Amerikai Magyar Szó, 1976. július-december (30. évfolyam, 27-51. szám)

1976-07-01 / 27. szám

Thursday, July 1. 1976.

AMERIKAI MAGYAR SZO

Takács Lajos

Függetlenséget az indián népnek

©

1877-ben egy Néz Perces indián törzs, Chief Joseph nagyfönök vezetese alatt, General Miles csapataitól szorongatva, elindult északnak, azzal a szándékkal, hogy elhagyja hazáját es megmenti életelemét, sokezer éves szabadságai. A törzs állandó harcok és nélkülözések közepette tette meg hosszú hónapokig tartó viszontagságos útját erdőkön, pusztákon, folyóvölgyeken, hegygerinceken át. Vonulását feldúlt táborhelyek és frissen hantolt sirok jelezték egészen Kanadáig. Amikor a Néz Perces törzs szambán erősen megfogyatkozva, Montana államon keresztül, végre elérte a kanadai hatart. Chief Joseph elbúcsúzott népétöl, feleségétől és gyermekétől, aztán megrendült lélekkel egy edül letette a fegyvert General Miles előtt.

Azóta közel száz esztendő telt el és a Néz Percés-ek történelmi útját befedte az idő, csak a szabadságuk védelmében elhullatott vérük cseppjei- böl nyilik ki egy-egy tűzpiros vadvirág porladozó csontjaik felett. Chief Joseph Néz Percés törzse tehát földönfutóvá lett, a többi indián törzsek pedig szétszórt, apró rezervátumokban, magukra hagyatva, nehéz körülmények között tengetik életüket.

Napjainkban az amerikai nép nemzeti függetlenségének a kétszázadik évfordulóját ünnepli; az indián nép talán a tízezrediket ünnepelhetne, ha független volna ősi hazájában, ezen a dúsan termo, halban, vadban es ásványi kincsekben gazdag földön. De az indiánok, mint önálló nép, nem élveznek szabadságot ebben az országban. Igaz, hogy mint egyének, ok is éppen olyan szabad polgárai az Egyesült Államoknak, mint a fehérek vagy a feketék, vagy a többi szinesbőrüek, hiszen bárhol szabadon vállalhatnak munkát, szabadon lakhatnak falvakban, városokban, szabadon vásárolhatnak házat, földet, senki sem tiltja nekik, senki sem üldözi őket. Csakhogy az indiánok nem ezt akarjak eppen; ők indiánok akarnak maradni tisztán, nem akarnak beolvadni az amerikai nepbe; nem, mint szabad polgárok, hanem mint szabad nép akarnak élni ezen a földön. A beolvadásra sem kényszeríti őket senki. Maradjanak meg a maguk törzsi rendszerében és halásszanak, vadasszanak, gondozzák állataikat, fonjanak, szőjenek, kovácsolják az ezüstöt, égessék az edényt, készítsek a mokasszint, tartsák meg ősi viseletűket, szokásaikat és éljenek békességben. Igen, de ahhoz, hogy ezt megtehessék, nagy területekre volna szükségük, amivel ők ma már nem rendelkeznek; itt merül fel a legégetőbb probléma, a területi kérdés, ami oly sokszor okozott már komoly súrlódást vagy robbantott ki háborút országok között.

Igazság szerint az indián nép, mint ősi földjére, egész Amerikára jogot formálhatna. Ilyen gondolat él is az indián ifjúságban. Wounded Knee-ben a megmozdulás idején az egyik TV -riporter egy indián lánytól ezt kérdezte: Mennyi földet szeretnél vissza népednek? A felelet ez volt: Egész Amerikát! Egész Amerikát azonban a fehérek már nem engedhetik át az indiánoknak, hiszen még azokat a területeket sem képesek visszaadni nekik,, amelyekhez semilven néven nevezendő joguk nincs. Tehát az indiánok a fehérek által elorzott, vagy nevetségesen olcso áron elcsalt területeiket követelhetik vissza csupán, azoknak a százéves szerződéseknek az alapján, melyek az amerikai kormány és az indián nép képviselői között létre jöttek. De a Sziu-indiánok perében hozott Lincoln-i birői döntés világos bizonyítéka annak, hogy az indiánoknak az általuk követelt területekért kémény kitartással, őseikhez méltó elszántsággal kell harcolniok a jövőben, ha ügyüket győzelemre akarjak vinni. A lincolni, valamint korábban a Wounded Knee-i, Vagy az ezeket megelőző megmozdulások azonban világosan bizonyítják azt is, hogy az indián nép öntudatra ébredt, tehát birtokait előbb, vagy utóbb vissza fogja venni az utolso rögig es érdemtelen sorsába többe nem fog belenyugodni.

