Amerikai Magyar Szó, 1977. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-10 / 10. szám
Thursday, March, 10. 1977. AMERIKAI MAGYAR SZO TATAY SÁNDOR: mORCIUSOK Az első világháború alatt voltam gyerek. Első valóságos emlékeim azokból az időkből származnak, amikor már valahol szüntelen dörögtek az ágyuk. Valamikor Ferenc Jozsgf halala táján ertem fel ésszel es osztottam be magamnak az emlékeim előtti világot. Két részre osztottam. Egyrészt a béke idejére, mely tartott születésemtől fogva négyeves koromig. A felnőttek visszavagyo emlekei szerint csodálatosnak, szépnek, gazdagnak képzeltem. Akkor minden parasztgyerek szalmakalapot viselt, fényes gombos cipőt, olajággal integető angyalok jártak a földön, óriási, sárga tajtékpipája volt az öreg embereknek és világoskék gatyája. Örökös volt a finom homok a lábunk alatt, sohasem sár, mindig voltak pelyhes kislibák, a ebneres ökrök szarvuk között hordták a hármashalmot, meg a királyi kof rónát. Másreszt számításba kellett vennem azt a korszakot, amelyben még nem éltem. Ennek végtelenségéről fogalmam sem volt. Csak nagy, fekete tomb, benne a karácsony, fagyertyák es csillagszorok fényé, no, meg maguké a csillagoké. Es benne tündökölt elszórtan sok-sok március tizenötödike. Melyről úgy tudtam, öröktől fogva létezik. Mert a pántlikás, kokárdás, lengő zászlós szabadságünnep a karácsony mellett gyermekkorom legfőbb ünnepe volt. Ünnepe a tél megtorettetésének. Szabadság, szabadulás a sáros lábbelitől, meztelen talpammal érintésé a földnek, vagy legalábbis annak már közeli remenye. A létem előtti sötét tömkelegben állt nagyanyám nehez tölgyfaágya, fényé alatt egy ernyős asztali lámpának. Sok-sok évig feküdt benne nagyanyám bénán és parancsnokolt a ház felett. Gondolkodott a tevékenyek helyett, mert ráért ott mindig csak gondolkodni és súlytalanságában felfogni a Jeleket, amire masok nem értek rá. Volt egyszer egy igen nagy tel, olyan nagy volt és olyan hosszú, hogy mindenki, aki fenn járt-kelt, már azt hitte örökké tart. Mert mindenkinek, aki fenn járt, átfázott a lelke és elvesztette a reményét. De nagyanyám a meleg ágyában kinyilatkoztatta, hogy március tizenötödikére virradó éjjel vege lesz a télnek. Es azon az éjszakán nyugtalankodtak a tyúkok létráikon, odabenn azt hittek, görény jár, kiszaladt valaki, de nem, csak feltámadt a nyugati szél. Tompa zuhogás a házban, a lovak verték maguk alatt a földet. Bőgtek a tehenek, vonítottak a kutyák. A macskák leosontak a padlásról és kaparták a konyhaajtót. Addig kapartak, mig beeresztettek őket, hogy legyen nyugalom végre. De nem lett nyugalom, mert a jő álmu fiatalok is csak forgolódtak az ágyban. Elbődültek a tehenek az istállóban és nem virradt meg, amikor a disznók már sivitot- tak reggeli étkükért. Napkeletkor pedig, amikor rendszerint legcsikorgatóbb a hideg, csöpögni kezdett az eresz. Elsőnek akkor a galambok jeleztek a tavaszt. A nagy háború második felében, az összeomlás, a remények felcsillanása és megint összeomlás idején oszlott el a születésem előtti világról a sötétség gömbje. Megtudtam, hogy a magyar március idusa, ahogy az akkori szónokok nevezték, nem öröktől fogva való. Öröktől fogva való csak az emberiség szüntelen harca a szabadságért. A magyar márciusokat lemérhetem nagyanyám életével, aztan a magaméval, mert akkor