Amerikai Magyar Szó, 1972. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-02 / 9. szám
Thursday, March, 2. 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 7 GEDE MÁRTON HOSSZÚ AZ ÜT... Sietve elküldtem a kocsit, hogy ebédig a Jóska gyerek szerezze be mindazt, amire szüksége van a szövetkezetnek. Jókora listát állított össze a gépész, a raktáros meg a könyvelő. De még, amikor kifordultunk a kapun, az öreg Supka, az éjjeliőr is utánunk kiáltott: — Aztán egy jó viharlámpát hozzanak ám ! Idejében mondja az öreg, hiszen akkor vihar háborog énbennem, amilyent még nem látott a vén Balaton. Soha nem volt még ilyen sürgős az utam, pedig nemegyszer hajszoltam meg a sofőrt nyáridöben is ezen a betonon, amikor egymásba érnek a kocsik. Dudánk most is harsogott egész utón. Micsoda száguldás volt ez! Jóska már a kilométerórát sem nézte. Nem szóltunk egymáshoz azonkívül, hogy valahol Alsóörsnél türelmetlenségemben azt mormogtam: — Poroszkálás ez csak, poroszkálás. Kelet felé tartottunk, mindaddig szemben a kelő nappal, elfárasztott a fény. Behunytam a szemem és az oldalajtó üvegehez nyomtam a halántékom. Azon gondolkodtam, csoda, hogy az ember néha nem veszti el egészen az eszét. Van, amikor a bánattól, van, amikor az örömtől. Hát még, amikor a kettő együtt jár! r Es ismét felidéztem az elmúlt éjszakát. Késő este volt, az irodánkban beszélgettünk né- hanyan. Ekkor kopogtattak az ajtón, Beregiék Bálint fia lépett be. Kicsit hunyorgott, mert kint már teljesen sötét volt, és mivel mindenki rátekintett, nehezen bökte ki zavarában: — Miska bátyám, jöjjön egy kicsit kijjebb, mondanék valamit. — Mondhatod itt is, látod dolgunk van. — Nem lehet. . . Csak négyszemközt. — Talán uj szerelés kell a csapatnak? — gyanakodott a könyvelő — úgy sem járulok hozza! — Dehogy szerelés, dehogy, jöjjön csak Miska bátyám nagyon fontos — sürgetett a fiú. Mit tehettem? Olyan kétségbeesetten nézett ram. Az udvaron pedig alig tudta türtőztetni a köny- nyeit. — Keresztanyám a halálán van, és magáért küldött. Beszélni szeretne Miska bátyámmal. — Ágnes . . . Ágnes néned haldoklik? — Talán a reggelt sem éri meg ... Szivén ütött a hir. Tudtam, hogy beteg az asszony vagy mit is mondok, hiszen máig is lány maradt. Tudtam, hogy beteg, de mi már régóta nem beszeltünk egymással. Van annak talán harminc éve is. . . Motorral hamar kiértünk a szőlőbe. Agnes itt húzta meg magát az apjáról maradt présházban. Az u- tóbbi időben Beregiék viseltek rá gondot, mert Bálintnak nemcsak nagynénje, hanem keresztanyja is volt Agnes. Sötétben tapogattam, bizonytalanul a kiszűrődő fény után s a köves konyhában idegenül kongtak a lépteim. A kis szoba felöl pedig nehez lélegzés, so- hajtozás hallatszott. Benyitottam. Sápadt fény ölelte körül a bútorokat, s a vetett cihás ágyban a mennyezetet nézve feküdt Agnes. Fekete hajában ősz szálak csillogtak. Arca megkínzott .elgyötört volt. — Ülj le, Miska — suttogta alig hallhatóan, anélkül, hogy rámtekintett volna. — A pap már elment de még nem fejeztem be a gyónást. Feloldozott. Neked is fel kell oldoznod . .. Kis szünetet tartott, közbekérdezhettem. — Az én bűnömtől oldozzalak fel, Agnes? Hiszen én vetettem te ellened. — Ne hidd, Miska, ne hidd . . . — En hagytalak magadra. Gyávaság a bűnöm. Nem szegültem apám ellen. Mást vettem el. Hozzám adták a földjét, feleségül vettem a szőlőjét. . . — Megbocsátottam én neked. — De nem én magamnak, es az életnek sem, ami elvette a fiamat. A derék, szép, okos fiamat. Igaz, a feleségemtől volt, de az egyetlen, akiben vigasztalódtam. , * — Egyszer beszeltem vele — pihegte Agnes — Jött a vízpartról, kicsi keszegek voltak madzagra fűzve a vállán. Azt mondta: néni, vegyen halat, most fogtam őket. En azt feleltem: Nincs penzem, nagyon szegény vagyok. Miért vagy szegény? — kérdezte. Mert mindent elvettek tőlem, válaszoltam. Egy kicsit maga elé nezett a porba, aztán ideadta a halakat ingyen. Összevissza csókoltam es elhívtam volna