Amerikai Magyar Szó, 1974. július-december (28. évfolyam, 27-50. szám)
1974-08-29 / 33. szám
Thursday, Aug. 29. 1974. I .... ‘ AMERIKAI MAGYAR SZÓ GYÁSZ ES ZARÁNDOKÚT Egy new yorki ügyvéd, Robert C. Ransom, megrázó cikket irt e’rzéseiról es tapasztalatairól, amely a N.Y. Times „op-ed” oldalán jelent meg. A cikket alább közöljük: Bronxville, N.Y. — Mikor legidősebb fiam, Mike, közel hat evvel ezelőtt meghalt Vietnámban, nem gondoltam, hogy valaha is meg fogom látogatni azt a sivár, Quang Ngai es My Lai közötti, partmenti sikságot, ahol meghalt. De múlt hónapban ott voltam. Nagyon nehez zarándokút volt ez számomra, mert már régen arra a konklúzióra jutottam, hogy életét könnyelműen saját kormánya áldozta föl egy habomban, amit honfitársai csak elfeledni szeretnének. Vonakodva jutottam arra a meggyőződésre, hogy olyan ügyért halt meg, amely csak rossz hirnevet és szégyent hozott az Egyesült Államoknak. Azt remekem, hogy ha Vietnamba megyek, talán találok valami vigaszt elvesztése felett es valami jelet latom annak, hogy életenek a feláldozása valahogyan szolgálta a vietnami népet. Reméltem, hogy megtalálom ott a becsületet, amit kormányunk igert, mikor 1973 januárban aláírtuk a párizsi egyezményt. Szomorúan azt kell mondanom, hogy ebből semmit sem találtam. Már egymagában a becsület szónak a Nguyen Van Thieu kormányra való alkalmazása is nevetséges. Azonkívül beke sincs Vietnámban. Éjjelenként ébrén hallgattuk a fegyverek és rakéták robaját. Felelős forrásból mondták nekünk, hogy a „fegyverszünet” óta legkevesebb 119.849 emberveszteség volt. Mint ügyved, örültem az alkalomnak, hogy négy másik amerikaival együtt megtehettem ezt az utat, hogy felértékelhessük a béke lehetősegét Vietnámban. Mar sokat hallottam a törvény e*s a bíróság helytelen eljárásairól, de nem hittem volna el, ha saját szememmel nem látom, hogy azt a rendszert csak teljes rendőrállamnak lehet nevezni. Thieu elnök palotája valóságos erőd, katonai sátrakkal, legelháritó fegyverekkel, helikopter állásokkal körülvéve. Saigonban minden utcasarkon rendőrökkel es „paramilitary” erőkkel találkoztunk, U.S. M-16 puskákkal es mas fegyverekkel felszerelve. Lesújtott bennünket a személyes találkozás olyanokkal, akik kínzáson mentek keresztül es elszenvedték a börtöneiét brutalitását. A kézzelfogható rettegés mindenütt jelen volt, abban a biztos tudatban,, hogy minden nyílt ellenzés a kormánnyal szemben, vagy igyekezet a béke irányában, megtorlást hoz családtagjaikra, a kis gyermekeket is beleertve, akiket mind elhurcolnak es mint szokás, a legembertelenebb körülmények között tartanak fogva. Egyikünk jelen volt egy katonai birösági tárgyaláson, ahol a vádlottakat minden ügyvédi képviselet nélkül ítélték el, öt percig tartó kihallgatás után, „politikai” vétkekért. Különösen megrendített bennünket, mikor tapasztaltuk, hogy sokan, akik saját biztonságukat megkockáztatva velünk beszéltek, azt hitték, hogy ha már egyszer megtudjuk a valóságot a dél-vietnámi életről, kepesek is leszünk valamit tenni. Szétválasztva a tényékét a koholmányoktól tudtuk, hogy a Thieu kormány költségei 80 százalékának terhét az amerikai adófizető viseli. Hogy a pénzből mennyi jutott humanitárius célokra, a nép se- gitsegere, az rendkívül ködös. Sajnos, kévés jelét láttuk annak, hogy az amerikai pénzt másra, mint a Thieu katonai kormány támogatására használták volna fel. Az ország északi részében, ahol a fiam volt, meglátogattam egy 750 családból álló tábort, melynek lakosait vissza kellett volna telepíteni falvaikba. Dróts'övényekkel körülvéve,elképesztő körülmények között eltek. Nem kapták meg a nekik járó pénzt es a badogtetöket sem házépítésre. Nem kaptak meg az Ígért rizsadagjukat és azt sem engedték meg nekik, hogy kimenjenek a földekre a rizst elültetni. Elborzadva láttam, amint egy hattagú csalad, az éhhalál szélen, vagdalt bananszárakkal töltötte meg üres gyomrát. Megtekintettem egy kis, primitiv kórházat, amelyben több ezer civil amputáltat apóinak. Az előrehaladott amerikai orvosi segítségnek itt nyoma sem volt, csak egy jótékonyságból támogatott kis, Önfeláldozó csoport próbált hősiesen megtenni, amit tudott, lehetetlen körülmények között. Hallottuk és láttuk is, hogy még az Egyesült Államok által fizetett eleiem sem jutott el rendel- tetesi helyere, a polgári es katonai bürokrácia minden