születtem, mikor ot eltemették. Tizenhét évesen volt egy hőstette a szabadságért, mélyért börtönt szenvedett. Negyvenkilenc őszen kötött házasságot a harcokból megtért fiatal pappal. Újraépítették a leégett templomot. A március tizenötödikek pedig azért voltak, hogy ébrén tartsák a reményt az ismétlésre. De megtudtam azt is, hogy a történelemben semmi sem ismételhető. Jöttek aztán a bekeévek, csakhogy korántsem olyanok, amilyeneket álmaimban láttam. Nem lett a parasztgyerekeknek szalmakalapjuk és gombos cipőjük, nem lettek tajtékpipás, nyugodtan pöfékelő, égszínkék gatyas öregek. Hanem otromba, tátogó csizmákban dagasztották vékonyka labu gyerekek a sarat szerte az országban és nem vidám parasztok hire jött, hanem millió koldusé. Nem lett örök tavasz, örök sárga pelyhes kislibákkal, hanem izzasztó, aszaló munka nyara és üres kamrak tele millióknak. De március tizenötödikek azért mindig voltak, fenyesek. Úgy fordult, hogy gimnáziumi ékeim jo részét a pápai kollégiumban töltöttem. Á Papai Református Kollégiumnak sok halottja, sebesultje volt negyvenkilencben. Volt Petőfije, volt Jókaija. Irodalmi müvek őrzik a nagy esztendők emlekeit. Hőstetteket, mik megestek a pápai diákokkal. Nincs talán meg egy intézmény az országban, ahol olyan eletteli maradt a szabadsagharc emleke, mint ezen a helyen. Március idusa kiváltságos napja volt a pápai diákoknak sok évtizeden át. Nem kellett akkor törődni a pedellussal, a márciusi rakoncatlanságo- kat nem torolták meg a professzorok. Még az én idomben is oda tettek egy-egy fel liter bort minden, negyes asztalra a konviktuson. Volt kokárdás, zászlós felvonulás,akkora, hogy felébredt ra lélekben az egész varos. Volt Talpra magyar, volt Kossuth-nóta. Es mindenekfelett voltak szónoklatok. Mert szónoklatok hazája volt ez az ország negyvennyolctól majd száz esztendeig és a márciusokon mondta mindenki a magáét. Úgy gondolom, az ifjú szivekben mindvégig az igazi volt az az ünnep. De nem mindvégig igazi a szónoklatokban. A hatalomtartó, a hatalomkÖvetelö szónoklatokban bizony nem ám! Úgy mondtam, a történelem nem ismétlődik sem tragédiáiban, sem tündöklő napjaiban ugyanúgy. De ismétlődik az idő nagy teleivel, szép tavaszaival, forró nyarával, színes Őszével; vagy rongyos tellel, elsikkadt tavasszal, negyvennapos nyári esővel, lucskos ősszel. Egészséggel, vagy emberhullással. Ismétlődik néha napokra bontva. Sokkal, sokkal később, valamikor az ezerkilenc- száznegyvenes, vagy már az ötvenes években, nem tudom pontosan, de volt egy március tizenötödikére virradó éjszakám, melyben újraéltem ugyanazt, amelyre a nagyanyámról szóló történetek emlékeztettek. Akkor fenn eltem a Badacsony sziklatornyai tövébe épült turistahazban. Szűnni nem akaró, hosz- szu tel volt. A jégtoro, a hófalo böjti szeleket hiaba vártuk. Csak ült a tel rajtunk, mozdulatlan, részvétlen tekintetű, keleti szobor, törökülésben. Szállt le rank a hideg a dermedt mélykek égből. Örültünk volna már a felhötakaronak, hogy állja vegre útját. Hiába voltak a napsugarak, visszapeckelte melegüket a nagy tömeg hó. Csak annyi, hogy kérgesedett erőfeszítésében a teteje, bilincsbe fogta a lábunkat, ha utat vágtunk benne. Azon az estén a macska szőrén vettem észre, hogy megmozdult vegre a leg. A macska akkorát ugrott, mintha karóval vágták volna hatba. A