Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)
1971-11-18 / 44. szám
AMERIKAI MAGYAR SIÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, Nov. 18. 1971 GARAI GABOR ELFÉRÜNK A FÖLDÖN A csillag-járó emberiségnek aligha lehet sürgősebb — halaszthatatlanabb és mulaszthatatlanabb — dolga mint az, hogy végre mindenki számára lakható, kenyeret és békességet adó otthonná tegye a föld- kerekseget. Miközben ezzel a fölismeréssel szavakban majdnem mindenki egyetért, otthontalanok, s kenyér és békesség híján szükőlködók tömegeivel telik meg a föld: Közel-Keleten százezrek élnek menekült- táborokban, Szudánban hajtóvadászat folyik kommunisták és más hazafiak ellen, nyolcmillió keletpakisztáni földönfutó keresett menedéket a szomszédos indiai államokban, s a világ leggazdagabb országának legnagyobb városában. New Yorkban egész utcasorokat lep el a szemét, s lakóházak tiz- és tízezrei omlanak össze, válnak lakhatatlanná a nyomortól. . . Egy közelmúlt élmény emlékével próbálom vigasztalni magam. Azt merném mondani: egy kísérleti műhely emlékével, mintegy kicsinyített és sűrített példájaként annak, hogy lehetséges, amit mindig hittünk és hirdettünk, lehetséges különféle nyelvű és nemzetiségű emberek tisztességes együttélése — még akkor is, ha nagyon közel vannak és nagyon sok közük van is egymáshoz. Ezt a “kísérletet”, persze, nem tudósok találták ki, hanem a sors és a történelem hozta létre. A neve: Druzsba narodov — magyarul: Népek barátsága. “Műfaja”: kolhoz. Fekszik: nem messze a Krím félszigettől, kissé északnyugatra, valahol az ukrajnai síkságon. ****** P. községben, mintegy 25 versztányira a távoli Dnyeszterböl errefelé vezető nagy csatorna egyik mellékágától, a kolhoz irodaépületének tanácstermében egy nyári reggelen vagy harminc-negyven külföldi vendég gyűlt össze. Voltak köztük lengyelek, belgák, kanadaiak, luxemburgiak, és egy magyar is volt. Előttük a hosszú asztalon gyümölcsös tálak, megrakva frissen szedett őszibarackkal. J. elnök fölemelkedik az asztalföről és beszélni kezd. Mig az adatokat mondja — tárgyilagosan, s egyszerűen rövidre fogva a dolgot —én inkább ot figyelem. Középmagas, kemény kötésű férfi, lehet már hatvan éves, de nagyon jó erőben van. Vászon- nadrágot, rövid ujjú inget visel, karján és nyakán vastag izomkötegek dagadoznak. Az ilyen emberre szokták azt mondani: vasból van. Látszik, hogy nem az irodából irányítja a gazdaságot, bőrét vörös- barnára sütötte a nap. Az adatokból csak a legfontosabbak ragadnak meg az emlékezetben. A kolhoz körülbelül 16 ezer hektáron gazdálkodik, s kilenc falu és népe tartozik hozza. Termelnek gabonát, kukoricát, takarmányt (számok és szamok). Hatalmas szőlő- és gyümölcs-telepiteseik vannak, sertést, juhot, szarvasmarhát tenyésztenek. Saját húsfeldolgozó üzemük és konzervgyáruk működik. Büszkék hűtőtárolóikra és saját borpinceszetükre (ez utóbbit bőrgyárnak mondja az elnök: mint utóbb kiderül, szerencsére nem azért, mintha műbőrt pancsolnának benne, csak a méretei miatt). Es újra számok és számok, adatok és adatok, s az egészből csak a lényeg marad meg, az, hogy a termésátlagok világviszonylatban is imponálóak. S az elnök hirtelen hangot vált: — Önök, majd ha végigjárjak a gazdaságot és látják, hogyan élnek itt az emberek, esetleg azt gondolhatják, hogy ez valami kirakat. Hogy ilyen nincs több az országban, azért mutogatjuk. . . Megmondom őszintén, ez nem tartozik a rossz kolhozok közé. Vannak nála jobbak is, rosszabbak is. Csupán ebben a járásban tudok jó néhány kolhozról, mely fejlettebb, gazdagabb a miénknél. Még sok a tennivalónk, hogy utolérjük őket. Újabb hatalmas földterületeket kell ön- tozhetővé tennünk és igy tovább. Egy dologra azonban, azt hiszem méltán büszkék vagyunk, s ebben kevesen vetekedhetnek velünk. Ebben a kilenc faluban tizenkét nemzetiség él: oroszok, ukránok, fehéroroszok, esztek, zsidók, moldovánok, grúzok, örmények, burjátok, üzbégek, tatárok, baskírok. És nemcsak a nevünkben hirdetjük a népek barátságát, valóban békességben, testvériségben é- lunk itt együtt, ebben a közös otthonban, amelyet a háború után majdnem a semmiből teremtettünk magunknak. Együtt vagyunk jóban, rosszban, gondban, munkában, együtt az örömben is, együtt iszunk meg ünnepnap egy-egy pohár vodkát. .. — Ez az! Igyunk vodkát! — kiált föl az egyik kanadai, aki ezt a szót végre a tolmácsolás bevárása nélkül is megértette. — Arra is sor kerül majd a végén, ha bejártuk a gazdasagot — mosolyodik el az elnök, s megadná a jelt az indulásra, de valaki közbevet egy kérdést: — Es ön milyen nemzetiségű, ha megkérdezhetem? — Természetesen. En zsidó vagyok. Apám is paraszt