Amerikai Magyar Szó, 1978. július-december (32. évfolyam, 27-50. szám)
1978-10-12 / 39. szám
Thursday, Oct 12. 1978. 9 MAUPASSANT: ÉKSZEREK Amikor Lantin megismerkedett ezzel a lánnyal — tarsasagban történt, hivatali főnőkének helyettesénél —, rögtön úgy beleszeretett, mintha hálóba gubancolodott volna. / Vidéki adószedő lánya volt, apja évekkel ezelőtt meghalt. Anyja ekkor Párizsba költözött vele, a kerületben megismerkedtek több polgári családdal, sűrűn látogatták egymást — azt remélték: a lány igy hamarosan férjhez megy. Szegényen is becsülték őket, csöndesek voltak és kedvesek. Komoly fiatalemberek ábrándoznak ilyen lányról, akivel összekötnek eletuket; a tisztességes n'ó mintaképe volt. Szerény szépségéből angyali tartózkodás varazsa aradt, ajkán alig látható örök mosoly élt, mintha csak belülről sugárzott volna. Mindenki dicsérte, áradoztak róla, ismerősei egyre ezt hajtogattak: — Aki feleségül veszi, bizony jól jár vele! Különbet nem is találhatna! Lantin akkor a belügyminisztérium-segedhivata- laban dolgozott, főtiszti jövedelme évi háromezer- ötszáz frank; megkerte a lányt, s az a felesege lett. Valoszinütlenül boldogan éltek. Az asszony olyan leleményes takarékossággal vezette háztartásukat, hogy szinte a gazdagság fényűzésével áltattak magukat. Figyelmes volt es gyengéd, hízelegve kedveskedett férjének; varázsa csak erősödött, és a férfi hat év után még jobban szerette, mint az első napokban. Csak két apróság zavarta: az asszony imádta a színházat, és imádta a hamis ékszereket. Barátnői (néhány kishivatalnok felesege) minduntalan paholyjegyet szereztek neki a divatos darabokhoz, sőt még a bemutató előadásokra is; ilyenkor magaval hurcolta férjét, ha tetszett neki, ha nem. Pedig a férfit — a napi munkája után — nagyon fárasztotta az effajta szórakozás. Hamarosan már-már könyörgott: vigye magaval valamelyik barátnőjét, aki aztán haza is kísérné a színházból. Az asszony sokáig ellenkezett, illetlennek tartotta az ilyesmit. De végül gyöngédségből engedett, és a férfi nagyon hálás volt. Ez a szenvedelyes szinházrajongas hamarosan felébresztette benne azt a kívánságot is, hogy feléke- sitse magát. Ruhái egyszerűek maradtak, nagyon finomak, de szerények; gyengéd varázsát, ellenállhatatlan, tartózkodó mosolygo báját uj színnel gazdagította öltözködésének nemessége. De fűlere újabban nagy rajnai kristályokat csattantott (olyanok voltak, mint a gyémánt), hamis gyöngysorok koccantak rajta, réz karkötői aranyként csillogtak, a fésűiben drágakövek tüzevel égő színes uvegdarabkak sziporkáztak. Férjét bántotta, hogy ennyire szereti a hamis ragyogást — gyakran szóvá is tette: — Drágám, akinek nincs pénzé valódi ékszerekre, az tündököljön inkább a szépségével és a finomságával. Ezek ritkább ékszerek! Az asszony kedvesen mosolygott, s csak ennyit felelt: ' — Ne bánts!... Nekem tetszenek!... Ez a gyengém!... jő, jő, tudom, hogy igazad van, de az ember olyan, amilyennek született. Én imádnám az ékszereket! És keresztülfolyatta ujjai közt a gyöngysorokat, megcsillogtatta a metszett kristálylapokat a fényben. — O, nézd csak, milyen szép munka! Megesküdhetnél, hogy valódi! Férjé mosolygott. — Olyan vagy, mint egy cigánylány. Esténként ha együtt ültek a tűz mellett, az aszszony a teázoasztalkára tette szattyándobozát, ebben tartotta a “limlomot”, ahogy Lantin gúnyolta. Annyi figyelemmel, olyan odaadással vizsgálgatta hamis ékszereit, mintha csak valamilyen titkolt, mely szenvedélyét elégítette volna H. Addig erőskő- dött, mig a férfira kapcsolt egy nyakeket, s aztan nevetve felkiáltott: — Milyen mulatságos vagy! Karjaba vetette magát, és hevesen megcsókolta. Egy teli éjszakán a hidegtől remegve ért haza az Operából. Másnap köhögött. Egy hét múlva tüdő- gyulladásban meghalt. Lantin majdnem belepusztult. Olyan rettenetesen szenvedett, hogy egy hónap alatt teljesen megöszült. Reggeltől estig sirt, már-már elviselhetetlen volt, ahogy gyötrődött; a-halott emléke, hangja, mosolya, minden varázsa ott lebegett körülötte. Múlt az idő, de fajdalma nem csitult. Gyakran megtörtént, hogy amikor a minisztériumban társai összeültek, s megbeszeltek a napi esemenyeket, arca hirtelen felpuffadt, orra szinte elferdült, szeme megtelt könnyel; néhány rettenetes grimasz után zokogni kezdett. Felesége szobájában nem