Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)

1971-05-20 / 20. szám

4 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, May 20, 1971 Egy amerikai újságíró, Fred Branfman, aki folyé­konyan beszéli a laoszi nyelvet, az International Volunteer Services szolgálatában négy évet töltött Laoszban. Az elmúlt évben több, mint 1000 laoszi menekülttel beszélt, akik az u.n. Ho Chi Minh út­vonal menti falvakban laktak. Elmondották, hogy 1964 óta állandó bombázásban volt részük, de ott­maradtak, mert élelmezésükhöz elegendő rizst kel­lett termelniük, a háziállatokat is gondozni kellett, azonkívül nem akarták az öregeket, gyermekeket állandó vándorlásnak kitenni. De legtöbbet az 1969-es bombázásokról beszél­tek, amikor az amerikai repülőket Laosz felé irá­nyították, melyek olyan gyakran jöttek, hogy a la­kosok szinte meg sem tudták számolni ókét. Egy öreg ember vallomása szerint “ a repülők úgy jöttek mint a madarak és a bombák úgy hullottak, mint az eső. Egy 37 éves rizstermelő farmer elmondta, hogy Xiengkhouang környékén vértengerré vált a vidék és minden elpusztult, jó barátok, gyermekek, öre­gek voltak a legsajnálatraméltobb áldozatok. “ Aze­lőtt boldogan éltünk, a rizsföldeken és kertekben dolgoztunk, sok eredménnyel, de a háború termé­szete megváltozott, elvesztettük földjeinket, tehe­neinket és bölényeinket. Az eget elborították a re­pülök és a bombák állandó robbanását lehetett a hegyekben hallani. Más nem maradt nyomukban, mint a kráterek” — mondta. Habár az emberek legtöbb idejüket a barlangok­ban és földalatti menedékeken töltötték, naponta legalább egyszer még is ki kellett menniük a földek­re dolgozni, élelmet koldulni valami szerencsésebb szomszédtól és a jószágot megetetni.Közben nagy volt az esély, hogy repeszbombák érik őket, tépik darabokra, vagy napalm égeti el testüket, vagy ele­venen temetik el őket az 500 fontos bombák. A Plaine des Jarres ma már lakatlan pusztaság. Egy 35 éves menekült asszony irta: Minden nap és minden éjjel jöttek a repülök és bombát szórtak re­ánk. Hogy életünket menthessük, földalatti lyukak­ban éltünk. Sokféle és fajta bomba volt...Láttam, “VÉRTENGERRÉ VÁLT A VIDÉK” amint az unokatestvérem meghalt a mezőn. Kétség­beesve, jajveszékelve rohantam a házak felé. így él­tek és haltak az emberek a háború következtében a sok repülőtámadás közepette. Végül már nem ma­radtak házak, tehenek, bölények is elpusztultak, kő, kövön nem maradt, mást nem lehetett látni, mint a vérvörös földet. Ha erre gondolok — mond­ta a farmer az újságírónak— most is elfog a borza­lom. Annak ellenére, amit átéltek, azok, akikkel be­szélt Mr.Branfman, aránylag szerencsések voltak,- mert már a legrosszabbon túl vannak. Jelenleg La­oszban és Kambodiában a polgári lakosság milliói élnek hasonló körülmények között. Az indokínai gerillák már régóta megtanulták, hogy kis csoportokban, többnyire éjjel, állandóan egyik helyről a másikra menjenek az erdőkben, a- hol az amerikai műszerek nem képesek őket meg­találni és az óránként 600 mérföldes sebességgel menő repülők nem tudják őket eltalálni, s hogy mi­nél több repülőgépet állítanak szolgálatba, a bom­bázás egyetlen célja marad, mint Robert Shaplen, a Foreign Affairs áprilisi számában irta: “az ellen­séges területek társadalmi és gazdasági életét tönk­retenni.” AMERIKAI ÚJSÁGÍRÓ KÍNÁBAN A Nagoya, Japánban tartott asztalitenisz világ- bajnokságon résztvevő 13 versenyzőt a Kínai Nép- köztársaság kormánya meghívta látogatóba Kínába. Velük együtt a kínai kormány amerikai újságírók­nak is látogatást engedélyezett. Tilman Durdin, a New York Times riportere 1 hónapi ott-tartózkodá- si engedélyt kapott. Az asztalitenisz csapat már visszatért az Egyesült Államokba és elismeréssel nyilatkoztak a Kínában tapasztalt vendégszeretet­ről és benyomásaikról. A kínai városokat látogató újságírók hosszú, részletes riportokat küldtek az amerikai napilapok­nak. Durdin többek között a következőket irta: “A délelőttöt a Kantoni Ipari Kiállításon töl­töttem, melyet úgy a kínai vezetők, mint a külföldi üzletemberek az eddigi legjobb és legnagyobb kan­toni vásárnak tekintenek. A kiállított gyári gépek, farm-traktorok és aratógépek, a ruhaféle, a tranzisz­toros rádiók, a varrógépek, a főzőedények mind jó minőségűek és tartósak, de nem választékos kinézé- süek. K'b. 3000 