Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)

1971-12-30 / 50. szám

10

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

Thursday, Dec. 30. 1971

Az egyéniség kultuszának nyitott szabad utat

1971 december 17-én volt kétszáz éve annak, hogy megszületett Bonnban Ludwig van Beethoven, minden idők egyik legnagyobb zeneköltője. Nagyapja mint énekes, később mint karmester működött, apja tenoristaként lépett be az udvari zenészek sorába, míg ő már gyermekkorában kitűnt rendkívüli zenei tehetségével, amit apja szigorú tanulmányokkal igyekezett fejleszteni. A gyakran váltakozó, kétes hírű mesterek azonban csak kis mértékben járultak hozzá a fiatal Beethoven zenei talentumának kibontakoztatásához, és ezt a család rend- szertelen, hányatott élete is megnehezítette. Iskolai tanulmányait a gimnáziumi előkészítő után befejezte, de a kifinomult bonni kulturális élet, melyre a kor politikai és egyházi vezető személyiségei nagy hatást gyakoroltak, sokban hozzásegítette zeneszerzői tehetsége kibontakoztatásához.

Az ifjú muzsikust már erősen kitaposott zenei út várta. Érdeklődése azonban nem a kor divatos egyházi és színházi zenéje felé irányult — ő a mannheimi iskolát választotta, a XVIII. század legjelentősebb szimfóniái irányzatát.

Csak 11 éves volt, amikor Nee- fe, a tapasztalt és művelt muzsikus Bonnba jött és tanítványává fogadta. Ö volt tulajdonképpen első igazi mestere; a következő évben már ki is adta első műveit. Ettől kezdve egyre többet játszott az udvari zenekarban, s mind gyakrabban jelentek meg kompozíciói, melyek honoráriumából iszákos apja adósságait fizette. Anyja korai halála, után az egész család eltartását, testvérei gondozását is magára vállalta.

A serdülő években rátörő válságot hamar legyőzte és huszonkét éves korában Bécsbe utazott, hogy Mozart tanítványa lehessen. Mire odaért, a nagy mester halott volt, s így Haydn-nál tanult, aki azonban nem bizonyult számára megfelelő pedagógusnak.

Az osztrák fővárosban hamar megtalálta helyét a zenekedvelő arisztokrácia körében; fantasztikus zongorajátékával és szikrázó rögtönzéseivel vonta magára a figyelmet és hamar gazdag mecénásokat talált, akik segítették zeneköltői pályáján. Rendelkezésére állt egy kvartett később már egy zenekar, így zenei adottsága szinte határ nélkül bontakozhatott ki.

Egyre gyakrabban láttak napvilágot zongoraszonátái, zongoraversenyei és vonósnégyesei és 1795-ben már a Burgtheater-ban is bemutatkozott egy jótékony célú hangversenyen. Ezután Prágában, Drezdában, Lipcsében, Budán, Berlinben és Pozsonyban lépett fel óriási sikerrel, de állandóan komponált is. Ekkor fejezte be I. szimfóniáját.

Beethoven szimfóniáiban új hangot találunk. Magába olvasztotta Haydn és Mozart formanyelvét, de ugyanakkor valami

Az ifjú Beethoven

egészen új hanggal, egyéniségének robosztus mondanivalójával telíti azokat.

Színpadi muzsikával, oratóriummal is foglalkozik, önálló szerzői esteket ad. 1805-ben mutatja be Fidelio című operáját, amely szerencsétlen körülmények között került bemutatásra, és még átdolgozva sem hódította meg a közönséget. A kudarc nem törte le; ismét nagyzenekari művekhez fogott hozzá, s egymás után komponálta szimfóniáit. 1807-ben bemutatja a C-dúr misét, s ezzel bebizonyította, hogy az egyházi zenében is jártas, s az egyházi zeneszerzők körében is előkelő helyet vívott ki magának.

Rosszakaratú zenei »szakemberek« támadták műveinek újszerűségét; szaggatott, bizarr és néha disszonáns melodikáját. A nagyközönség ösztönszerű ítélete azonban minden ármánykodásnál erősebbnek bizonyult. Beethoven zenéje ugyanis — kortársaival ellentétben — a tömeghez szólt, és a zenetörténetben ő volt az első, aki parancsoló belső kényszerűséggel érezte, hogy az ember nemcsak a közösség egy tagja, hanem önálló egyéniség is, akinek éppen ezért szembe kell néznie az őt körülvevő világgal. Ebből a filozófiából fakadt mondanivalója, s ez a bölcselet határozta meg zenei kifejezésmódját.

