Amerikai Magyar Szó, 1979. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-10 / 19. szám
Thursday, May 10. 1979. 8 AMERIKAI MAGYAR SZOKÖSZÖNTJÜK AZ ÉDESANYÁKAT! Levél édesanyámnak » * % f / 1 Soraim jo egeszsegben találjanak. Es amig orrod nyergére illeszted a papaszemet, odakint csituljon el a tavaszi zsongás. Csend legyen. Olyan csend, mint amikor először érezted szived alatt a szivem moccanását, s azt mondtad apámnak: Józsi,gyerekünk lesz... — Oh, kisfiam... — szakad ki mejjedből a sóhaj, amikor a betűk bogozása közben idáig érsz. Es én is sóhajtok, mert meddig leszek én még a kisfiad? Mondd, meddig drága jó anyam, amikor már nekem is unokáim vannak. Gyérülö hajam, szakállam Őszbe csavarodott, s ma-holnap en is átlépem az öregedes küszöbét. Most bizonyára mosolyogsz, s azt gondolod: butácska vagy kisfiam, hiszen az idő bármily lassan és ' keményen munkálkodik is az ember ábrázatan, az édesanyák gyermeket szülnek és a szivük, óvó karjuk akkor is úgy tárulkozik utánuk, ha felnőttek, mint amikor az első lépésüket igazgattak. Nem emlékszem — nem emlékezhetek — erre az időre. De te nyugtass meg joanyam, hogy az első szó, amely kibuggyant a számon, csak neked szolhatott: Ma-ma! Az első lépés csak a te kitárt karod felé mozdulhatott. Ez az igyekezet repített engem később — úgy tízéves koromban — a karikám mellett tőlünk ótven , • r kilométerre. Miskolcra, hozzad, ahol te —urak cselédjeként—a kenyerünket kerested. Of — Szuzanyam! — csaptad össze a kezedet, pedig te jól tudtad, hogy ha hetedhét országon túlra is . kerget tolunk özvegyi sorsod, en mint kiscsiko, a világ végére is utánad nyargalok. És te is szaladtál a frontra vivő katonavonat mellett. Oh, de hogy szaladtál! — Akkor már a sok padlóvixeléstől dagadt lábaiddal — es bár el kellett eresztened a kezem, ott kint a roppant télben, a te kezed melege takargatott, a te könnyes szemed ragyogása tartotta bennem a reményt. — A hitem, az imádságom óvott és hozott haza, kisfiam — mondtad, amikor átlábaltam a második világháború poklán, s visszatértem a szülői házba. Enbennem akkor mar más hit munkait, s bocsáss meg,akárha gondolatban is, kételkedtem imádságod erejében. Talán kiengesztellek azzal, hogy Rómából hoztam neked olyan olvasót, amit a Pápa is megáldott. En ónzó kölyök, aki nemcsk a simogató, \ kenyeret szegő kezedet lestem, hanem a munkától görcsös ujjaid imamorzsolását is magam felé fordítom. i , Oh, azok a draga kezek! Nem emlékszem, hogy dorgálásra emelted volna ram, pedig én sem voltam különb a Deákné vászná- r nal. — Veri őket a nyomorúság — szoktad volt mondani, ha csinytevéseink megtorlására biztatott valaki. * I l — Most mar — nyolcadik iksz után lassabban es kevesebbszer járod a falu utcáit, de a szereteted melege nem lanyhult szivedben. Küldhetném Neked — anyák napján — a dísztáviratot, de te a levelet jobban szereted. A levél öröme hosszabb, mint a szűkre szabott táviraté. Ezt újra es újra el lehet olvasni. Ez olyan, mint a frissen vágott, vázába tett virág, amely az újabb levélig tartja illatát. De persze a legjobban annak örülsz, ha a “kisfiad” személyesen érkezik, az unokákkal es a dédunokákkal. Oh, Mama! Kapirgál-e sok rántani való csibéd az udvaron? És lesz-e elég gyümölcs a fán, ha megérkezik a teged köszöntő lelkes csapat? Az lesz ám az igazi Anyák Napja! Ha eleven életektől zeng a kis ház. Mert dísztáviratnál, levélnél, virágnál és ajándéknál is ezerszerte nagyobb a te örömöd, ha mindent megeszünk, ha összehancűroz- zuk tornyos párnáid, és mindent bepakolsz nekünk az útra, drága jó Édesanyám! Addig is ölel, Fiad es csaladja. David József Szabó Lőrinc: Megint anyámnál Szegény anyam, fürkészve nézed arcod: van meg közünk egymáshoz? Idegenebb nem lehetek már senkinek, idegenebbet nem találok nalad, anyam. Elhagytalak, s most is egy éjszakára vert csak vissza hozzad a szenvedés, istentelenség minden szavam, és mindent, amitől óvtál, szeretek, s elek nehez, bolond szerelmeket. Anyám, sok pöt szerettem, s megutaltam magamat erte. Minden faj. Úgy élek, szétzídlve s hazafajva, mint a vert emigráns, aki titkon visszavágyik, de daccal viszi sorsát mindhalálig. i 1 Anyám, utált háború ;vagyok én, s csak a lemondás adhat már nyugalmat. Te vagy a nyugalom, édesanyám, — túlegyszerű és majdnem idegen, néha mégis csak te kellesz nekem. Mert asszony vagy, akiben nem csalódunk, mert benned biztam eleitől fogva, s ha olyat tennék, amiért fiam is hóhérkézre juttatna fejemet, föloldaná egyszerű szived. Anyám, te vagy a végső menedek: együgyüséged, sok-sok babonád, öreg, rossz tested, naiv örömöd s ez az örök, állati szeretet leszedi zörgő fegyvereimet, mig imádkozol értem... Te tudod, minek az ima... Oh, takarj be, altass, altass el! Reggelig tied vagyok megint, mint régi gyermekéveimben, s tudom, te mindig az enyém maradsz, mert kegyelmesebb s jobb vagy, mint az isten. Juhász Ferenc: Ö, milyen fiatal nagymama, a dr'aga, pedig nyilik körülötte kilenc unokája. Futkos, mint a szellő, ki hinné, a kedves közeledik már a hetvenkilenchez. Reggel, mikor fodros rekliben mosakszik, amikor a ház még hortyog, mélyen alszik, nnGvmflmn s az ég kék ingéből ugrálnak a csillagok, mint bolhák, a nap az ablakhoz nyomja tüzes orrát, begyújt, föl tűzdeli kicsi, fehér kontyát, sürög, forog, gyorsan folmossa a konyhát, repked ki az ajtón, megfejni a kecskét, feje fölött bukdosnak csivognak a fecskék. A ház előtt a kukoricák kardjai csörögnek, a kotlósra kiált: “Te, a babot ne edd meg!” Pelyhes kis csibéi kiáltoznak: csip-csép s a kéklö pocsolyába hímezik a csipkét. Egész nap kapálgat, krumplit, kukoricát, kötözi a szólót, megszidja a kutyát, szusszant, sóhajtozik: “Jo uram, szegényke, Jaj, csak szallhatnék már hozzád föl az egbe.” Károlyi András rajza