fenyőfák finom port hintettek, fagyott fehéret. Besöte- tedett és már nem láttám, de álltam meg a fák alatt, hogy erezzem arcomon az olvado paranyokat, hogy higgyek végre. Itt vártam meg, mig végképp meggyőztek halk susogüsukkal. Barna szőrű kutyám kiállt a bástyára, hogy felfogja a hirt. Nagy-nagy területet lehetett onnét belátni. Nagy körvonalaiban még este is, hegyet, völgyet es a nagy tavat, mely mindenkinél érzékenyebb es jelzést ad az idő minden mozdulatára. A kutyám pedig nem hagyott figyelmen kívül semmilyen jelzést. A tyúkjaink már rég elültek, de mint akkor, nagyanyám idejében, megmozdultak ok is, viaskodtak, mintha nem férnének el az ülőkének behelyezett husángokon. Pedig nekik vastag kőhazuk volt. Szorosan összerakott gerendákból épült a fodemuk, hogy meg ne bonthassa róka, görény és semmilyen gonosz vad. Nagy teher hullott le a szivünkről, úgy vonultunk be éjszakára a házba, mely olyan volt ekkor, mint amilyeneket meséskönyvekbe szoktak festeni. Déli oldalán rettentő súlyos jegcsapokat épített a nádtetőhöz a teli nap, volt közöttük nem egy, amely leért a földig. Mások hegyesen csüngtek, óriás kezébe illő fényes tőrök. Nyest és pöle egesz télen át, szinte minden éjszaka táncolt a padlásunkon. Micsoda zajt képesek csapni a kis polék, ha görgetik a kukoricacsöveket! Betörőket véltem zuhogni odafenn, mig egyszer meg nem lestem a szorgos állatkákat. Ezen az éjszakán olyan hancúrozást csaptak, mintha bál volna odafenn, csak a muzsika hiányzott. Már elszenderedtünk, mikor a sziklak között felugatott a róka. A rókaugatás félelmetes. Ki hallott már véletlenül pincébe zárt kutyát. Föld gyomrából felhangzó kutyaugatás. Olyan a róka hangja. Vakkantott rá a kutyánk, es törtetett fel a sziklák felé dermedt bokrokon át, és recsegő hárty'as havon. Tudtuk, hogy közelharcba nem bocsátkozik a rókákkal, csak annyi, hogy tulkiabalja őkéimét. Mert kicsi korában egy megmarta csúnyán, mikor el akarta tőle ragadni a nyakon csípett libánkat. Azóta csak tisztes távolból gyötri, rémisztgeti őket. Mert hiába azoknak minden ravaszsága, hanggal a kutya sokkal jobban bírja, mint a róka. A háztól távol tartani a szörnyeket; pedig a kutya dolga, efelöl nincs kétség. Szóval egyre sűrűsödött körülöttünk az elet. Éjféltájban már zene szólt a felettünk levő tánc- mulatsághoz. A langyos szel érintésére muzsikált a jég a tavon. Finom zene ez eleinte, sőt inkább angyalok karanak éneke. Aztán nő hangerejében egyre hajnalig. Akkor már nőtt, versenyt a felsőbb rétegekben is hangosodo széllel. Csipp-csepp! Nem melengető sugaraktól, hanem a szél hozta enyheséggel csepegtek a jégcsapok, es ez az igazi. Ez a tavasz hire. Almunkból nagy zuhanás ébresztett bennünket, röviddel utána a második, a harmadik es igy tovább. Üvegcserép -csengése: hullottak a nehéz jégcsapok a kemény talajra, ahonnan a havat rendesen ellapátoltuk, hogy ne marja a ház tövét. Végül ismét a tó jege. Nem angyali zene mar, hanem jajongás, kiáltás segitségért. — Meleg szel lehet, valósággal meleg, mely igy ront-bont odalenn! Mennydörgés utoljára, de nem fentról, hanem annak jeges tükréről. Ritkán hallottam a sokat emlegetett rianást, de ekkor igen. És ezzel lett vége a hosszú télnek. Mert meghosszabbíthatják. keserűségeink telét az emberek, de nincs gonoszság, mely útját állja a tavasznak. _ 9
