Amerikai Magyar Szó, 1977. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-16 / 24. szám
Thursday, June 16. 1977. .. AMERIKAI MAGYAR SZO Leskó László: Mert fejjé tettek téged Abban a korban volt, amiben a tükö'r kezd pajta- si tárgyból ellensegge hidegulni. Idegent torzít a belenézóből, nem a megszokott visszkepet adja: az arc puha, a homlok boré ráncot vet, a szem alá szilva duzzad. Bórával még nem gúnyolódott a tűkor, éppen csak viccelt, alia alá pici tokát buggyantva, s 6 nem is tudta szavak hálójába fogni, miért pillant kevesebb várakozással az üvegbe. Narancs- sárga port havazott összecsippentett ujjai közül a krémtől csillogó arcára, majd ceruzával lágy, fekete ivet rajzolt a szemold’ókere. Pillantása áramkört zárt az újságból rásanditóéval. Megrándult benne valami a gyomra táján. — Készülsz? — A férje nyomatekot is adott a kun- korodva nyiló kerdómondatnak. Az elnókasszony gyűlésbe készül? Kezdődik! Bora belecibalta magat barna kiskosztümjébe, melyet a jelentektelen viragmintákért kedvelt. Ilyen virág nincs is a természetben, ezt az emberi képzelet teremtette. Fényesbarna hajából csigaházforma kon- tyot csavart volna, de az ujjai engedetlenkedtek. Ajkai köze fogta a csatokat, igy a szó alig talalt ki a fogai közül; a sistergő s-ek sz hangokká fulladtak. — ’sz tudtál a gyűlésről! Készülj, ne mi legyünk az ostor sudara. — Eleget hallgatom e'n idehaza az elnökasszonyt! — és úgy tett, mintha újra belemerülne a betüten- gerbe. Fénytelenné parasodott a tükör, ahogy ajtonyito- dáskor szokott, ha a meleg szobába kintről fagyos levegő tör. Bora hagyta, hadd zuhogjon a haja a vállára — nincs kedve most figurázni ezzel —, ket- oldalra fésülte a kefével. Elvadult tőle az ura, amióta... “Elnök naccsaga lettel! Tudod, miért tukmálták a falura a járásiak, amikor az Öreg Juhász kihalt a tanácselnokségböl?! Hogy javítsd a statisztikát: női vezető is van a járásban, az üres rubrikát be lehet tölteni! Tudtad?” Bora tudta. Nem ő választotta a feladatot, hanem a feladat kereste meg őt. Akárhogy is történt, meg akar felelni a vállalásnak! — Drás! — próbált a régi hanghoz visszaigazodni. — Nem késhetek el. András meg mint a lesen kushado vadász, amikor az óz gyanútlanul feltűnik a nyiladékban:-----Ha a tragyahordo kacenájgomban lejthetek a naccsasszonnyal, akkor megyek... A levélzold szerelőruhája volt rajta, ebben dolgozik a téesz-mühelyben. — Vagy szégyellj az urat, elnöknó?! Ja, bábám, nem irodistához mentél, csak szerelőhöz!... Melyik nőcsábasz nadrágkoptatoval cserélsz le? Innen — ha Bóra tromfol — már csak ket-harom mondat választja el őket a pofon cserdülésétol. “Az asszonynak a nyelve, a férfinak a keze fegyver!” Aljas emberrel cimboraihat András, ha ilyen alacsonyan szálló igéket tanul tőle! Furcsa, de az uráért remegett belül: a pofozo is megalázott, nemcsak az, akire az utesek zuhognak. Nem, nem sirhat; dagadt szemmel nem allhat az emberek ele. A ma esti gyűlés a vizsgája lesz. Tett-vett, hogy hallgatását ne konoksagga! magyarázza a másik. A csönd is felingerelheti a kötekedő kedvűt. Ez a pofonos András ugyanaz az ember volna, akit ó tizenhét eves kózgazdasagistaként meg akart álmodni