Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-07 / 1. szám

10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, January 7, 1971 ELEKTORFON Dédunokám táskaírógép-szerú al­kotmánnyal tért haza. — Mit hoztál. Évike? — Elektorfont, dédike. — Az nü? • — Milyen maradi vagy dédike! Nem értesz az új technikához. Az asszonyok főzéshez vásárolják. — Főzni akarsz, Évike? — Nem, dédike. Én majd ... majd férjet választok vele. Évike tizennyolc éves volt, én meg kilencven. Ilyen masinát, amellyel főzni és férjet választani lehet — soha nem Láttam. Furdalt a kíván­csiság. Dédunokám felvilágosított. — Ez egy szakácsszalag — muta­tott egy tekercsre a gépben. — A biUentyűkön lezongorázom, mit aka­rok főzni; például csirkepaprikást. Megnyomom ezt a gombot, a tekercs leszalad. így ni! — Megnyomta a gombot, a tekercs legömbölyödött egy másikra és bemondta, sőt le is gépelte a csirkepaprikás receptjét. — Hogyan választ ez az izé... — Férjet? Azt is megmutatom. De előbb te mondd el dédike, hogyan mentél férjhez? — Az nagyon régen volt. Hatvanöt évvel ezelőtt... — Miért vett el a szegény déd- papa? — ö vett el!? Én vettem el őt... Megtetszett nekem, és rámosolyog­tam.. . — Csak a mosolyodért vett el? Ré­mes! — Miért rémes? — Hiszen semmit sem tudtatok egymásról. Nem ismertétek egymás jellemét, gondolatvilágát Ki mit sze­ret, mit utál... Csak úgy vaktába ugrottatok a házasságba. Tíz házas­ságból kilenc biztosan szerencsétlen volt. — A házasság mindig lutri. — Volt! — dédikém A házasság őskorában, a huszadik században. De most biztosra megyünk! Ez az Elektorfon optimális. Érted? Csalha­tatlanul a legjobbat választja ki mindenkinek, tudományosan, elekt­ronikusan. Mai nő nem is élhet nél­küle. Megmondja, melyik darabot nézze meg, mit olvasson és kit vá­lasszon férjül. Ide nézz, dédi! Évike tekercset vett ki a táskájá­ból, feltette a gépre. — Ez az 1975-ös vőlegénytekercs. — Micsoda? — Azoknak a fiúknak az adatai, akik 1975-ben születtek, s most hu­szonöt évesek. Húszezer van belő­lük rajta. Évike zongorázni kezdett a billen­tyűkön, közben gügyögte: — ... Mérnök, 175 magas, okos, vígkedéiyü, gyengéd és figyelmes a nőkkel, tud bevásárolni és mosogat­ni, nem futballozik, nem dohányzik, három nyelven beszél, budapesti la­kás, három szoba a zöldövezetben, saját helikopter... Évike felnézett rám és szégyenlő­sen elmosolyodott: — A lánynak tudnia kell, milyen férjet akar, nem igaz? Megnyomta a gombot. A húszezer vőlegény szalagja percek alatt lesza­ladt. Feszülten figyeltünk. Az Elek­torfon azonban hallgatott. — Olyan vőlegény nincs, Évikém, amilyet, te keresel... Évike bosszúsan újra feltette a te­kercset. Megjegyezte: — Most heUkopter nélkülit kere­sek. Esküvő után is vehetünk, no nem igaz? ­Az Elektorfon most megszólalt és gépelte: »Édes István, elektromérnök. Bu­dapest, II., Bimbó utca 210...*« Évike diadalittasan nézett rám és felkiáltott: — Meg is vagy már, Pistikém! Amikor a délceg termetű Édes Pis­ta bemutatkozott a családban, min­den női családtag megállapította, Hogy nem is bolond masina ez az Élekftorfon. Évikével hamarosan ösz- Sze is házasodtak. OTP hitellevélre megvették a helikoptert... Az esküvő után két héttel, délben Évike váratlanul becsengetett a szü­lői házba. Kisírt szemmel nézett meglepett arcunkba: — Hazajöttem. Elváltam Pistiké­től. — Miért? — Ma reggei otthon felejtettem a rúzsomat, és tíz órakor váraUanUi hazahelikoptereztem érte. Képzeljé­tek, az én Pistikém — reggel még makkegészséges volt — az ágyban. És -gyengéden figyelmes« a meUette fekvő körzeti orvosnőhöz... — Ilyen férjet hatvanöt évvel ez­előtt -optimális« és -csalhatatlan« Elektorfon nélkül is találtunk... Évike felkapta az elektronikus gé­pet, és teljes erővel a földhöz csap­ta. Nagy robajjal ezer darabra tö­rött. Felébredtem. A zaj folytatódott: légkalapács kattogott az ablakom alatt. Bontották az aszfaltot... (lavas) Makszim Gorkij: A