Érdemtelen sors, hogy az indiánok hihetetlenül csekély jövedelemből kénytelenek tengődni, ha nem akarják feladni törzsi életüket. Érdemtelen sors, hogy ma, a huszadik század végén, az űrhajózás korában, kénytelenek nélkülözni mindazt, ami kényelmesebbé, jobbá, biztonságosabbá teszi a kulturem- ber eletet. Mert mindeddig senki sem küldött közéjük elegendő orvost, senki sem épitett nekik kórházakat, elegendő iskolát, közmüvesitett, egészséges lakóházakat és senki sem juttatta kellő jövedelemhez ókét. Hosszú ideig senki sem törődött vele, hogy milyen nagy szambán kergeti őket öngyilkosságba a nyomor, hogy atlag életkoruk még az ötven evet sem haladja meg, hogy a csecsemőhalandóság és az analfabéták szama sokkal nagyobb százalékot tesz ki köztük, mint a fehérek között. És senki sem igyekezett újságok, könyvek vagy felvilágosító kid- tureloadasok áltál művelni őket.Tagadhatatlan tény, hogy később a fehérek részéről szórványosan megmutatkoztak nemes törekvések, de sajnos, ez elenyészően kevés ahhoz, hogy az indiánok helyzetén lényegesen könnyítsen. Ha a kormány az amerikai nép adóba fizetett dollárjaiból csak egy fel százalékot fordítana az indiánok megsegítésére, legalább tíz even at, azonkívül megfelelő jövedelmi forráshoz juttatna őket, az indián nép számára elérkezne a feltámadás. De az amerikai kormány, mely humánus célokra már railliárdokat költött el külföldön,

Amerika öslakóit érthetetlen módon magukra hagyja. Ez a szomorú tény nem titok egyetlen amerikai előtt sem. Aki időnként körülnéz hazájában es utazásai során ellátogat egy-két indián rezervátumba, annak nyitott könyvként tárul szeme elé a düledezó viskók, fészerek vagy wigwam-ok lakóinak sanyarú vilaga.

A rezervátumokban uralkodó állapotokat tehát lassan, fokozatosan meg kell szüntetni. Az indiánok kézműipari termékeit becsületes áron, korlátlan mennyiségben at kell venni, valamint serkenteni kell őket az élénkebb termelésre és ezáltal lehetővé tenni szamukra a tisztességes megélhetést. A külföldi szegénynépek felkarolásara előirányzott milliókat pedig egy ideig az ő népi felemelkedésük előmozdítására kell fordítani. Területi igényeiket ki kell elegiteni, mert jogosak es e kérdés mellőzése lehetetlen.

Egyelőre- azonban az indiánok részéről ismét csend van. A Wounded Knee-i felkelés vezérei börtönben ülnek, a Sziu indiánok a lincolni vesztett per óta hallgatnak. A tűz lelohadt, de ne ringassa magát abban a tévhitben senki, hogy ki is aludt, mert a parázs alatt ott szunnyad a szikra, amely újabb, az eddigieknél még erőteljesebb lángok fel- lobbanásának lehet a tápja. Igaz, hogy az indiánok szambán kevesen vannak ahhoz, hogy égy újabb, tálán szelesebbkörü megmozdulás eseten könnyen le ne lehetne törni őket, azonban szerencsétlenség volna kivárni azt a pillanatot, amikor erre sor kerül, mert lehet, hogy a fegyverek döreje Amerika határain tül messzire fog hallatszani. De reméljük, hogy mielőtt az ilyen nem kívánt összetűzésre sor kerülne, az Egyesült Államok kormányának sikerül orvosolni az indiánok évszázados panaszait és a teljes önkormányzat megadásával a független népek sorába emelni őket.