Amerikai Magyar Szó, 1978. július-december (32. évfolyam, 27-50. szám)
1978-11-23 / 45. szám
Thursday, Nov. 23. 1978. AMERIKAI MAGYAR SZO. LESKÓ LÁSZLÓ.' Boldogasszony anyánk Nemsokára, jaj, nemsokára meglátja azt a renge- tegnagy vizet! A zsoltárkönyv nyílik úgy széjjel a lapozó ujjtöl, ahogy az ut két oldalán a fa'k sora a robogó kocsitól. Tudta, hogy csúfot űz vele a szeme, mégis megmámorosította: az ö kisfiának taxija elöl ugranak szét a fák ilyen tisztelettudóan. Úgy ült, ahogy idegeneknél szokott a szék sarkan, majdnem guggolva, alig érintve a hátsó ülést. Mintha minden pillanatban rárivallhatna egy mord szemöldökráncolás. Jobb keze az ölében. A balt jobb vállán tartotta, de nem lágyan, ujjait ellazítva, hanem kampókká görbítve. Néha a kendője szélet góngyorgette. A kendő! Két,Ívbe csúcsosodó kémény varjuszárny. Ránc csak egy rajta, ott ahol kell, a fejtetőről ferden le az áll alatti feszes csomóig. Mint sűrű, sötét lomb a gyümölcsöt, úgy rejtette arcat, csak egy sarga szeletet hagyva szabadon. Az asszony a lakodalmi menyecskévé kendőzes után kisebb szabadságot ad pa- razsas ferfitekintetekne.k! Ha meg már az idő késéi metszenek arcaba soha nem hegedő léniákat, miért beszéljen sokat az asszony arca a világossággal? “Gyönyörködjél az Úrban, es megadja neked szived kéréseit”, ez fészkelt benne elégedettseggel. — Mennyit kellett befizetni a taxira? — kerdezte a vöröses tarkótól, csak mert tudta, hogy a fia legszívesebben “álmai megvalósulásáról” beszel. Jobb tenyere a szaja előtt. Minden megszólításakor kerítést épített csorba fogai es a kihullottak ürege ele. Fia helyett a menye nézett hatra. — Kocsi, mama drága. Kocsi! A taxi városi bérautó, nem magántulajdon, hanem vállalati. O csak tudja, ó a tanúmé. Kiokosultak az emberek a,mai világban. Nagy esze lehetett annak, aki ezt a taxit kitalálta, jaj, nagyon nagy. Cseledember gyerekenek lába volt a taxija, de még a vonatja is. Emiatt olyan sziszeregtetően fájo's most, hogy még a forró viz sem mossa ki csontjaiból a fekete piszkot. Mert mi más is lenne a fájdalom, mint a belső részünk piszka? Szólhatna mar valamit a fia is. Igen jo gyerek, csak a szóval sporol. — Nem nehéz forgatni azt a kormányt, kisfiam? Az elöl ülő rázta a fejet. Az apjanak is volt egy ilyen, féltojásnyi bub a kupáján. “Itt a esze, itt, itt, itt”,ezt szokta — jaj, mikor volt az mar! — mondogatni amikor a fia még pendelyes, totyori volt. — Volán, dragamama. Volán! Zavarában a kötényét simogatta feszesre a térdén. Az ut menti rohanni latszó fák közül a nap egyenletesen ostorozta a kocsi ablakat. Meg jo, gondolta, még jó, hogy itt hátul nincs ajtó, talán be sem tudta volna csukni maga után, hiszen meg egy tisztességes rigli sincsen rajta. De rögtön el is szégyell te magát, hogy ezt a drága masinát — végig sem meri mégegyszer gondolni — mihez hasonlította, ha csak gondolatban is. A cipőjét nézte, mintha lehetett is volna azon mit látni! Me'g az uráe volt, a marcali vásárban vette valódi iparostol. Befele mosolygott az emléken. Ahogy az ura húsz forintot lealkudva nyújtotta a kétszer átszámolt pénzt az adás minden mástól különböző, hetyke mozdulatával, hogy mindjárt azutan fordítsa is a tenyeret immár bizonytalanabbul, várakozóan. Jo kis félcipő ez. S hogy az ura elment — mindenkinek megjön az ideje — ra egy évre felpróbalta. Hat nem volt nagyobb az ö lábánál. Hordja