valóságról Az író — osztályának szeme, füle és hangja. Lehet, hogy nincs tudatá­ban, lehet, hogy tagadja, de mégis mindig és elkerülhetetlenül osztálya szerve, érzékelő eszköze. Osztályának, rétegének hangulatát, vágyait, aggodal­mát, reményeit, szenvedélyét, érdekeit, hibáit és erényeit érzékeli, formálja meg s ábrázolja. Mindez őt magát is korlátozza fejlődésében. Az író soha­sem volt és nem is lehet „belsőleg sza­bad ember“, és nem lehet „ember csak úgy általában". Ilyen tökéletesen szabad „mindenki embere" — az Emberiség Embere — csakis a jövőben lehet, amikor erőinek és képességeinek szabad fejlődése elé nem gördít akadályt a nemzeti, vallási és osztályeszmék, indulatok kényszere. De mindaddig, míg van osztályállam, az írónak — meghatározott környezet és kor emberének — akár akarja, akár nem akarja, akár fenntartással, akár fenntartás nélkül — kora és környe­zete érdekeit kell szolgálnia, és szol­gálja is. És ha osztályának, rétegének (Részletek) történelmi szempontból szükséges tö­rekvései elé gátat vet az állam, az egy­ház, az ellenséges osztály — az író hadra kél az állam, az egyház, az el­lenséges osztály ellen, kockára teszi szabadságát, és nem kíméli életét sem. Az író inkább a valóság embere, mint bárki más, ha ugyan arra törekszik, hogy minél több oldalról tanulmányoz­za a valóságot, mikor azzal mint anya­gával foglalkozik. De két valóság van. Az egyik a pa­rancsoló, a „hatalmat birtokló" osztá­lyoké, amelyek minden eszközzel meg akarják tartani az. ember feletti hatat-. inukat — a családban töltött zsenge , korában éppúgy, mint később az isko­lában és az egyházban. Attól sem riad­nak vissza, hogy tömeggyilkossággal irtsák ki az engedetleneket. Ebben a valóságban összpontosul minden, amit az emberiség sok évszázados munkával, alkotással felhalmozott. Ez a valóság rendelkezik a tudomány, . a művészet és a technika minden nagy eredményé­vel. Ez — a „kulturált" valóság. A másik az alárendeltek, a meghó­dítottak és a meghódolók valósága: a szakadatlan, nehéz munkában, a fizikai elkorcsosulást eredményező nyomorban eltöltött, vigasztalan élet. E valóság borzalmát és gyalázatát túlságosan is jól ismerjük ... Ez a két valóság, amelyben születeti, nevelkedett, él és dolgozik az író. ... Az írók közt akadnaK. dkik túl­ságosan beleszerettek és beletemeTkez- tek mesterségükbe, közönyösen szemlé­lik az életet, csak kő'nv\ anyagnak te­kintik. Ezeknek közömbös a vaj őság: nem vág a húsukba, nem gyútri és nem dobja ki őket megszoKCtt, kényelmes páholyukból, ahonnan hidegen nézik végig az élet színjátékait, tragédiáit. De ha mégis kivetik őket a kényelmes páholyból, sopánkodnak, dühöngenek, hellyel-közzel rágalmaznak, és általá­ban visszaélnek a szó hatalmával. De ezek és az effajták fokozatosan eltűn­nek az életből, és nemsokára nyomuk se marad. Oj írók váltjuk fel őket. Ezeknek jó! meg kell érteniük koruk jelentőségét és célját. Ez a kor a benne érlelődő és kifejlődő történelmi folyamat mély­ségénél és szélességénél fogva jelen­tősebb és tragikusabb, de gyümölcsö­zőbb lesz — feltétlenül gyümölcsözőbb­nek kell lennie — minden eddig átélt korszaknál. Íróink feladata nehéz és bonyolult feladat. Nemcsak a régi valóság kriti­kájában, mételyező hibáinak leleplezé­sében merül ki. A mi íróink feladata: tanulmányozzák, öntsék formába, áb­rázolják az új valóságot, és ezzel te­gyenek hitet mellette. Lássák még, hogy a régi üszkök közt fel-fellobbon, lángra kap már a jövendő tüze. A fia­tal íróknak van mit mondaniuk az élet új örömeiről, az ország ezer for­mában kivirágzó teremtő erejéről. Az élet új formáit megteremtő munka szé­les és szilaj áradatában keressenek ihletet és anyagot, minél ‘közelebbről figyeljék korunk teremtő akaratát, amely a munkásosztályban testesült meg. Fiatal íróinknak tudniuk keli, hogy a történelem nagyon is meggyőzően bebizonyította, mennyire céltalan az egyén szabadságáért folytatott harc, mennyire _ parancsolóan diktálja az egész dolgozó nép felszabadításáért vívott harc szükségességét. Különösen jól meg kell érteniük, hogy a valósá­got az ember teremti. Ha a valóság rossz— csakis mi vagyunk a hibásak. A régi világ embereinek orvtáma­dása, ádáz rikoltozása, sóhajtozása és suttogása ne zavarja meg őket. Mindez csupán a görcsökben fetrengő, félre- beszélő régi világ haláltusája. A tragédia és a komédia igazsága egyaránt tanulságos, akárcsak a líra vagy a szatíra igazsága. 