Amerikai Magyar Szó, 1972. július-december (26. évfolyam, 27-49. szám)
1972-09-28 / 37. szám
Thursday, Sep. 28. 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 H€TV€Gl £€V€C írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. UTÓHANG MÜNCHENHEZ Nem szándékoztam ebben a rovatban a Münchenben lezajlott rendkívül elszomorító, borzalmas tragédiával foglalkozni, mert valahányszor az izraeliarab konfliktus kérdésében megszólaltam, írásaim nyomán éles — de lényegében gyümölcstelen — viták keletkeztek. Nem akartam újból felelős lenni hasonló “eszmecserékért”. . . De jónéhány olvasó — köztük két tollforgató barátom is — érthetetlennek tartja, hogy semmi mondanivalóm sincs erről a valóban világrengető eseményről és soraikból kiérezhető az a gyanújuk, hogy nem merem szóvátenni ezt a “kényes” témát. . . Ilyenformán szinte kényszerítve érzem magamat, hogy megszólaljak, de sietek kijelenteni, hogy az ebből keletkező esetleges vitában nem fogok résztvenni, mert azt — a múlt tapasztalatai alapján — teljesen meddőnek tartom. Nem az elején, hanem a legközepén kezdem: Szilárd meggyőződésem, hogy a tizenegy ártatlan izraeli áldozat közül kilencnek az élete megmenthető lett volna! Annak a kilencnek az életéről beszélek, akiket a német hatóságok — a palesztinai terroristákkal való megegyezés alapján — helikoptereken kiszállítottak a fürstenfeldbrucki röptérre, ahol — ugyancsak a megállapodás szerint — egy utrakész repülőgép várt rájuk, hogy az elröpitse őket, a terroristákkal együtt, arra a helyre, amelyet az utóbbiak vezetője kijelölt volna. Azt egy tízéves gyerkőc is megjósolhatta volna a német hatóságoknak, valamint az izraeli tábornoknak, aki a németek tanácsadója volt, hogy a palesztinaiak, a váratlan lövöldözések láttára, amelyek két társuk életét kioltották, becsapottnak és halálraítéltnek tekintvén magukat, felháborodással vegyes kétségbeesésükben egy pillanatig sem fognak habozni, hogy mitévők legyenek a kezükben lévő kilenc izraeli tússzal: mielőtt ők maguk kénytelenek meghalni, el kell pusztítaniok izraeli foglyaikat... Tagadom, hogy az érdekelt hatóságoknak — Tel Avivtól Bonnig és Münchenig — “nem volt más választásuk,” mert hiszen — mint azt később hangoztatták — “a szerencsétlen túszok sorsa úgyis meg volt már pecsételve.” Ez nem volt igaz! Ha a hatóságok betartották volna a terroristáknak adott szavukat, az utóbbiak elvitették volna magukat és foglyaikat a kialkudott repülőgépen valahova (talán Lybiába vagy Szíriába), ahol — igenis! — vigyáztak volna a foglyok életére és testi épségére, mert nekik az izraeli fogságban lévő 200 palesztinai elete — akiknek a kiszabadítása volt az alkudozások tárgya — sokkal fontosabb volt, mint a kilenc izraeli túsz halála! Különben is: ahol van elet, ott van reménység is, mint az angol közmondás helyesen tartja. Ha a hatóságok hagyták volna a túszokat ELVE eltávozni, még mindig lett volna idő és alkalom további tárgyalásokra Tel Aviv és a túszok későbbi tartózkodási helye között. A legrosszabb esetben is csak az történhetett volna, hogy Izrael kormánya kénytelen lett volna kiadni a 200 pa— lesztinai foglyot cserében a kilenc olimpikonért. Hallottunk már hasonló “ügyletekről” a múltban. .. Hogy csak egy nemrégi példát említsek: a svéd kormány gondolkodás nélkül kiadta az “usztási” légikalózok által követelt hét jugoszláv foglyot. Ezt bizony Izrael is megtehette volna! TÖBB MINT 10,000 BOLLÁRT ADTAK OLVASÓINK LAPUNK FENNTABTÁSABA Az elmúlt öt hét folyamán az Amerikai Magyar Szó olvasói ismételten bebizonyították, hogy nem hagyják cserben szeretett lapjukat. E bizonyítékot önfeláldozó tettekkel vésték be a Magyar Amerika haladó lapjának történetébe. Lapunk olvasói 10,450 dollárt adtak, hogy biztosítsák Magyar Amerika egyetlen haladó szellemben irt hetilapjának folytatólagos megjelenését. Ezzel még szorosabbra szőtték azt a kapcsolatot, mely a lap és az olvasótábor között immár hét évtizede fennáll. Lapunk támogatói ezúttal épp úgy, mint a múltban, a helyzet magaslatára emelkedtek és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ne némuljon el az a sajtóorgánum, mely állandóan küzd a szövetségi nyugdíj fölemeléséért, tiltakozik az egyre emelkedő árak ellen, követeli a kiskeresetűek adómentesítését, az adótehemek a gazdagokra hárítását, a munkanélküliek munkába helyezését, a nyomortanyák felszámolását, a faji megkülönböztetés bűnnek minősítését, az erkölcstelen vietnámi háború haladéktalan befejezését. KÖSZÖNETÉT MONDUNK Az Ügyvezető Bizottság ezúttal ismételten köszönetét mond mindazoknak, akik az elmúlt öt hét folyamán adományaikkal segítették megoldani az Amerikai Magyar Szó azonnali gazdasági problémáját. Nem véletlen, hogy ugyanezen időben az Amerikai Magyar Népszava szintén gazdasági válságon ment át. Ez a sajtóorgánum a hetenként kétszeri megjelenésről hetenként egyszeri megjelenésre tért át október 1.