a szőlőbe is, de nem mertem. Féltem az anyjától, meg tőled. — Nézd Ágnes, mi azok után nem beszélhettünk- mentegetőztem — De a kis Miskát azért szerethetted volna mint akárki a faluban . . . — Mas tartott vissza — sóhajtott Agnes. — Egy másik kis gyerek,:. akit odaadtam nevelőbe. — Mit mondasz? — dadogtam. — Másik gyerek? — Amikor észrevettem, hogy úgy vagyok, akkor mentem el Pestre szolgálni. Ti nemsokára megesküdtetek. Nem akartam soha hazajönni. Aztán, hogy meglett a kislány . . . — Kislány? — Igen aranyos, fehér bőrű, rózsás arcú kislány, Örökbe kellett adnom. Ott van a szerződés az asztalfiókban, vedd magadhoz. Keresd fel és mondj el neki mindent. Mondd meg, hogy én mentem volna hozzá, de megtiltották . . . Törvénnyel tiltották, az is benne van az iratban. Mondd meg, helyette az ü- res pólyát sírtam tele a könnyeimmel. .. Ágnes egyre halkabban beszélt. Fogtam a kezét es melengettem. Lassan félrebillent a feje a párnán... A fiókban elsargult, szakadtra hajtogatott iratot találtam: az örökbefogadási szerződést. Hányszor vehette kézbe magányos hosszú estéken a rideg papirt,, amellyel szentesíthettek az árvaságát. Az ővét, az anyáét. S, hogy én minderről nem tudtam! De él e meg az a kislány? — hasított belem a kétség. Megtalálom-e? Hiszen azóta mi minden történt! Nem vagyok vallásos ember, azóta,mikor a gránát felrobbant a kis Miska kezében. De tudtam, hogy a sors kárpótlással tartozik nekem minden keserűségért, egész elrontott eletemert. Erre gondolva csókoltam meg Agnes hideg arcat . . . Pesten mar két helyen is jártam, mire megkaptuk a helyes cimet. S hogy elment a kocsi, most itt állok a járdán, előttem a ház. Nosza, koptatok fel az emeletre, a másodikra. A nyitott folyosorol belátni az egész udvart. Valaki szőnyeget porol, hangosan, szaporán puffannak az ütesek,mintha csak a szivem dobbanását hallanám. Megállók egy zöldre festett ajtó előtt, kezem a csengőt tapogatja. Bentről kisgyerek hangját hallom: — Anyuci, a nyuszikák is szoktak reggelizni? Felberreg a csengő, léptek kopognak. Kulcs fordul a zárban, s én alig tudom kinyögni: — Nagy Bélánet keresem. — Tessék,én vagyok — mondja egy fiatal nó. akiből csupán homályos foltot látok. Valami tarka virágos ruha van rajta, s fekete fürtök kandikálnak a kendo alól. — Tessék, én vagyok — szól másodszor is. Számon önkénytelenul buggyan ki a kedves név: / — Agnes ! — Honnan ismer? — kérdezi és udvariasan elmosolyodik, de kissé értetlenül. — Üzenetet hoztam — mondanám, de csak akadozik a hangom, s ekkor megtorpan az ajtónyitásban egy négy-öt éves forma kis fiúcska. Nagy, bogárszemét tágranyitja és kapaszkodik az anyja ruhájába. Beljebb megyünk, a szoba felforditva, ahogy az takarításnál szokásos. Lábaim remegnek és kínálás nélkül ülök le az egyik székre. Szájam, torkom száraz az izgalomtól, alig tudok megszólalni. — Szomorú hirt hoztam, édesanyja utolso üzenetét — magázom, pedig legszívesebben a keblemre szorítanám. És nehezen, lassan elmondom, mi történt az elmúlt éjszakán. Az egész szomorú beszélgetést. Szó nélkül hallgatja, s aggodalmasan kutatom az arcát. Szeretném leolvasni róla a gondolatait. Megérti-e milyen könyörtelen volt az a világ, amelyik engem gúzsba kötött, s összetörte az akaratomat? Másfél óra alatt — amig mindent elmondhattam— újra éltem az esztendőket, egészen addig, hogy ma, ötvennégy éves fejjel a termelőszövetkezet elnöke vagyok. Addig, hogy boldogtalan életem egyedüli vigasztalója a munka. Ágnes hirtelen elhatározással a konyhába megy. Készít valami ebédet, hiába szabadkozom. Aztán eszembe jut: egyedül akar maradni. Neki is sok volt egyszerre az a harminc év. Még meghallgatni is .. . Játszom a kisfiúval, Agnes fiával, az unokámmal. Térdemre ültetem és lopva belecsokolok a selymes hajába. Egyszér, kétszer sokszor. így talál bennünket Agnes, amikor a rakott tálcával belép. S ahogy meleg tiszta tekintetét ránk emeli, abból sejteni lehet a megértést. Bér Júlia: ÓBUDA (fametszet)