Brunszvik Teréz

A századforduló éveiben állandóan utazott, ekkor járt Marton- vásáron is Brunszvik palotájában. Életében azonban minden fényes külsőség ellenére végzetes változás állt be. Rapszodikus, érzékeny egyéniségére ránehezedett egy borzalmas csapás: hallásának gyengülése! A baj gyógyíthatatlannak bizonyult — orvosai a teljes megsüketüléstől féltek, de Beethoven életbe vetett hitét és optimizmusát ez a tragikus kilátás sem törte meg.

A további megélhetés érdekében ismét Bécsbe ment, ahol csekély év járadékot kapott, valamint megrendelésre is dolgozott, de gondtalan megélhetést nem tudott biztosítani magának. Ezt megnehezítette gyámságába vett unokaöccse is, akin rajongó szeretettel csüggött, s aki ezt a ragaszkodást csak arra használta, hogy egyre több pénzt csikarjon ki az amúgy is ingatag anyagi körülmények közt élő nagybácsiból.

Bécsi éveiben fordult aktívabban az irodalom, a költészet felé, s ennek eredménye a gyönyörű Beethoven-dalok, kantáták és kórusok sorozata.

Betegségének elhatalmasodása visszatartja a pódiumtól, 1814- ben búcsút mond a nyilvános szereplésnek, de művei annál gyakrabban hangzottak el a bécsi koncerttermekben. Ezekkel teljes győzelmet aratott, de ebben a győzelemben már nem vesz aktívan részt. Életének utolsó szakaszában remeteéletet él, kerüli a nyilvánosságot, elhanyagolja külsejét: furcsa, tragikomikus különcnek hat. Magasrangú barátait egyszerű embe- i-ekkel cserélte fel. Mint ember szélmalomharcot vív a könyörtelen végzettel, s mint művész legdicsőbb harcát vívja a zene birodalmában. Ekkor komponálja a Missa Solemnis-t, mely mint gigászi zenei építmény, kifejezőerejének fenségében szinte páratlan alkotás maradt az egész világ zeneművészetében. A mű rendkívüli arányai, mondanivalójának súlya és tömörsége a i hallgatóságtól fokozott figyelmet igényelt, így nem talált teljes megértésre. Ezzel egyidőben készül a IX. szimfónia is, melynek alapja a határtalan, túláradó szeretet volt. Ebben a szimfóniájában áttört már minden addigi szabályt, valami fantasztikus módon az egész végtelenséget akarja megragadni. A mű 1824. május 7-én hangzott el először. A közönség megérezte rendkívüliségét, a süket mestert lelkes ünneplésben részesítette, azonban a tapsorkánt már nem hallhatta, csak láthatta...

Ezután megírta utolsó műveit: az öt vonósnégyest, de 1825-től már állandóan beteg. Krónikus májbaja elhatalmasodott, tüdő- gyulladást kapott és 1827 március 26-án hosszú haláltusa után elhunyt.

Temetésén óriási tömeg — barátai, kortársai, tisztelői — őszinte részvéttel kísérték utolsó útjára a nagy művészt, és igaz embert.

A bécsi Zentralfriedenhof-ban sírkövén egyetlen szó áll:

* Beethoven.

H. K.

SZIRMAY KAROLY:

Beethoven

Kipergett lelkű őszi estén magányos őszi emberek, sarokra könyöklő erkélyszobában, valamit késetten egyre várva összeverődtünk egyszer régen, magasan utca, tér fölött.

Kiégett szemünk mélybe fúrva, szótlanul vártuk, hogy odalenn elüljön végre zaj és ember, s a lassan áramló fekete tenger belepje már a tereket.

S ekkor benn, a bús szobában, halkan ébredve, álomlágyan muzsikálni kezdett a zongora, s dús aranyhaját lebontva a holdsugárkisasszony az esthomályban sétára indult.

Majd felhőtorony akadt a holdra, s más húrba vágott át a hangszer, s mély csendből vert halálsoron, éj fekete zászlók alatt, komor gyászmenet kelt útra.

S a magas partok közt haladva, csak dagadt és duzzadt a fekete ár, kitépett szívű húr sikoltott, kitépett szívű bús madár.

Fölöttünk egyre tömörültek a felhők, bukdácsolva baktatott a bús sötét, a közelben egyszerre fényjelek villantak fölöttünk hirtelen megdördült az ég.

! I

S már szakadt nyakunkba a hangok zápora, mi reszkető inakkal álltunk, s csomóba gyűrött öklünket bomlottan ráztuk a mennybolt rettentő orgonája felé, mely szakadatlanul fölöttünk dübörgött, s bennünket parányi, senki emberekké lapított.

Elült az ár, a kőpartok kidőltek, a holtak halottsirató gyászzászlók alatt feküsznek, ijedten bujdosik a hold a felhőfoltos égen, s odabenn, a fekete zongorára bukva, hangtalan sír magában a mindenkitől elhagyott, öreg, süket BEETHOVEN.

1927

Franz Klein: Beethoven