madách próféciájában, az “Ember Tragédiájának” utolsó sorában: Ember küzdj és bízva bízzál.-—----------------------------------- -------------“--------------------Tí ■ “Ez az elet egyetlen logikus törvényé.” 0 ezt hitte es vallotta s igy maradt élve! — Küzdött, harcolt, bízott és az életet kiérdemelte! Most 40 év után a Mártírok utján ballag, — emlékezik, meg-megáll, könnyes szemekkel, mint egy több sebből vérző harcos veterán, kit a múlt emlékei megzavartak: szalutál, szalutál. Majd hangosan kiáltja: emberek-testvérek: magyarnak lenni bárhol a világon szenvedés-küzdelem és megpróbáltatás, de meghalni itthon drága szép hazánkban: boldogság, kitüntetés es álmodás. Aztán néma csend: — A szivéhez kap, tántorog, majd elterül, a földre rogy... — S halkan suttogja Ady versének sorait, agonizálva, megtörve, dadogva, Góg és Magog, Fia vagyok én... Uj időknek, uj dalaival;... — majd kicsit felemelkedik, erőre kap. Az arca mosolyog, s szinte kiáltja: Végre itthon vagyok. — Vegre itthon vagyok! Majd visszahull a földre. Teste meg mozog, — összekulcsolja kezét, s a fáradt hazatért Magyar Partizán, ahogy megálmodta: Édes Hazájában hunyta le örökre szemét!... P.K. AZ ÉLET EREDETÉNEK TUDÓSA Alexander Ivanovich Oparin A mult évben halt meg 86 éves korában Alexander Ivanovics Oparin, a sok évtizeden át az élet eredetét tanulmánvozó tudóskar elismert vezetője. Oparin volt az első, aki életének javarészét a földi elet eredetét modem biokémiai és más tudománvos alapokra helyezett tanulmányozásának szentelte. Alapvető meggyözódése volt az élet egységessége, amint azt Kluyver holland mikrobiológus pontosan meghatározta és amit később a molekuláris biológia kifejlődése szilárd alapokra helyezett. Oparin az eredetileg “biológiai” evolúcióra alapozott darvinizmust ‘Vegyi” evolúcióra alkalmazta, ami szerint a szerves anyagokból az élő organizmusok bizonyos “eobionikus” elődökből fejlődtek ki. Oparin állította, hogy az eletnek bármely égitesten előbb-utóbb meg kell jelennie, ahol kedvező körülmények állnak fenn. Mivel nem valószínű, hogy Földünk egyedülálló a világűrben, kell, hogy élő organizmusok másutt is létezzenek. Ezek azonban valószínűleg teljesen mások, mint amelyek a Földön vannak. (Az elgondolás, hogy végtelen számú csillag létezik, végtelen számú életformákkal, egyike volt azoknak a tanoknak, amelyekért Giordano Bruno-t Romában, 1600-ban máglyán megégettek.) Az ő statisztikai evolucionista megközelítésével vegleg megdöntötte azokat a primitiv számításokra alapozott tanokat, melyek számokban próbálták bizonyítani az atomok véletlen kombinálásából eredő organizmusok létrejöttének rendkívüli valószínűséget. Oparin ezzel szemben úgy érvelt, hogy a lépésről lepesre fejlődő evolúció révén a valószínűtlenség könnyen teljes bizonyossággá válhat. Oparin közép Oroszország egyik ősrégi városában, Uglich-ban született, amely fontos volt a cárságot bitorló Borisz Godunov életében. 1917-ben nvert diplomat a Moszkvai Egyetem-en es később ugyanott a növénybiológia professzora lett. A Szovjetunió Tudományos Akadémiáján a biokémiai intézet egvik alapítója volt, később, egész haláláig, annak vezetője. Világszerte nagy elismerésben részesült. Mindig jelen volt az elet eredetét tanulmányozó nemzetközi tudományos öleseken és ennek a tudós szervezetnek első elnöke, később tiszteletbeli elnöke volt. Külföldi kollegái iránt mutatott rendkívüli barátságos modora és vendéglátása a tudósok között a meleg barátság érzetét keltette iránta.