Andráscjszakaján? Akiért az akkor még élő hiedelmet engedte elhatalmasodni magában, agya zegzugaiba szorítva vissza a százalékszámítások, értékráták es relációk bizonyosságot jelentő józanságát. Böjtölt, csak a megengedett három szem búzát, három csöpp vizet nyelte aznap. Szilvás- gombocba férfinévvel irt cédulát főzött, s lángoló arccal figyelte a lány pajtások között; kinek a gombócát veti föl elsőül a viz. Mert azt viszik először... A feje ala ferfikabátot gyűrt, ez volt ennek a sora. Meg is álmodta Andrást, mert nagyon akarta. A történelemkönyvébe piros keretbe foglalta a fiatal szerelő király druszáit, de még az “andráskereszt” szó is kedvessé vált előtte. Megpörgette a nevét az égtájak felé: Andrej, Andrzej, Ondrej, Andreas. Szédibaba volt azokban a hónapokban, ahogy Kaskó tanár ur mondta. Leérettségizett a technikumban, és meg azon a nyáron férjhez ment Oláh Andráshoz. Tizennyolc éve! Akkor, a mézeshetek végén, Bora teesz-konyvelösége'nek kezdetén volt ilyen tüzláng-goromba a férje. “Meg jo — gondolta a vart fölszakitva, de rögtön sebszáritózva is —, még jó, hogy Kisbóra kollégista, s nem szenvedő tanúja András és az én viaskodá- somnak!” Az asszony visszagyűrte a sírást. Olyan elszántságra lesz szükségé ma is, mint azon a zárszámadási közgyűlésen, mely után a felszólalásához Kasko járási hivatalvezető gratulált: “Khm... sok jót hallottam magáról, fiam. Ha a falu is úgy akarja, maga lesz a szegény Juhász elvtárs utóda”. A sóbálvány elevenebb, mint ó volt akkor. Kasko tanar ur — neki örökre megmarad tanar urnák — meg visszafordult mentében: “Csak aztan semmi szédi- babázás!” — Andriskám, utoljára kérlek... — Bora ércét próbált keményíteni hangjába: — Készülj! A résnyire nyitott szekrényajtó mögó'tt várta a választ. Levendulaillatu fehérnemüretegek alól borítékot markolt ki. András hangja lecsapott rá, mint a kalapács. — Mégis elviszed a pénzt?! — En nem tehetek mast... — Vissza se gyere! Aki tanácsot adott, majd ad kalácsot is!... Doktor Szentmártoni. A vébé-titkár nevének emlitésével az ura mintha szőnyeget akart volna teríteni az ö válasza elé, szó szót kövessen, hogy legyen majd “oka” a pofonra. “Hiába provokálod a választ — gondolta Bora —, vállald egyedül a pofonokat, nem segitek neked magyarázatot gyártani hozzá! Majd éppen Szént- mártoniért huzakodok veled, ’sz máig sem tudom, nem akart-e ó elnök lenni. Mint a vállfa, jól all rajta a ruha. De egyébként...!” — Haza ne gyere, mert kettehasitalak a balaska- val! — erte utói András gyűlölettel telitett hangja. Ettől megtorpant, a laba alól ki akart szaladni a járda. Ennyire jutott az ura? Bora hirtelen meztelennek érezte magat; egesz testeben reszketett. Ha visszafordul — ez a bizonyosság maga —, hármójuk békéjét fonja meg újra. Csakhogy négyszáz több mint három! Ez is axiomakemeny igazság, lobbágy Bora, te négyszáz emberért tettél elhamarkodott esküt. Csa1- legalább ezt a vizm'úügyet ne hagyatta volna félbe öreg [uhasszal a halai. Persze, ha nem ezt — akkor mást. Borában nem értek gondolatokká ezc1-, mégis benne voltak, mint sejtek építették a közérzetét. Vitte a lába, mar nem didergett betegesen. Enyhe idő volt, hullatta a fogat a tél. A