azóta is. Azt-a két dudort mar az Ö bütykei feszitettek a disznóbőrbe. Disznó! Már csak egyet hizlal fel minden évben, azt sem a maga élesere, hanem a gyerekeknek. A városi hentesnél drágább is, rosszabb is, hat minek vegyek, minek egyék, azt a húst az ö kisfiáék. Ott, ugye, nem tudják jól megadni az izét sem. De meg. is érdemlik a jót, hiszen most is lám, az uj taxival nem hozzá robogtak először? A szomszéd Tuliska olyan esenyen nézte, hogy hat neki ilyen jo gyerekei vannak; — megesett rajta a szive. Mert százszorosán árva az, akit az élő gyerekei tesznek azzá, mint ezt a Juliskát is. “Na, mama, készüljön, visszük a Balcsira! Ezt kívánta tavaly, nem?” — igy a menye, alighogy megérkeztek. Ó meg mondta volna, hogy pihenjenek le,amig összekapkod nekik egy kis eztazt a kertben, legalább egy kÖtényrevalót, de a fia is azt kérte: “Kűsztúlódjön, anyám!” Mindig rácsuszik a nyelve az itthoni beszédre, ha hazajön. Szégyen és öröm virgolódott benne: vensegere kívánta meg — jaj, ez már a második gyerekkor! — látni azt a nagy vizet, de ripsz-ropsz be is teljesül a kivanalma. Csak ez a ^emencemeleg, ez ne lenne máma... Lassítottak. Az utkanyarbbl mégis váratlanul ugrott elejük a parti település. Nem kellett mondani, tudta ö anélkül is, hogy ez mar a rengeteg- nagy viz előszobája. Megütötte a látvány. Miféle pojáca házak ezek? Nem az ő szemenek valók a kezes, egyforma sátortetős, rangos parasztházak mellett! Ahogy ember is akad, ugye érvénytelen, ró- hincs is, meg komoly, nem heszekori is. Lám, az a ház is milyen siska, ez meg tetőtől talpig ablak — nem való az, hogy az ember gyerekének még az agyába is belássanak! — ni, itt meg egy hupikék palota négy lábon ácsorog, ez meg,ez a, mintha a fenekére ült volna. De azért ele'gedett volt, hogy ö ezt a cifra világot is megtapasztalhatja. Leállt alattuk a szürke futószalag. A menye előbb szabályos, majd fordított S formára hajlította a gerincét. A finomabb nepek igy nyújtózkodnak, nem mint a falusiak, akik széles mozdulatokat szabadítanak fel csontreccsenések közben. Most a menye finom ujjaival barackszinu port szitált az arcára, lathatatlanná kenceficéli a borén, aztán “tükröm, tükröm, mondd meg nekem...” Na még ez a pám- pillós kalap, a cseperke hibádzik, gondolta az öregasszony, de nem ecetes szájízzel. — Mama! Negyedórácskára beugrunk Luja főnőkéhez, itt van a villája. Nézett utánuk. Az ö Laji fia átfogta a meny derekat, úgy mentek. Az utcasarok egyre többet szelt le belőlük. Már hiába is kiáltott volna utánuk, hogy ő inkább az utcát mérné a fájós lábával, amig visz- szajónnek, mintsemhogy a taxiban ücsörögjön. Csak a testevei kiáltott; elörebokkant az ülésen, mintha indulni akarna, de az előtte magasodó támla feltartóztatta. Villámgyorsan áradt szét benne a nagy ijedelem: rab! Ablak, ajtó zárva. Hiába próbálta két- segbeesetten, nem birt visszalépni a boldog elégedettség barázdájába... Honnan rajzott elő — belülről a fülébe harsogva — az a sok “ha”? Ha mag ától megindul a taxi...! Ha kipukkad valamitől a kereke...! Ha felrobban a pokoli melegtől...! Ha o föléli azt a kis levegőt, ami beszorult ide... ! Táj, istenem, jaj édes jó istenem! Pergamenszinú arca iszapossá ázott a verejtekben. Kis cikcakkokat verdesett a kezevel. Torbeesett apró, fekete madár. Nehezére esett a lelégzés. Az ujjai belemartak fejkendóje bogába. A mozdulattól a hetyke