1931 (Makai Imre fordítása) A ROSSZ ROKON • Állítólag nagyon rossz rokon vagyok. Nem mintha nem szeretném őket. Szeretném én a ro­konaimat, ha tudnám, kik azok. Hanem egysze­rűen képtelen vagyok eligazodni a fel-lemenő és oldalági kapcsolatok szövevényében. — Tudod, a Marika, Lajos bácsinak a lánya, akit Gyuszi vett feleségül, Gyuszi meg Géza fél­testvérek, mert az édesanyjuk közös, de Géza a Joli néni második házasságából származott... Ilyenkor forogni kezd körülöttem a világ, mintha erős nikotinmérgezésem volna. A rövid eszemmel nem tudom követni. — Délután eljön hozzánk Laci bácsi meg a felesége. Én csak egy félórával később érek haza. Légy kedves hozzájuk, úgyis mindig azt mondják, hogy te rossz rokon vagy ... Így szólt a feleségem és magamra hagyott. Elbűvölő kedvességgel fogadtam a vendége­ket — No, hogysmint vagy öcsém? — kezdte Laci bácsi. — Köszönöm, jól. És Laci bácsi? — Engem nem is kérdel? — szólt bele szem- rehányólag a néni (Kérdezném én, nagyon is kérdezném, de az at.vaúristennek nem jut eszembe a néni neve.) — Hogy tetszik lenni, drága khm, khm. khm (erős torokreszelés) néni? — Megvolnánk valamennyien. Hanem mit szólsz hozzá. Sárika már érettségire készül.. (Az ám, mit szólok hozzá? Sárika máris érett­ségire készül! így elszállt volna az idő? Ki a cso­da lehet az a Sárika ...?) A bácsi közbeszólt: — Ugyan, hagyd, hiszen biztosan azt sem tudja szegény, ki az a Sárika ... Ezt tisztelettel bár, de kikértem magamnak. Nagyon jól ismerem én a Sárikát, nagyon is jól emlékszem rá — bizonygattam. — No látod! — diadalmaskodott a néni. — Persze, hogy emlékszik Sárikára. Hanem Bözsi ké­ről sajnos, rossz hírem van ... t— Oh, szegény Bözsike... — hüledeztem. (Nem elég. hogy egy Sárikájuk van, akire nem emlékszem, most még előkerül egy Bözsike is. Bözsike édes, Bözsike drága ... Maga hogy kerül ebbe a családba? — Nyilván ő a kisebbik.) A bácsi segíteni akart: — Ugyan, hagyd drágám, nem emlékszik ö már Bözsikére, hogy is emlékezne... Ezt megint nem hagyhattam annyiban: — Ho-o-o-gy é-é-é-én nem emlékszem?! Bözsikére, akit a térdemen lovagoltattam... Gyi te cocó, Budára... Milyen édesen csücsörített olyan­kor ... — Bözsike a néném, hetvenhét éves múlott — szólt hidegen a néni. — Végelgyengülésben szenved, szegénykém... Sebesen töltögetni kezdtem a konyakból. — Jóféle... — ismerte el a néni. Egy kis hallgatás után kibökte: — Liliék válnak! — és merőn a szemem közé nézett. A hír meglepett. Erre számítottam a legke­vésbé. Hogy Liliék válnak? Ez igazán nem szép tőlük. Ez felelőtlenség a házassággal szemben, önmagukkal szemben, de főképpen velem szem­ben. Nekem ugyanis halvány sejtelmem sincs róla, kik ők. Lázasan kutattam emlékeimben va­lami Lili után, de nem ment. Érdeklődést szín­leltem. • — De miért válnak, Laci bácsi? A népi kétkedő mozdulatot tett: — Állítólag az anyós miatt ... (Akkor rendben van. Anyós-ügy — tehát ti­pikus. Szilárd talajt kezdtem érezni a talpam alatt. Felháborodottan — mindent bele!) — Hát persze, az anyós! Gondolhattam vol­na! Ha nekem olyan anyósom lenne, mint Lili­nek. én is elválnék. Hiszen az egy hárpia, egy zsarnok, egy intrikus. Az ilyen anyóst el kellene égetni. A többire csak homályosan emlékszem. A fe­leségem magyarázta el utólag, hogy a vendég néni és Lili anyósa egyazon személy. Legközelebb csak a feleségem jelenlétében fogadok rokont. És csak akkor, ha súg. Novobáczky Sándor

Next

/
Thumbnails
Contents