Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)
1971-12-30 / 50. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, Dec. 30. 1971 A Giza-i Nagy Piramisról mar évszázadok óta sokan állítják, hogy nemcsak királyi sírhely, hanem valami más, fontos szerepet is betölt. Könyvet irt erről a piramis egyik megfigyelője, Peter Tompkins, “Secrets of the Great Pyramid” címen, mely a Harper & Row kiadásában jelent meg. Az iró kimutatta, hogy a Nagy Piramis olyan mérő szerszám, amellyel az év hosszát a legnagyobb pontossággal lehet megállapítani, beleértve a napnak azt a töredékét is amely a szökőévet adja. 0- lyan pontosan lehet ezt vele mérni, mint egy modern teleszkóppal. A piramis, a maga egyszerűségében rendkívüli pontosságú földmérő eszköz és úgyszólván elpusztíthatatlan. Amellett olyan finom i- ránytü is, hogy a modern iránytűket ehhez igazítják és nem fordítva. Azt is megállapítja Tompkins, hogy a Nagy Piramis gondosan elhelyezett rögzített földmérési pont, amelyre alapozva nagyszerűen tudták megszerkeszteni az ókori világ földrajzát, ugyanakkor csillag- vizsgáló is, amelynek segítségével az égbolt térképét is pontosan meg tudták rajzolni. A szélességi és hosszúsági övékét is meg lehet állapítani belőle. Aki a Nagy Piramist megépítette, az nyilvánvalóan tudta, hogy mennyi a Föld pontos átmérője és az év hosszát is törtszámnyi pontossággal ismerte. Mindezek feledésbe mentek, csak a tizenhetedik században fedezték fel újra. A piramis építői sok más tudományos adatnak is a birtokában voltak, amiket csak a legujabb-kori tudomány tárt ismét fel. Ritka szép és értékes összeállítású kiállítás nyílt meg New Yorkban, a Whitney Múzeumban az amerikai indiánok művészetéről. “Az Eszakamerikai Indián Művészet Kétszáz Eve” cimü kiállítást Norman Feder, a Denver-i Szépművészeti Muzeum Amerikai Indián és Népművészeti Osztályának kurátora rendezte, az egyik legismertebb szakértő ezen a téren. A kiállítás rendkívüli azért is, mert a kiállított tárgyakat nem annyira néprajzi vonatkozásuk, mint inkább esztétikai minőségük miatt válogatták ki. A monumentális fafaragásokat, gazdagon díszített és festett álarcokat és egyszerű háztartási cikkeket bemutató kiállítás 57 indián törzs munkáját képviseli a XVII. századtól a XIX. századig, a mexikói határoktól északra eső területen. Egyes indián törzsek nevei jól ismertek, mint az Apache, a Cheyenne, a Hopi, az Iroquois, az Omaha, a Navajo vagy a Sioux, de vannak a kiállításon kevésbé ismert, szokatlan hangzású törzsek munkai is, mint pl. az Assinaboin, a Bella Bella, a Kaskaskia, a Kwakiutl, a Tlingit és Zuni törzseké. Javasoljuk olvasóinknak: látogassanak el a Whitney Múzeumba és tekintsek meg a kiállítást. A Muzeum címe: Madison Ave és 75 utca. , ŐSI KENYERFORMAK A kenyérsütést a múltban mágikus-vallásos tevékenységként gyakorolták, amiben kifejezésre jutott a mítoszokba, tabukba, naiv legendákba vetett hit. A pékmüvészet, akárcsak a többi folklór művészet, gazdag volt alkotó ihletben. Elragadó példáit számos muzeum segített összegyűjteni. A kenyér Mezopotámiából induló története 7000 éves. A legkoraibb időktől kezdve a születés és halál ciklusával függ össze. Az élethez nélkülözhetetlen: a halott mellé kenyeret temetnek a tulvilági élethez. A legősibb sumér teremtési mítoszokban az istenek agyagból teremtik az embert, de addig életre nem kelhet, amíg kenyérrel nem táplálták. Az egyiptomi fáraók életűkben jelölték ki utódjukat, hogy legyen aki kenyéráldozattal biztosítja tulvilági életüket. A Gilgamesz-legenda a kenyeret “az élet díszének” nevezi, a görög Xenophon szerint “a háború erőssége, mert nélküle élni, sem harcolni nem lehet.” Julius Caesar megemlíti a Polgárháború c. könyvében: a búza érése kelt új reményt az emberekben. A hettita katona a kenyérsütö kemence fölött esküdött fel. i. e. 2000 körül Szíriában a cipó fölött kezet fogva szentesítették a szerződéseket. Egyiptomban kenyéráldozatokkal kértek békét. A svájci Fribourban az Agoston-rendi szerzetesek ma is készítik a “szülések megkönnyítésére” az úgynevezett Tolentin-kenyeret. Romániában husvétkor a halottaknak sütöttek kenyeret, Dél-Svájcban a halott mellé ma is tesznek kenyeret a koporsóba. Világszerte sütnek esküvői kalácsot, születésnapi tortát, vagy megáldják a kenyeret. A kenyér — mindennapi eledelünk — nagy szerepet játszik a művészetben is, az i. e. 2000 éves Egyiptomban éppúgy, mint Picassonál. A kenyérsütés maga művészetté vált, a népművészet részéve. Mohenjodaro Indus menti város már i. e. 2500-ban hires volt csiga alakú süteményéről. A mezopotámiai Mari városban 47 művészi, i. e. XVIII. századi süteményformát találtak a királyi palotában. Ostiá- ban római korbeli 400 sütemény- és kenyérformát találtak cirkuszi játékok, kocsihajtók, gladiátorharcok ábrázolásával. Ezekben sütötték azokat a 300 g-os süteményeket, amelyeket a játékok alkalmával ingyen osztogattak a császárok. Innen származik Juvenalis hires mondása: “panem et circenses — kenyeret és cirkuszi játékokat (ti. a népnek.) A korai keresztények is átvették a mintákat, a kenyér- és süteményformákat, de később - egészen a XV. századig — eltűnnek a díszes kenyerek és sütemények. Újabb virágkoruk a XVI. századtól a XVIII. századig tart. Régi ábrázolások és formák nyomán a svájci Pékek és Cukrászok Egyesületének szakmai iskola - jaban a maguk időtlen egyszerűségében és szépségében helyreállítottak néhány ősi kenyérformát.