csúcsok ernyedten terültek vállára. Kapkodott. “Mert a bún zsoldja a halál”, jaj nekem, bűnösnek, aki a hivság bűzös mocsarába süppedtem. Egyszerre három gombot szabadított ki. Foltos bőrének mákszemnyi pórusai szinte hangosan lélegeztek. Az ablakra tapadt, hogy a kinti látványra pányvázza figyelmét. Lám, ez a sarki vityilló mergeszöld fák közül néz vissza két körablak szemével. Szép, kiasszonyosodott fenyők, de mire jók, ha nem hoznak az embernek gyümölcsöt? A temetőkertben meg a kálváriadombon, jo, ott elacsorog- hatnak, node a ház udvarán? Hiába túrta föl szemével a portát, nem találta a hátsóudvart az istállóval, meg a szint sem az ólfák szép rendjével. Lehet az ilyen ház akármilyen magyarmiskás, nem embernek való! Hajszolta, egyik gondolatot a másik után, ahogy esténként — isten bocsássa meg — az údvözlegyet szokta. Mégsem tudta elfojtani magaban a tüzet; a felelem, mint a lapi liderc ide-oda tancolt benne'. Tru, truuu! Tru, truu! Száraz kis nyakát tekerte hirtelen a dobhártyát próbáló hang irányába. Jezuskam! Egy mahomet autó csaknem rákony’ókölt a fia .. r taxijara. — A sarkon kell parkírozni? Rebbent egyet az ülésén. Két fehertrikos férfi állt az autó mellett, mint a megtestesült ige. Kapta össze mellén a megbontott ruhát, mire az egyik, a horcsogpofáju utánozva az ö ijedt mozdulatát, belekerdezett az ablaküvegbe: , — Csak nem palivadászatra indult, mamoca? Most már sirt szaporán, észre sem vette, mikor tűntek el azok ketten a mahomet autójukkal. Pedig szaraz to volt a banata mindig — sz’ eppen ez volt a baj — nem tudott sírni. Csak az ura temetésen, meg egyszer meg regebben... Ugorj föl a fara, ezt mondta a Lajinak, kapkodj Össze egy kaskára való meggyet a pitéhez, kisfiam. De az: nem es nem! Fakanállal rácsapott kettöt-harmat, föl is maszott a gyerek. O meg ment vissza a konyhába. A nagy reccsenesre szaladt csak ki. A Laji ott feküdt, törött csonttal. A húsvéti ártatlan barika pillantását ki állta volna meg sirás nélkül? — Jaj, szegény kisfiam! En szép magzatom. Szárny nélkül szültelek, rosszul neveltelek. De nagyot zuhantál. Majdhogynem itthagytal. Táj, ne büntesd any ad! Ne neheztelj reá.. . Szépén bugyogott szájából a sirató, ahogy a tiszta vér a nyitott sebből. Mintha a most akkor lett volna, s az akkor most: bűnhődik a kisfia iszonytató zuhanása miatt. Elmaszatolódott előtte a világ. Sikerült álomba sírnia magát. Álmában két ablaktábla között röpködött, hol az egyiknek, hol a másiknak koppanva. Aztán egy ismerős arc — de hiszen ez a kisfia! A Laji nyitotta az ablakot, ö meg — fekete bogár — neki szárnyalt a levegöégnek a nyílt viz fölé. — Kirázhatnád vegre Guszti szemét a dekoltázsodból ! — Némi főnöki kiváncsiskodast csak eltűrhetsz az előmeneteledért! i A fia meg a menye. Fény ébredt a kocsiban. O meg — ahogy a hangos szavak visszarántották a valóságba — nem ertette mindjárt, hol van. Az este már felfalta a nappalt. Indultak. Egy utcányi^ha szaladt a kocsi, amikor a fia lefékezte. — A Balaton! A reflektor a rengetegnagy vízből csak akkora csikót mutatott, mint amilyen soványka az otthoni er. Mindenhol mérhetetlen sötétség. Hiába próbálta szemevei a világra boruló fekete berlinerből kibontani a hallgatag nagy tavat. — Szép — mondta hangjából előre kigyomlálva a csalódottságot. — Nagyon szép Es farolt, fordultai őLajijanak a taxija hazafele. _________________________ 9