-én. Ha olvasóink és támogatóink az elkövetkező őszi és téli hónapokban megtartják a szokásos banketteket, bazárokat és összejöveteleket, a jelek szerint biztosítva lesz lapunk folytatólagos megjelenése. Itt közöljük a kampány állását: California , $ 2,974,00 New York 2,470,00 Ohio 1,169,00 Michigan 836,00 Florida 672,00 New Jersey 445,00 Canada 755,00 Indiana 360,00 Pennsylvania 300,00 Connecticut 148,00 Illinois 112,00 Wisconsin 152,00 Vegyes 57,00 Összesen: $ 10,450,00 építsük lapunkat MAGYAR AMERIKA VEZETŐ LÁPJÁVÁ Ezt a jelszót adtuk ki ez év elején, lapunk 70. évfordulója alkalmával. E jelszót kell most átültetnünk a valóságba. A központból több ezer magyar családhoz elküldjük lapunk mutatványszámait minden hónapban. Ezúton szerzünk új előfizetőket. Az űj előfizetők szerzésében azonban a lap olvasóinak is ki kell venni részüket. ' A lap Ügyvezető Bizottsága úgy döntött, hogy továbbra is 12 oldalas teljedelemben adja ki a lapot minden héten. Ez lehetővé teszi az új olvasók szerzését, a lap terjesztését, a lap felépítését. Ez lehetővé teszi, hogy az Amerikai Magyar Szó legyen Magyar Amerika vezető lapja. Hogy a számkivetésben élő palesztinai százezrek között mindig akadni fognak mindenre elszánt egyének, akik meg vannak győződve, hogy őket hazájuk elvesztése révén felmérhetetlenül nagy sérelem érte és hogy nekik szent kötelességük, hogy ezt a sérelmet újra és újra a világ közvéleménye ele tárják és — nem válogatva az eszközökben — esetröl-esetre megtorolják, afelett ma már csak azok rémüldözhetnek, akik hasonlóképpen megbotránkoznak — hogy csak két példát hozzak fel — az ulsteri katolikus írek vagy a vietnámi szabadságharcosok halált megvető küzdelmei felett. Mint ahogy semmi nyomát sem látjuk az utóbbiak harciasságában az el- lanyhulásnak és az adott helyzetbe való szelíd belenyugvásnak, azonképpen el lehetünk készülve arra is, hogy a hazátlan palesztinai tömegek harcia- sabb rétegei mindaddig folytatni fogják a küzdelmet — a maguk módján — , amig vagy kivívnak maguknak egy elfogadható megoldást, vagy pedig az utolsó szálig elhullanak. Ha eszközeik legtöbbször elrettentők és visszataszítók, némi Önigazolásul — ha ugyan egyáltalán keresnek mentséget a maguk számára — felhozhatnák azt a jól ismert tényt, hogy annakidején a Stern-csoport, az Irgun és a Haganah sem valami kesztyűs kézzel bánt el vélt vagy valódi ellenfeleivel. . . ******* **** Kell, hogy legyen valami elfogadható megoldás. Ez azonban nem a libanoni és sziriai falvak lebombázásában, sem egyéb büntetö-expediciókban keresendő. Az ilyen megtorló gyakorlattal Izrael — attól félek — megtizedeli legjobb barátait és meg- sokasitja az ellenségeit. Az még talán érthető volna, ha Izrael “az egy szemet egy szemért” elvet követné, de amikor egy szemért öt vagy tiz szemet követel és 11 életért 50 vagy 100 életet olt ki, akkor még a legjobb barátok is csalódottan fordulnak el, vagy legalábbis megütköznek rajta... Hogy mi a megoldás, azt már jónéhányszor elmondtam ebben a rovatban; ismétlésekbe nem óhajtok bocsátkozni. De hadd idézzek egy félparagrafust 1967. júniusában — a hatnapos háború utolsó napján — megirt cikkemből, amelyben annak a reménységemnek adtam kifejezést, hogy a győztesnek látszó “Izrael most nem a gyözelemittas hóditó arroganciájával,hanem a megértésre és békés együttélésre kész jószomszéd mentalitásával közelíti meg a kibontakozás ösvényét, tehát nem áll elő olyan követelésekkel, amelyeknek a teljesítése újabb gyógyíthatatlan sebeket ejtene az arabság önérzetén és büszkeségén, hanem ellenkezőleg: hajlandóságot mutat arra, hogy a régi sebeket — a lehetőség határain belül — behegessze és elfeledtesse. Ezek közé tartozik az egymillióra rúgó D. P. tömeg sorsa. Amig ez a probléma meg nem oldódik, békéről és együttélésről szó sem lehet!” * (1972. szept. 22.)