volt, szegény földműves. A háborúban elpusztultak a szüleim és mind a nyolc testvérem. Egyszál magam maradtam.Most ez a kilenc falu a családom. Persze, van azért szőkébb családom is: a menyem ukrán, az egyik vöm tatár, a másik grúz. Az unokáim? Azok már olyanok, mint mi mindnyájan együttvéve Druzsbanarodov-gyerekek. No, induljunk, mert még itt er a déli hőség . . . ************* A földek, a falvak, az üzemek képei szaggatottan peregnek vissza előttem, mint egy el-elakadozó film kockáin. Óriási öntöző madár a tengernyi kukoricaföldön. Egy-egy szárnya ötven méter hosszú, törzse-tömzsi traktor,mely a táblákban vágott csapáson föl-lejár: permetezi a vizet, mint üde, nyári záport, s percek alatt megöntöz egy hektárt. A kukorica lába mindenütt szinte tócsában áll, színe haragos-zöld, embernél magasabb már, pedig még nem is csövesedik. . . Az egyik hűtő-tároló épületben kétoldalt tiz-tiz hatalmas terem sorakozik egymás mellett. Mindegyik teremben kényelmesen elférne egy mozdony. Úgy tetszik, nincs is kihasználva. Igen ám, de gondolni kell a jövőre is, arra az erdónyi almáskertre, amely két-három év múlva termőre fordul, meg vele szemközt a szőlő-rengetegre. Kaukázusi szőlőfajta. Száz évig el. Az ember hamarabb meghal. De mindenképp valami önmagát túlélőt kell teremteni, mert remeny nélkül nem létezhet. . . Takaros, fehérre meszelt házak a kolhoz-faluban. Az ablakkeret, az ajtófélfa, minden ami nálunk zöldre, itt kékre van festve. Derűs, üvegezett verandák. A házak előtt virágos, mögöttük zöldséges kert. Az ut szélen székre, kispadra kirakva kosárban, vödrökben gyümölcs, burgonya, paradicsom. Az autós utonjáró megállhat, bekiálthat, vásárolhat. A portékát csak egy helyen őrzi egy barátságos, fekete kiskutya, két melsó labaval a pad szélére támaszkodva.Aztán az uj lakótelep P. község központjában. Uj, emeletes házak, mint a nagyvárosokban. Igen, itt is kolhozparasztok laknak. Parasztok? Majdnem mind géppel dolgozik. Bekopogunk az egyik lakásba ketten, én meg egy indiai vendég. Szívesen fogadnak, édességgel, itallal kinálnak. Négyszobás lakás, világos, modern bútorok. A férfi kombájnos,az asszony a bölcsödében dolgozik, egy kislányuk van. Három személyre négy szoba? Igen, itt nincs kisebb lakas. Lesz még több gyerek is. S ha már újat építünk, ne a tegnapnak építsünk. Az indiai kicsit elszomorodik. Tudom, mire gondol: Tripura államból jött, tanult ember, tisztviselő, egyáltalán nincs lakása, az irodájában alszik. Nemrég hozzá menekült Kelet-Pakisztánból az unokahuga a gyerekeivel. A rokonainál kert számukra szállást, de nem tudja, nem löktek-e ki okét azóta, s van-e mit enniök. . . Mi, mindannyian, bűcsűzóul a kolhoziroda kertjében megtérített hosszú asztalhoz telepszünk ebédelni. Tyukleves, sült csirke, gyönyörű gyümölcsök, jo borok, pohárköszöntok. De az igazi bűcsűzko- dásra csak jóval ebéd után került sor. Az elnök a vendégek autóbuszát a saját kocsiján elkíséri egészen a járás határáig. Ott az ut szélén megállunk, s mindnyáján pravoszláv módra, hármas csókot váltunk vele. De o még szólni akar valamit: — Valamit elfelejtettem elmondani, rögtön az elején. Mikor a háború alatt a németeket sikerült visszaszorítani erről a területről, itt, ahol ezt a kilenc falut látták, álltak nagyjából a házak, de egyetlen férfi nem volt, csak asszonyok, a jószágból is egyetlen tehén es két disznó maradt meg. Aztán települtünk be ide sokfelöl, mert nekünk még a régi lakhelyünkön hajlékunk, művelhető földünk nem került. Ezért hát, ha bárki azt akarja elhitetni magukkal, hogy a szovjet népek még egyszer háborút akarnak, kérem, gondoljanak miránk: honnan indultunk, hová értünk. És vigyék hírét mindenfelé a világba, hogy elférünk a Földön, hogy igy is lehet élni, különféle népeknek, testvéri békességben. Mert egyszer úgyis igy lesz mindenütt! Hetek óta a Druzsba Narodovról és J. elnökről beszelek idehaza az ismerőseimnek. Okos, józan barátom mondja: — Szép, elhiszem, de ez csak kivétel, sajnos világviszonylatban nem számottevő. — Igen — tűnődöm —, meglehet, kivetek De J. elnök mondja, es én hiszek neki, hogy ilyen “kivétel” csak az o járásukban akad még jónéhány, s hamarosan “kivétel” lesz az egész. Es van ilyen “kivétel” meg számtalan a Szovjetunióban. Es vannak (lehetnek! lehetnének!) ilyen kísérleti “kivételek” a sok nemzetiségű középeuropai országokban, és a “kivételek” világszerte szaporíthatok. Lassan? Bizonyara. De bárhogy tombol is a nemzeteket egymás ellen űszitó gyűlölködés a világban, ezek a példák éltetik a hitet, hogy mielőtt még eljutunk a “művelhető csillagokéig, lehetséges valóra váltani a földön azt, amire föltettük az életünket. _2___