külföldi üzletember tartózkodott a kiállítási csarnokokban, olyan érdeklődéssel, mint­ha nagy vásárlásokra készülődnének.” Pekingről igy irt Durdin: “A kommunista kor­mányzat megszüntette a Ming és Ching dinasztiák ősi fővárosának méltóságteljes, középkori jellegét. Nincsenek mar többé városi falak és a magas kapuk legtöbbje is eltűnt. Ezek helyébe széles utakat épí­tettek. A város sok régi épülete helyén barakk- szerű, tornyos házakat építettek. Peking régi bája nincs többe, de a lakosság, kék vagy zöld egyen­ruhája ellenére is az önbizalom és az emberi méltó­ság tudatának érzetét kelti. Céltudatosan özönle­nek a széles utakon, gyalog vagy kerékpáron. Csak itt-ott lehet gépkocsit látni.” Egy másik amerikai újságíró, John Roderick Kan­tonból jelentette: “Huszonöt évvel ezelőtt Kína szegény és elmaradott ország volt. Azóta sokat fej­lődött, de még ma is egyike a javakban szűkölködő országoknak. Ipari és mezőgazdasági termelése rendkívüli fejlődést mutat 1949 óta, de ez a 720 millió főt számláló ország nem az a gazdasági nagy­hatalom, aminek lennie kellene és ami valószínűleg idővel lesz.” i “Shanghai valamikor Ázsia “bűnös városa” volt, ahol koldusok kéregettek. Az éhes riksahuzói fiuk, BÉKÉS ATOMERŐMÜVEK A SZOVJETUNIÓBAN A Szovjetunió legújabb ótéves terve az atomerő­vel működő áramfejlesztő telepek nagyméretű ki- terjesztését szabja meg. Az 1971—75. évekre szoló tervjavaslat, amelyet a március 30.-án nyíló part­kongresszus elé terjesztettek, óriási, egyenként 1 millió kilowattos reaktorok építését írja elő, melyeknek mindegyike 1 millió család villany­áram szükségletét látja el. A folyó év kezdetéig összesen 80 nukleáris fej­lesztő állomás működik a világon, együttesen 25 millió kilowatt kapacitással. Ezekből három, össze­sen 1,5 millió kilowattot termelő állomás a Szov­jetunióban van. Az űj ötéves terv szerint a szovjet energia kapaci­tást 6—8 millió kilowattal emelik, vagyis öt év alatt 10 százalékkal növelik a mindenfajta áram­szolgáltatást. A távoli északi Murmansk-tól a déli Örményor­szágig hat különböző helyen építik fel az atomerő­müveket. Leningrádban,Kurskban és Kiev mellett az új erőmüvek mindegyike idővel 2 millió kilo­wattot termel. A Szovjetunió nyugati nagyvárosai­nál azért építik az uj fejlesztőket, mert a hagyomá­nyos tüzelő anyagokban, petróleumban, földgáz­ban, szénben nincs közeli forrásuk. A sarkvidéki Murmanskban pedig azért szükséges atomerö áram­fejlesztőket építeni, mert nem lenne gazdaságos ve­zetékeket hosszú, lakatlan erdős vidékeken át le­fektetni. A Káspi-tenger északkeleti partján, Sevcsenko- ban épülő atomerőmüvei együtt viz—sötalanitó berendezést is építenek. • •••••••••••••• a szennyes nyomortányák, a haldokló szegények városa volt. Megrázó volt az ellentét a nagy gazdag­ság és a nagy nyomor között. Ma már nincsenek koldusok, nincsenek riksák: és haldokló szegények az utcákon. Nincsenek többé se szegények, se gaz­dagok; helyette olyan egyformaság van, ami soha sem létezett. Úgy a finom ruhák, mint a rongyok helyett, formátlan kék és zöld öltönyöket, sapká­kat és vászon cipőket hordanak. A francia divattervező vagy az olasz szabó éhenhal- na Kínában.” “Ahol valamikor milliók vesztek éhen, ma min­denkinek van mit ennie. Az egyszerű emberek egész­ségeseknek, erőteljeseknek és megelégedetteknek látszanak.” “Nagy különbség a 25 évvel előttihez képest, hogy még a legrégibb épületeket is rendkívül tisz­ták, szeméttől mentesek és még a falvakba vezető hosszú utak is jól gondozott park-utaknak látsza­nak.” “Nyilvánvalóan a politikai rendszer megváltozá­sa társadalmi változásokat is hozott. Tolvajlás alig fordul elő. Hotelszobám ajtaját távollétem alatt nyitva hagytam. Ez nem jelenti azt, hogy nem for­dul elő bűnözés, mert létezik ilyen, de sokkal rit­kábban.” Az új erkölcs a legfontosabb. Ez természetesen kommunista és nem kapitalista erkölcs, ami azt je­lenti, hogy senki sem kap gyomorfekélyt a pénz­szerzési hajszában. De az “individualizmus” csúnya szó náluk.” “Még csak néhány évvel ezelőtt a kínaiaknál a ta­nulást csupán a gazdagok engedhették meg maguk­nak, de a mai Kina a technikusok, a szorgalmas gyári munkások és farmerek országa, akik inkább a munkának, mint az élvezetnek élnek és akik eszmé­kért, nem egyéni előrehaladásért lelkesednek.”

Next

/
Thumbnails
Contents