mozdított el semmit. Ide mindennap bezárkózott, s csak őrá gondolt; az asszony ruhái, a bútorok ugyanott maradtak, ahol utolsó nap voltak. Egyre nehezebben élt. Felesége eddig mindennel ellátta háztartásukat, s most ugyanaz a fizetés neki, a magányos férfinak, kevés volt. Bután tűnődött, hogyan tudott az asszony mindennap kitűnő borokat venni, finom ételeket tálalni. Minderre most nem futotta szerény jövedelméből. Adósságokba keveredett, állandóan pénz után szaladgált, fiíhoz-fához kapkodott. Egy reggel azután — elsejétől még nyolc nap választotta el, s a zsebében már egyetlen sout sem talalt — arra gondolt, hogy elad valamit; rögtön a “limlom” jutott az eszébe: ezen kellene túladnia. Titokban még mindig gyűlölte a hazug utánzatokat — hányszor, hányszor felbosszantották! Naponként latta őket, s már a látásuk is megzavarta a kedves lény emlékét. Sokáig turkált az olcso halomban, amit felesége itthagyott; nagy halom volt, mert az asszony szinte utolsó napjáig makacsul vásárolgatott, es majdnem minden este uj csecsebecsével jött haza. Végül az egyik díszes nyakéket választotta, felesége kedvencet — úgy becsülte: megerhet hat-nyolc frankot. Hamis ekszer, de igazán szép munka. Zsebebe csúsztatta, s indult hivátalaba. Előbb azonban kiment a körútra, olyan ékszerészt keresett, akihez bizalommal beterhet. Végre kiszemelt egyet, s bement az üzletbe. Kissé szégyellte, hogy ennyire elárulja nyomorúságát — ilyen olcsó semmiséget akar eladni. — Uram — fordult a kereskedőhöz —, megtudhatnám, mennyit ér ez a darab? Az ékszerész átvette a nyakéket, vizsgálgatta, forgatta, megemelte, nagyítójával is megnézte, majd odaszólitotta segédjét, halkan suttogott vele, végül letette a láncot az asztalra és néhány lépést hátrálva is,megszemlélte. Lantint zavarba hozta a bonyolult szertartás; éppen megszólalt volna: “O, tudom, hogy olcso holmi...” — amikor az ékszerész ezt mondta: — A láncnak tizenket-tizenötezer frank az értéké, de csak akkor vehetem meg, ha közli, hogyan jutott a birtokába. A gyászoló férfi az ekszereszre meredt, szaja tat- va maradt. — nem ertette. — Mi? — dadogta végre. Biztos benne? Az ékszerész azt hitte, hogy bizalmatlanok vele, s száraz hangon vetette oda: — Ha azt hiszi, hogy többet kap érte, próbálkozzék másutt... Én legfeljebb tizenötezerre becsülöm. Majd visszajön, ha nem kap többet. Lantin egészen hülyén nyúlt a nyakek után, es kiment; olyasfélét érzett, hogy most egyedül kell maradnia, és gondolkodnia kell. De amint kilepett az utcára, nevethetnekje tamadt. “O, a szamár! A szamár! És ha szaván fogtam volna!... Szép kis ékszerész! Nem tudja megkülönböztetni a hamisat az igazitól”. A rue de la Paix sarkán bement egy másik üzletbe. Mihelyt az ékszerész megpillantotta a nyakláncot, felkiáltott: — Érdekes!... Ezt ismerem..., nagyol jól ismerem!... Itt vettek! Lantin zavartan kérdezte: > . | — Es mennyit er? — Én huszonötezerért adtam el... De tizennyolcért rögtön visszaveszem, ha a törvényes előírásoknak megfelelően igazolja, hogyan jutott önhöz. Lantin leült, mint a szelutött. — De... de nézze meg jobban!... En mindig azt hittem... hogy hamis... Az ékszerész racsapott: — Megmondaná a nevét, uram? — O, természetesen... Lantin vagyok... Lantin, a belügyminisztérium, tisztviselője... Lakásom: 16, rue des Martyrs. A kereskedő fölútötte könyvet, lapozott benne. — A nyakláncot valóban Lantin asszony címere küldtük.. 16 rue des Martyrs.., 1876. julius 20.-án. A két férfi egymásra nézett, a hivatalnok fejbe sujtottan a megdöbbenéstől, az ékszerész tolvajt szimatolva. Eloszor a kereskedő szolalt meg. — Nalam hagyná huszonnégy órara?... Elismervényt adok róla. — Hogyne... természetesen... Az összehajtott papirt zsebre vágta es elment. Átvágott az utcán, majd visszafordult, mert észrevette, hogy elvetette az utat: lement a Tuileriakig, át a Szajna hidján, itt rájó’tt, hogy megint rosszfelé jár, visszatért hát a Champs-Elyséesre, s még mindig nem tudott összefüggően gondolkodni. Következtetésekkel próbálkozott, magyarázatokat erőltetett... Nem, a felesége semmiképpen nem vehetett ilyen draga ékszert. (folytatjuk) B haz^^^rászdjX 10 AVENUE, NEW YORK, N. Y. 1 ínét sarkán) — Tételén: LE i-mi. Jj születésnapi torták, lakodalmi, Bar-' tk rták. — Postán szállítunk as o sság || n részébe. — Este 7.30-lg nyitva