színvonalán panamazás es korrupció miatt. A tény az, hogy az amerikaiak jelenléte, most úgy, mint azelőtt, katasztrofális, nemcsak a háborús pusztítás, lombtalanitás és a lakosság hontalanná juttatása miatt, hanem folytatódó pénzügyi jelenlétük miatt is, amellyel a katonatisztekből álló kormányt fenntartják, olyan kormányt, amely mindenáron ragaszkodik a hatalomhoz, feláldozva érte a békét, a szabadságot es a demokratikus elveket. Bárcsak a kongresszus minden tagja oszthatná tapasztalataimat, mielőtt további alapokat szavaz meg Thieu elnöknek. A párizsi beke-egyezmenynek állítólag garantálni kellett volna a vietnámi nép Önrendelkezési jogát, demokratikus szabadságát és a szabad választást. Kellett volna, hogy tisztességet tegyen elesett fiam emlékének. De egyiket sem teszi. SOBEL OVERSEAS CORP. 210 EAST Mth STREET, NEW YORK, N. Y. 10021 — TELEFON: (212) 535-6490IKKA FŐÜGYNÖKSÉG UTAZÁSI IRODA-IBUSZ HIVATALOS KÉPVISELETE SZÁLLODA FOGLALÁS — IKKA UTALVÁNY - LÁTOGATÓK KIHOZATALA VIZUMSZERZÉS - GYÓGYSZEREK ÉS VÁMMENTES KÜLDEMÉNYEK nCKA Magyarországra — TÜZEX Csehszlovákiába ThaifÖldön erősödik a népi ellenállás A négy évtizede hatalmon lévő katonai kormány Thaifoldőn, első ízben, jelentős ellenállással n'ez szembe. A tilalom ellenere sztrájkok, tüntetések vannak egyre gyakrabban. Mint Ázsia legfőbb rizstermelő országa, Thaiföld három évi szárazság után komoly gazdasági nehézségekkel küszködik, de a rizshiány legfőképp a szegény földművelőket érinti. A munkás szakszervezetek elénk tevekenysege nyugtalanítja a kormányt. A dúsgazdag, nagyuzleti összeköttetésű generálisok, akik Thaiföldet kormány ózzák, soha sem tekintettek jo szemmel a munkás szervezkedést. Mindössze 10.000 dolgozo tartozik helyi szakszervezetekbe, az országos szakszervezetek tilosak. Ennek ellenere nagy meglepetést keltett Bangkokban, hogy a vasmunkások múlt májusban a törvényt megszegve, a bebortonzest megkockáztatva, mégis sztrájkba leptek. Abból indult ki a sztrájk, hogy az egyik kis acélgyárban az egyik munkás égési sebeket szenvedett és kerte, hogy vigyék kórházba. Miután a gyárvezetöseg ezt megtagadta, egy másik munkás emiatt elkeseredett tiltakozását fejezte ki, a vezetőség rendőrt hivott es a tiltakozó munkást hosszú hetekig börtönben tartották. Emiatt 300 munkás sztrájkba lepett. A sztrájkolok felvonultak a kormányhivatal elé és kérvényt akartak benyújtani a miniszterelnökhöz, aki nem volt hajlandó velük szoba állni es kérésüket meghallgatni. Igaz, a sztrájk egy hónap alatt összeomlott, mert a munkás családok nem bírták mar az éhezést, de olyan volt a hangulat a munkások között, hogy a kormány és a rendőrség jobbnak látta nem beavatkozni s a sztrájk végen minden munkás kártérítést kapott. A lakosság 85 százaléka farmer es ezek már any- nyira elszegényedtek, hogy csak kölcsönből tudjak családjaikat fenntartani. A kölcsönző uzsorások a föld birtoklevelét kérik zálogba s igy nagyon sok gazdálkodó válik nincstelenné es kénytelen béresnek elszegődni. A volt gazdak közül vannak,akik a varosokban próbálnák sikertelenül munkát találni; vannak, akik a banditákhoz csatlakoznak s ennek következtében a bűnözés is emelkedik, de egy részük a kormány ellen küzdő ellenállási mozgalomba lep. November óta a kormány betiltotta a politikai partokat,az alkotmányt ervenytelennek nyilvánítottá és hadi állapotot jelentett be. De ezzel szemben nemcsak a munkásság, hanem az egyetemi diákság is egyre hatarozottabb ellenállást tanúsít. A Ram- kamhaeng egyetemen, kilenc diák a kormányt bíráló szatirikus lapot adott ki s emiatt ezeket a diákokat kicsaptak, a lapot elkoboztak. Ennek az a váratlan kovetkezmenye lett, hogy az egyetemi diákság az egész országban, teljes egységben sztrájkba lepett. Minden főiskolát lezárták es a diákok sok százezrei tüntettek az utcakon. Az óriási, szolidáris tüntetés i If ff» intés volt a kormánynak. Távol tartották a rendőrséget, visszavettek a kicsapott diakokat. Az Egyetem rektora kénytelen volt lemondani a diakok nagy megelégedésére. Egy másik alkalommal is tüntettek a diákok a katonai diktatúra ellen. Az egyik diákvezer mondotta: „Nem vagyunk politikusok, de azt akarjuk, ho^y ne katonák kormányozzák Thaiföldet. A kormány tulajdonkeppen attól fel, hogy a diakok es a munkások majd összefognak. Mi azt reméljük, hogy a változás vérontás nélkül következik be.” 4