művelődési otthon ajtajának nyitásakor sárgás pára pöffent ki minden alkalommal. Mehkaptar- oltalom: Bórát bebugyolálta a zóngicséles. — jó estet, kedves mindnyájuknak! — Neked is, Bora... Kezétcsókolom, elvtarsn'o!... Isten hozott, lányom! A zsűmutólés megszűnt. Mint átlátszó vízben, lépkedett a csendben. Az asztalnál mar csak az ó széke volt üres. A bal oldalon ülő dr. Szentmártoni rögtön ugrott, hogy az asszony kurta bundáját le- segitse, a másik ülésen gubbasztó szomorú arcú emberke viszont csak a kezét nyújtotta. Bora tudta Balas gépgyári igazgatóról, hogy gyomorbajos. — Kezdjünk is hozza, elvtársnö! Bóra, zavarában, megkocantotta a vizeskancsót, mintha csendet kérne. De hiszen csend van! Ettől zavara még vérpirosabban szökött az arcába. Paras szeme megketszerezte az elmosódó alakokat.. Köhögéssel fel kell törnie torkában a jeget, hogy meg tudjon szólalni. — Kedves földijeim! — Sok töprengés után döntött a “földijeim” megszólítás mellett: ebben benne van a párttitkar is, a plébános is. — Nem huzom az időt. Menesi kördoktor bácsi egyszer azt mondta, a vizünk a mi büntetésünk. Igaza van, a betegséget isszuk magunkba. Azért lőttünk gyűlésbe, hogy ráhatarozzuk magunkat a vizmutársulasra... Egy futamodásra a lényégig jutott. A csend megolvadt, sustorogva forrni kezdett. Bora megemelte a hangját. — Kimondtam, ami ram hárult. Kimondom ezt is: ahhoz, hogy valóban ivóvizünk legyen, pénz kell! Ki kell nyitnunk a bugyellarist! A sustorgás mormogássá vastagodott, majd a nem hangosságával, hanem a magasságával ráült egy hang a többire. Bibliás Plavics! — Atkozott, aki félrevezeti a vakot az utón, lányom — enekelte. — Nem en mondóm, az írás mondja. Hova akarsz terelni bennünket? A pénz- telensegbe?... Alig álltunk lábra, ’sz csak nemrég óta van kitartásunk, bizodalmunk. Nem vagyunk mink városiak, hogy csapról igyunk! Nem helyeseltek — senki sem szerette Bibliás Plavicsot —, de a mormogas mégis mintha az ó igazát hizlalta volna. — Nem ismerem az idézeteit, Plavics bácsi — mondta Bora visszafogva magat. — De az biztos, hogy magára aztan igazan csak a rosszindulat foghatja a vakságot. Mindig ott a szeme a tilosban! Kitort a nevetes — “Jól megadtad neki, Bora!” —; mindenki tudott az öreg Plavics gyengéjéről. A parti bokrok hűvöséből szokta róggönyozni a furdozo lányokat. — Nagy méltóságra emeltettél mert fejje tettünk téged es nem farkká... - sipította Bibliás Plavics, de az előtte levő székről felállt Szujo joszaggondozo es szinte befedte öt. — Elnöknő, mink tudjuk, hogy még Juhász Palié volt az eszme: isten nyugosztalja szegényt. Ha valaki, hat en aztan igazán meguntam a jószág vizhordo szolgája lenni! Mégis azt mondom, lépjük meg ezt meg egyszer. Közös lónak nem lesz-e túrós a hata? — Fizesse a tanacs! — rikkantotta közbe valaki. a t i 1 I — Az összeg egy részét, természetesen a tanácsi közös pénzből álljuk! De ez nem elég. Adjuk meg a szót Balas elvtarsnak. Valami mondandója van... A keserüarcu felállt. — Azt hiszem, ismernek. A falu lakóinak egy része a mi gyárunk dolgozója. Nagyon is megérdemelt ajándékként, mi társadalmi munkában vállaljuk a hidroglobusz megkeszitését. (folytatás a 10. oldalon) 9
